Krausz Aladár: Reviczky Gyula (1855-1889)

    „A költő és a sorsharag egy anyaméhből született.” Joggal melléje tehette volna Petőfi a „magyar” jelzőt. Szívünk elfacsarodik s a kétségbeesés keserűsége gyülemlik össze lelkünkben, ha irodalmunk jelesei közül nem egynek életén végigtekintünk. Hány volt olyan, ki csak magának énekelt, mint csalogány az erdő vad bogán, s addig zengedezett, míg szíve megszakadt beléje, azután eltemette a kiiruló moh, a lehulló levelek zörgő rétege!
    Irtózatos sors! Kezdve Virág Benedeken, a horáciusi lelkű dalnokon, ki éhen hal s kinek végső vonaglásait csak egy doromboló cirmos s egy kotkodácsoló tyúk láthatják. A boldogtalan Kerényi hazájától távol, számkivetésben sorvad el s Czakó Zsigmond, drámánk reménye, életunva golyót röpít agyába.
    De ez  még kevés. Az említettek nemzetük tetszésnyilatkozataiban részesültek, a bámulat borostyánkoszorújából nem egy levél jutott nekik. Ám mit szóljunk a költő életéhez, ki lángelméje szüleményeit hatás nélkül hangoztatja el a pusztában, ki, mint izzó fáklya, önmagát emészti fel s haldokoltában élvezheti csak azon keserű örömet, hogy munkálkodása felköltötte a nemzet figyelmét.
    Szörnyű végzet lebegett Reviczky Gyula élete fölött. Ezen emberben lelkileg megtestesült a bibliai Lázár sorsa. Boldogtalanabb nem létezett a föld hátán, mint ő. Ábrányi Emil irtózva látja őt feltűnni egy rémálmában. Rútul pusztul el ez a költői tehetség,melyhez hasonló nem létezett a mi újabb magyar irodalmunkban. Képzeletem előtt úgy emelkedik fel,m int egy fekete, magányos szikla a tengerben, melyhez habra hab loccsan s gyászos zúgással törik meg rajta.
    Nem célom esztétikai tanulmányt írni Reviczkyről, csak érdekes költői egyéniségét és szívvilágát akarom nagy vonásokban visszatükröztetni. Aki elolvassa költeményeit, elolvasta életét. Hisz önmaga énekli:

Hazugságot sohsem irtam:
Az igazság hangja legszebb,
Visszazendül dalaimban
Vallomása életemnek.

    Mi volt Reviczky pályája? Szenvedés, szenvedés és ismét szenvedés. Más költő aranyos színekbe öltöztetve, könnyben ázó szemmel, édes-bús hangon idézi föl ifjúkora kedves emlékeit, őnála erről – semmi. Még alig gagyogott – úgymond – s már megismerkedett azzal a kínzó rémmel, a magánnyal. Zsenge korában megfosztja a halál szüleitől s őelőtte tárva áll a rideg, prózai élet. A létért való küzdelem durva kézzel törölte le az ideális ábrándok csillámló hímporát, nem csoda, hogy érdessé, fanyarrá vált valója. Egész férfikora elkeseredett küzdelem a sorssal, mely nyomasztó vaskarjával sújtotta őt. Színtelen szürkeség; a változatot benne a gyötrelmek különböző fokai képezték. S jött a hozzá hasonló emberek letörője, a tüdőbaj és ő hasztalan menekült Itália derűs ege alá!
    A céltalan küszködések, a tragikus költői pálya őt irodalmunk egyik legnagyobb pesszimistájává avatták; az epika és dráma két óriási sötét írója Kemény és Madách mellé méltán sorakozik a líra legfőbb pesszimistája: Reviczky Gyula.
    Jóllehet ő ízről-ízre szubjektív természet volt és igazi élve-vagdalást végzett saját lelkén, azért távol maradt tőle a pesszimizmus híres áramlata, a világfájdalmasság, emel sajátságos nézet, a beteges kor művészi kinövése, melyben feljajdult a múlt század vége s Werther keservei az egész földrészt megragadták, melyet később a világfájdalom Homerja, Byron kápráztatott el. Ámde hogy van az, hogy míg Bácsmegyei és Fanny, e női Werther gyötrelmei megríkatták egész Magyarországot, addig Reviczky hasztalan tárta ki énje sebeit, holott a kor ízlése oly nagyon nem változott?
    Reviczky már ifjúságában elzengte kétségbeesése szózatát. Hiába keressük nála a zsenge kor apró örömeit, futó bánatát, élvezetes leírásait és könnyelmű filozófiáját, az „Ifjúságom” c.  kötetben már kiforrott egyéniség lép elénk. Mint lélek a testhez, úgy hozzánőtt költői létalapjához azon felfogás, azon hangulat, melynek utolsó leheletéig híve maradt. A fájdalom költészetét művelte ő s az valamennyi árnyalatában, a legapróbb nuance-okig föllelhető nála. Mint csecsemő emlőből a tejet, úgy szítta ő saját énjéből a kesergés dalait. S e hang oly csökönyös egybeolvadt egyéniségével, hogy Reviczky le nem vetkőzte volna azt, változott volna bár derűsre sorsas. A borús gondolat és érzelem egyre küzdenek szívében, mely körülmény bizonyos hamleti ingadozást szül költészetében.
    Nem is ismerek költőt, kinek múzsája rokon lenne az övével, a német Lenau Miklóson kívül. Közös keserű a sorsuk, ugyanazon kielégíthetetlen sóvárgás forrt mindkettőjük lelkében s ugyanazt juttatták írásban is érvényre.
    Reviczky az „Ifjúságom”-ban elvesző ifjú kora fölött tűnődik és epekedik: „Virágszakasztó, dalfakasztó május havam ah, odalett!” Sajátságos jelenség! Életének ezen szaka csak bú meg bánat váltakozása vala, töviseknél egyéb nem termett számára. És ő mégis ragaszkodott hozzá, fájlalta múlását. E különös ellentmondás csak pesszimizmusának igazoltságát tanúsítja meg, hogy mennyire ráillenek a költő szavai:

Multadban nincs öröm,
Jövődben nincs remény.

    Meghatóan tárul elénk e versgyűjteményből, hogy mindenütt köd lebeg előtte s hogy mennyire átkos neki a rideg való, melyben tengődik. Kesergései közepette távolról csap felé a múltak fuvalma, mely azonban meg nem vigasztalhatja.
    Reviczky lelkivilágában rendkívüli részt foglal el a szerelem érzete. Ez is mily sajátságos, visszás alakban jelenik meg nála, elütve költőinknek gyakorta minta szerinti, túlhajtott, mesterkélt szenvedelmétől.
    Az „Első szerelem”-csoport csak édes visszaemlékezés ifjúkori érzeményeire, melyek őt némi enyhüléssel töltik el, de meg nem vigasztalhatják, hiszen komor ellentét gyanánt fennáll a kétségbeejtő jelen. Annál jelentékenyebb az „Emma”-ciklus 43 dala.
    Mint minden e rendkívüli költő-egyéniségben, úgy szerelme is eltér a köznapiságtól és a poétalégió ezerszer elismételt, ömlengő döngicsélése közt messze kimagaslik. Reviczky nem tartozik az állhatatlan lelkek közé, mint Petőfi, kinek szíve majd a hortobágyi szép csaplárosné, majd a költői szép cigány leány, majd Szendrey Juliska felé hajlik, s valamint költészete következetesen egy húrt játszik, úgy benső lángja is egy lény felé lobog s ez – Emma. A Ninon de L’Enclos-ok esete ismétlődött, szerényebb változatban. Az „Emma”-ciklus 43 dalából a férfikor érett szerelme szól felénk, mellyel Reviczky egy nálánál idősebb, nemes nőalak iránt viselkedett. Reménytelen volt e viszony, de földerítette a költő gond szántotta homlokát s fájó boldogsággal tölte el keblét. Itt örökíti meg szerelmes történetének minden egyes mozzanatát, itt tárulnak elénk szívvilágának legrejtettebb zugai. Lángolás, öröm, remény fázisai azon hévnek, mely igazi dicsfénnyel világítja meg Emma személyét.

Ha könyvem végig olvasod,
Megismered, minő vagyok,
Hogy lelkem mennyit küzködött
A kárhozat s az üdv között.

    E sorokkal vezeti be Reviczky szívvilágának utolsó tükrét a „Magány”-t. Lényegesen elüt eme kötet az „Ifjúságom”-tól. Az eget vívó szilaj keserv elhallgatott a vad kétségbeesés szava elcsöndesült. Nem zendülnek többé fülünkbe az „Első változatok” maró gúnydalai a sivár anyagiság és filiszterek ellen. A „Magány”-kötet az élete delén levő költő alkotásainak eredménye. Reviczky itt már belenyugszik a megváltozhatatlanba, fatalisztikus megadással úgy érinti érzelmeit, mint a fekete viharmadár a magát kitombolt, komor tenger színét.
    Itt is bebizonyul, mennyire szubjektív Reviczky s egyszersmind, hogy mily mértékben a fájdalom költője ő. S bár folyton egy húrt penget, mégis sohasem lesz egyhangúvá; bámulatos, mennyi árnyalatot tud fölfedezni és elénk tárni abban az egy sötét színben.
    A magánynak szürke árnya, melyet már akkor megismert, mikor még alig gagyogott, nehezkedik e költeményekre, képe gyanánt saját borús kedélyvilágának. Reviczky csak néha-néha zúdul fel már a könyörtelen végzet ellen, sejtetvén, hogy még nem hunytak el teljesen az indulatok a kialudtnak tetsző vulkán alatt. Apátiába süllyed, a szerelmi lantot sem igen búgatja, hanem meggyőződéssel teljes hévvel mondja ki:

Szivem más névre nem nyílik meg,
Emmával tér a sírba.

    A második „Változatok”-ban Reviczky fölcsap szemlélődő költőnek: sötét bölcselmi és hangulati költemények kelnek lantjáról, melyeknek tépelődései között kellemesen kap meg a „Nyárest” gyöngéd, andalító hangja:

Szállj le halkan a vidékre
Nyári alkonyat,
Szőjj a drága lány szivébe
Színes álmokat.

    Majd kinyilatkoztatja azon híres mondását, mely most síremléke fölött ragyog. „A világ csak hangulat.” Kegyetlen isteneknek nevezi a bort és szerelmet, legkegyetlenebbnek azonban a költészetet, mely kiszipolyozta az ő valóját is és csakhamar szomorú véget helyez neki kilátásba. Remekek gondolati költeményei, különösen azok, melyeket egy ifjú pesszimistához intéz. Itt még felcsillámlik hívő lelke, de ez bolygótűzként ellobban, midőn magát örökké gyötrődő Tantalushoz és Jóbhoz hasonlítja.
    Majd kitör rajta azon adomány hatása, melyben csak igazán „született” költőket részesített a kegyelmes ég. Vörösmarty megsejti a Fóthi dalban „észak rémes árnyait”, Petőfi megjósolja magának a hősi halált, midőn fúvó paripáktól letiporva, véghörgése trombita szavába, tárogató riadásába fúl. Így Reviczky képzelete elbolyong a Volkov-temetőbe, hol rablógyilkosok közt porlanak Oroszország költői nagyságai és látnoki ihlettel jövendöli meg, mint fog pihenni ő a Kerepesi temetőben, hol majd eljő az „olcsó kegyelet”, meggyújtani fölötte pislogó mécsest. Végül keserű szarkazmussal kiált föl:

Bár élve tövisek között haladtam,
Rózsák alatt fogok rohadni majdan.

    Borzasztó igazsággal teljesedett is be e jóslat!
    S amint tragikus képek, halálsejtelmek  kínozzák, egész lénye átváltozik, egy új eszmevilág karjaiba dobja magát. Kísértsék meg, visszaadni e tekintetben Reviczky lelkének vívódásait.
    Mi lesz, ha meghalunk? Mi vár reánk ama másik létben? Vagy létezik-e egyáltalában másik lét? Zord, vigasztalan hangon üvölt át ezen rémes kérdés egész valónkon. Gondolkozzál ezen magányos, álmatlan éjszakákon, szíved, lelked megriad s hideg izzadás veri ki porhüvelyedet. Agyad hiába fontol, fantáziád hasztalan színez ki előtted hol dicsfényben tündöklő, hol vad kétségbeesésben úszó képeket, megőrjítő egyenességgel int feléd az iszonytató feleletre várás.    
    Mi lesz, ha meghalunk? Töprengj el és szemeid előtt mi sem leng, csak végtelen egyformaság, mit tán szürkeségnek neveznél, mert ez a szín a legellenszenvesebb előtted. Egy rengeteg kérdőjel. Lelked kirepül, de hová? Abba a végtelenségbe? Mit mível ott? Létezik, alakot ölt, új életre kel? Vagy csak tán a bölcsek dőre ráfogása, hogy van lelked s ha testedet a földbe teszik és undok férgek lakmároznak rajta: azzal mindennek vége? Ez tehát a legmegnyugtatóbb felelet?
    A haldokló ember kapzsi remegéssel viszi ajkához vallása szimbólumát, mert az a halál pillanatáig elcsitítja a rettegés zaklató torzalakjait; tán képzelt, tán valódi vigaszt kölcsönöz a zsibbadó valónak.
    A költő rejtelmes, fürkészű képzeletét és felfogását nem elégíti ki, nem nyugosztalja meg a hellén vagy keresztény, tisztult vagy nem tisztult túlvilági nézete. Az ő énje más, költőiebb, talán vigasztalóbb másik létet óhajt.
    Ilyféle gondolatok vezérelhették Reviczkyt vívódásaiban és késztették a buddhizmus csendes elmúlási áhításához. A nyüzsgő Szanzarából a Nirvánába vágyódik. Csak ezen elfásító, üdvöt adó lét az örök andalgás hona kellett neki, az kárpótolhatta az élt busás szenvedéseit és tüskéit. S ami után epedett, be is teljesedett. Arco balzsamos levegője nem foltozhatta össze szertemálló tüdejét. Visszajött hazájába s ádáz tusát víván a halállal, elröppent kedvelt Nirvánájába.
    „Sie vos non vobis, melificates apes!”
    Van Mexikóban egy picinyke fénybogár, melyet a gyönyörű kreolhölgy szívtelenül varr be öltönyébe. A rovarka kínjában vergődik s tündéri világossággal árasztja el a hiú szépséget, míg kilövellvén az utolsó sugarat, el nem vész. Így öntötte Reviczky Gyula lelke gyötrelmeit dalokba; míg remekeinek örvendett az irodalom, ő sorvadott az enyészet felé s utolsó költeményével utolsó foszlány-tüdejét adta ki.
    Most már nyugszik a Kerepesi-úti temetőben. Rózsák alatt porlad, kit életében tövis szurdalt; tetemei fölött szép obeliszk emelkedik s az „olcsó kegyelet” meg is gyújtja ott mécsét. De nem… csak a költő elkeseredése sugallta e fájó kifejezést; Reviczky neve egybe van kötve az örök méltánylással s mindenha találkoznak szívek, melyek költeményeit buzgó ihlettel szívják magukba s megértik e bánatos lelket s egyént, kit

A lét és nemlét határán
a hant örökké nem föd el.
S ti, kik velem itt ünneplétek,
Véssük szivünkbe dalait!
A költőt elfeledni vétek,
Ki sírni s szeretni tanít!

Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 37. szám, 1895. szept. 15.