I.
Sír
az éjjeli szélvihar. Mintha gonosz szellemek korbácsolnának tova szellemhadat,
úgy vágtat előre – előre! És a levegőben vannak bizonyára rémek és éji manók,
különben nem tudna ez a szél oly változatosan nyögni, zokogni, sipítani. Majd
egy lyukba fütyöl be, aztán egy nyitva felejtett ablakot kacagva emel ki
keretéből, dob le az utcára vagy tombolva kopogtat büszke paloták kapuin,
mintha lázadó koldusok dörömbölnének. Hol ijedten rezzensz meg mély búgásán,
hol egy gyermek keserves nyöszörgését hallod… Az az ember is, ki késő éjjel az
utcán, a házak hosszú során ellappan, most rémülten vonul meg egy kapuban…
Vihogó gúnnyal sivított neki a hideg szél és szétlebbentve kabátját, ott
keresgélt alatta. A kabátos ember e támadásra megállott – s mint az álomból
költött nézett maga körül, aztán kitért a hívatlan vendég elől, ki zűrhangú
kíséretével odább rohant.
A
kapu felett egy utcai lámpa ég, annak világa esik a kabátos ember arcára. Ez
ember alacsony, zömök termetű, arca az éjhez nagyon illik. Ijesztő, sötét arc.
Kurtára nyírott vörhenyes szakállában az őszülés nyomai látszanak. Szeme
nyugtalan, állhatatlan. Mint két lidérc lóg a lélek mécsese a mély szemüregben,
az ősz szemöldök árnyékán.
Kabátját
összegombolja, gallérját föltűri, kalapját mélyen lehúzza arcába, mintha
kerülni akarná az éj szemét is – ne lássa az sem, ne lásson az sem szívébe.
A
szélroham elsüvöltött s ő gyors léptekkel tovasiet. De az utcasarkig érve
zavarodottan megáll s hátranéz. Csak most veszi észre, hogy arra ment, ahonnan
jött. ez ember belseje is oly hányatott lehet, mint szeme nyugtalan; fejében a
gondolat már nem uralkodhatik álló csillagként, hogy tetteit irányozza –
zavaros e kebelben minden!
Mire
tévedését észrevevé, megfordul,mert nem akar odamenni, honnan jött – azon sötét
házba, hol a füstös szobában a kőolajlámpa világa csak szürkületet képes
terjeszteni, hol zöld asztalon aranyok csengnek és ezüst fénye csillog…
Nem,
oda ő vissza nem tér!
Ott
látná azt, ami övé volt s immár másoké.
A
hideg szél dacára forró veríték ül homlokán s ő keszkenőjével itatja fel.
Egyszer kalapját is lerántja, s a szél belekap ritka hajába. Azt hitte, ez a
hideg enyhíteni fogja izzó fejét, izzó fejében hűteni fogja a forró
gondolatokat, melyek ott úgy kavarognak, mint a boszorkány-üst szennyes leve.
…
Hiába! az elemek nem bírnak hatalommal a lélek fölött.
S
nincs-e igaza e léleknek, hogy vádló gondolatokkal ostromolja?
Mi
ösztönzé őt, hogy csöndes családi tűzhelyét kerülje – a lakályos, otthonos
szobákat, hol a gondos házinő egy porszemet nem tűr a bútorokon s a csillogó
ablakon derülten tűz be a napsugár? e szobákban ő a tisztelt családapa, a
keresett ügyvéd, a szeretett férj… S ő estenden, hónapok óta kerüli e lakot, s
mit egy élet munkájával beszerzett, azt cimborák dőzsölő társaságába viszi,
hogy lázas játékban eltékozolja.
A
tiszta, rendes ház elveszté vonzerejét. Ő már nem boldog e falak közt.
Rosszkedvű, mogorva, ingerlékeny, ha honn van. Hiába gondoskodnak róla, egy jó
szava nem jutalmazza a család szeretetét.
S
ha reggeli szürkületkor hazatér, nemegyszer találja a hű nőt halványan – tettetett
álomban. Ez a nő a hosszú éjen át
virrasztott, sírva virrasztott s csak akkor fordult be hirtelen a falnak, mikor
az ő lépteit hallá. Reggel a karikák a szeme körül beszélhetnének, az ébren
töltött éjről, hanem ő már nem néz az asszony szeme közé. Ebéd fölött is a
tányérra szögezi komor tekintetét s csak akkor emeli föl szemét-szavát, ha
korholhat, gáncsolhat, hogy már reá senki sem gondol ebben a házban.
Nem
is felel neki senki. Az asszony tán félrefordul s köténye csücskével egy
könnyet elmorzsol szemében.
Most
a Duna-partra ért, ott járkál fel-alá, míg a rakpart egyik lámpásoszlopa alatt
megáll s gondolkozóba esik.
Mindene
–mindene odaveszett, nem maradt már semmije s még az eszközökkel sem bír,
melyekkel rongált állapotát kitatarozhatná. Dolgoznia kellene s ő egy álló év
óta elszokott a dologtól. A felek elmaradoztak a hanyag ügyvéd irodájából, egy
öreg írok vitte még néhány megmaradt pörét, mert ő maga nappal bezárkózik
szobájába s ott alszik vagy pedig fölkeresi pajtásait, kikkel elmehet inni. A
bor mindent lemos, a bor elaltatja a lelket, a bor elnémítja a belső furdalást
– folyjon a bor!
De
mégsem bukott meg – nem egészen. Érzi ő, hogy egy erélyes elhatározás
segíthetne rajta, csak képes volna magát elszánni s a munka alá hajtani fejét,
hanem ő azt nem teszi – nem teszi, inkább e sötét folyó hullámaiba temeti magát
s aztán sírjon utána özvegy és árva, ő már nem tud arról semmit.
S
ezt megtegye-e, csakugyan mindenreménye odaveszett-e? Dehogy veszett. Szeme
fölcsillan – valami jutott eszébe -, neki még van pénze, azon ő visszanyerheti
mindazt, amit elvesztett s aztán majd felhágy mostani életével, fel ő – vagy
nem hagy fel? Ezt el fogja határozni később.
S
hazasietett – oly gyorsan, mintha a száraz szél kapná fel szárnyaira s hajtaná
tovább lenge katangkóróként.
II.
11
óra volt.
Ordasi
lakásán mindenki aludt, még neje is. A nap fáradalmai, a gondok elnyomták a
gyöngéd alkatú nőt s csak Ordasi lépteinek neszére ébredezett föl.
-
Ki az?- kérdé halkan.
-
Én vagyok. Aludjál. Le fogok feküdni – válaszolt Ordasi.
-
Nem parancsolsz semmit?
-
Aludjál, nem kell semmi – mondá szigorú hangon.
Aztán
a szomszéd szobába távozott s a szőnyegen lépteit halkítva – nem irodájába
tért, hanem egy másik szobának tartott. Leányának, egyetlen gyermekének
benyitója volt ez.
Óvatosan
kinyitá a csak félig betett ajtót, de mielőtt a küszöböt átlépte volna, visszament
nejének alvója felé s egy pillanatig hallgatózott. A nő újra elaludt, rendes
lélegzetét hallhatá. Bement a leány fülkéjébe.
Régóta
nem volt ő e fülkében, hónapok óta nem ült ő a kedves gyermek ágyafejénél, mint
hajdan – mint csak egy év előtt is. Akkor nem múlt estve, hogy az ágy szélére
ne ült volna, hallgatva a kedves Evelina mókás beszédeit, ki kacsóját atyja
kezébe téve – sokáig, sokáig fecsegett, míg az álom lassanként pilláira szállt,
a hangok elmosódtak, csak egy-egy töredék rebbent el ajkairól, aztán egészen
elnémult s könnyű szenderben terült el apja előtt. Akkor apja kezét nesztelenül
kivette a magáéból, szépek lefekteté a paplanra, egy halk csókot nyomott a
gyermek homlokára s aludni ment.
Régen
volt ez – nagyon régen.
Ez
a gyermek volt életének öröme s mióta a házbeliek közül senki sem bírt a komor
férfival, Evelina számára mindig volt egy – ha nem is nyájas -, de kevésbé
bántó szava. Evelina most 17 évesés néhány hónap múlva megy férjhez. Derék
vőlegénye akadt. Ordasi most is Evelina fülkéjében van, hanem más érzelmekkel,
mint egyébkor. A dévaj arcú, kék szemű leány, kin minden oly gyermeteg és
kecses – most is ott feküdt előtte a fehér kis vánkoson, a sárga selyemterítő
alatt, most is úgy, mint egyébkor. A kis szoba ma is oly kínálatos, takaros,
mint egyébkor, a kis csecsebecse-polc, a pici íróasztal, a hangzatos harmónium
– mindez a régi rendben van, hanem Ordasi nem ül az ágyszélre a szunnyadó
álmait virrasztani.
Egyébért
jött ő ide.
Az
éji szekrényen éji lámpa pislog, mert a bohó gyermek fél sötétben aludni, annak
reszkető világánál lép Ordai az ágyhoz. Arcát félre fordítja, mert nem akarja
Evelinát látni – hogy is nézne rá most, mikor az apa tolvajul lopózott be
leánya szobájába.
Ordasi
leányát készül meglopni. ez az a gondolat, mely a rakparti lámpa alatt – a Duna
hullámainak morajában benne megfogamzott. Sötét denevér-gondolat, sötét éjbe
való.
III.
Ordasi
mégsem hitte volna, hogy annyi erőlködésébe fog kerülni. Egész testében remeg.
Csak ügyes és gyors legyen. Ne reszkess erős férfi, nem vagy te közönséges
tolvaj, ki idegenhez tolvajkulccsal betörsz, szekrényét fölfeszíted s
szabadságoddal játszol. Te magad lakásán vagy, gyermeked alvójában, az ő
kiházasítását lopod el, melyet tegnap magad adtál neki,e néhány ezer forint
pedig a tied s ha rajtaérnek, senki sem csukhat el, a törvény számon nem kéri a
tolvaj-apától, miért akará gyermekét meglopni. Légy erős, vén ember, te nem
vagy közönséges tolvaj, tettedre a büntetőkönyv cikkelyt nem tartalmaz.
az
összeg Evelin íróasztalában volt – azt tudta Ordasi, hanem a kulcsot a leány
vánkosa alatt tartja éjente. Az egész nehézség tehát csak abból állt, hogy a
kulcsot onnan ügyesen kicsenje, ügyesen, anélkül, hogy Evelin fölébredjen, mert
másnap majd ki lehet mindent magyarázni – vagy hát nem is kell ahhoz
magyarázat, „én adom, én veszem”, hanem így éjjel tetten kapatni – nem kívánt
Ordasi. Aztán a pénzzel úgyis azonnal visszamegy s reggel, ha mindent
visszanyert – látatlanul is becsúsztatja az összeget Evelina fiókjába.
A
művelet jobban sikerült, mintsem várta.
Vén
ember, belőled még jeles tolvaj válhatik!
A
kulcs kezében van, a fiókot kinyitja s keresi a pénzt. Azonban sehol sem
találja, hanem a pénz helyett szeme egy kis könyvön akad meg. Evelina naplója.
Talán ennek lapjai közé rakosgatta a gondos gyermek a pénzt – gondolja Ordasi s
nem csalódott, ott találta. Midőn a pénzjegyeket kivette, szeme önkéntelenül a
napló írására esett s a sok szó között egyre – „apám”.
Nem
tudta tekintetét e szóról levenni, nem olvasta a mondatot,nem kereste, mit mondanak
e lapok őróla, hanem tekintete rátapadt arra az egy szóra: „apám”.S az az egy
szó keringeni kezdett előtte a levegőben, minden betűje különválva kavargott és
táncolt előtte és ismeretlen szellemek a legkülönbözőbb hangon esdék, kiálták,
sírták fülébe ezt a szót: apám! És Ordasi érezte, hogy az érzelem tűzhelyén –
odabenn a szívben még él egy szikra.
Az
első benyomás után be akarta csapni a könyvet s fogni a pénzt és menni a
cimborák közé játszani, dőzsölni és elnémítani azt a bolond fájdalmat, mely
benne támadni mert. Hanem ő nem bírt már a könyvtől megválni. Mintha leánya
szavát hallotta volna a néma éjben: apám! ne tedd boldogtalanná gyermekedet.
Meggyőződött
ugyan róla, hogy ez a bohó káprázat csak hallérzékeinek rossz tréfája, mert a
gyermek mit sem sejtve arról, ami körülötte történt, csöndesen szendergett.
Hanem azért mégsem tudott ama szótól megválni. Mit írt róla ez a gyermek, hogy
gondolkozik e lány apjáról? Ez eszme, mint a nyíl, belefúródott agyába s ő
olvasni kezdett.
IV.
18* November 12.
Ezt
a mai napot különösen meg kell jegyeznem naplómban, mert nagy bánatot okozott.
Oh, milyenek az emberek! Ki hitte volna, én valóban embertársaimról s különösen
barátnémról föl nem tettem volna ennyi rosszakaratot.
Meglepő
volt rám nézve, hogy Sarolta, kivel évek óta, mióta a zárdából kiléptünk,
naponként találkoztam, hónapok óta elhanyagol. Azonban nem akartam neki
szemrehányást tenni, mert azt gondolám, hogy neki bizonyosan fontos oka lehet,
s az tőlem nem lett volna szép, ha én társaságomat ráerőltetem. De hogy azon
esti mulatságra, melyet a múlt héten adtak, sem hítt meg, az némileg bántott –
nagyon bántott. Nem mintha mulatságra vágynám, hanem mert ebből azt sejthetém,
hogy Sarolta csakugyan neheztel rám, holott én őt annyira szeretem és soha egy
szóval sem igyekeztem megbántani.
Szerettem
volna hidegsége okát tudni, s ma véletlenül alkalmam nyílt vele találkozni. A
fényképírónál voltunk mamával, mert két nagyobb képet kell készíttetnem,
melyeket Lajosnak szántam meglepetésül. Amint a terembe lépünk – hát ott ül
Sarolta a nénjével. Midőn engem megpillant, Sarolta elvörösödik s hidegen
megbiccenti fejét,nénje pedig azt mondja: jer Lotti,majd később ismét
beszólunk.
Ez
mamát igen meglepte s így szólt Bókosnéhoz: „mért viszi el Saroltát? A leányok
rég látták egymást, hadd csacsogjanak egy kissé.”
Ekkor
Sarolta mellettem állt s fülembe súgá: „ne haragudjál rám,nekem megtilták, hogy
veled legyek, de én szeretlek.”
Bókosné
pedig hangosan mondá: „Ne kérdje, asszonyom tettünk okát, ha mindent jól megfontol,
belátja, hogy a két leány régi viszonya megszakadt.”
Mama
egészen elsápadt, én hozzásiettem s kértem, vezessen el innen,de ő büszkén
felelé Bókosnénak, adná szavainak magyarázatát. Minket a másik szobába küldtek
s én nem hallám, mit beszélt anyám Bókosnéval, hanem Sarolta azt mondá, hogy az
én atyám… ó istenem, nem tudom leírni a szót… olyan ember, kinek leánya…
Nem,
nem írom le újra e szavakat, mert megölne a bánat. Hanem én azt mondám
Saroltának: „sok rosszat beszélnek az emberke egymásról, de ha nekem egy igazi
jó barátnőm volna, én azt semmiért sem hagynám el. Ti nem ismeritek atyámat, ő
igen jó ember, ki csak érettünk él, ki nekünk egy rossz órát nem szerezne, ki
mama iránt gyöngéd és engem úgy szeret, mint én őt imádom. S mert valaki
találkozott, ki édes szüleidnek nem tudom mit mondott atyámról, ti mindjárt
elítélitek őt? Az azonban engem nem bánt, hogy a te atyád elítéli az én
atyámat, hanem hogy egy ilyen hír elég volt a mi barátságunkat is megszakítani
s te engem büszkén kerülsz… Hallom mamámat, az isten áldjon meg, én nem
haragszom rád.”
Ekkor
lépett be mama – olyan halvány volt, mint a fal; hanem törekedett nyugodt arcot
mutatni s én sem árultam el fájdalmamat,- nehogy…
Ordasi
kezéből kihullott a könyv.
Feje
aláhanyatlott, szeme bezárult – mintha aludnék, álmodnék…
Ott
ült mozdulatlanul sokáig.
Csak
akkor ijedt fel, midőn a mécses utósót pislogott s a függönyön át a hajnal
fénye behatott.
A
pénzt visszatette – bezárta a fiókot s a kulcsot Evelina vánkosa alá dugta.
E
pillanatban ébredt föl a gyermek.
-
Atyám! – kiálta fel örömteljes meglepetéssel -, meglátogattad megint Evelint?
Óh, jó atyám.
Ordasi
homlokon csókolta leányát, arca nem volt komor és mogorva, mint hónapokon át.
-
Meg akartalak nézni, jó reggelt akartam neked kívánni.
-
Jó reggelt, apám.
S
aztán elment neje ágyához. Az még nyugodt, boldog kifejezésű arccal pihent
párnáin…
Ha
Ordasi tudta volna, hogy ez a nő egész éjjel ott virrasztott Evelina küszöbén s
mindent látott és tudott. Ő olvasott férje lelkében s azért boldog most arcának
kifejezése.
S
a nő nem csalódott. Ordasi többé nem játszott.
Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 13.,
14. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 1.,
8.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése