- Kazinczy Ferenc
kiadatlan levelei nyomán –
I.
Egyik
legszebb vonást ama nagy szellem földi életében, ki hazai nyelvünk, irodalmunk
és főleg költészetünk e századbeli fejlődésének legtöbb sikerrel működő
úttörője volt, bizonyára a minden kicsinyes féltékenységtől ment önzéstelenség
képezte, mellyel kor- és pályatársainak neve, dicsősége iránt viseltetett.
Megannyi bizonyságot tesznek erről nyomtatásban megjelent levelei,
irodalmunknak e nemben legbecsesebb kincse, s még szebb világításban tüntetik
fel Kazinczy jellemének e ragyogó tulajdonát ama kéziratban levő, még eddig
kiadatlan levelek, melyeket ő egy erdélyi főúrhoz s legjobb barátainak
egyikéhez, Cserei Farkashoz intézett.
E leveleknek Csokonaira vonatkozó részét nemcsak irodalomtörténeti szempontból,
de azért is méltónak tartjuk olvasóink figyelmére, mert közleményünket
időszerűvé teszi azon körülmény, hogy a Csokonai nevével oly szorosan
összefűzött Debrecen éppen ez idő szerint készül a Csokonai-emlék felállítása
által tartozását leróvni.
Az
1805. év elején Csokonai verseinek kiadását tervelé Kazinczy, s eziránt
bocsátott is ki egy előleges értesítést az olvasóközönséghez. Hogy ez minő
fogadtatásban részesült, azt legjobban megítélhetjük egyik levelének* (* Kelt
Ér-Semlyén, 1805. márt. 31-én.) következő soraiból:
„Jelentésemet
a Csokonai verseinek kiadása felől a távol lakók örömmel fogadták; kolozsvári
professor Buczy Emil úr igen szép verseket külde ez iránt hozzám; vettem
más levelet is egy Magyarországon lakó úrtól; és most Váradon egy ott lakó barátom
szóval köszönte meg, hogy jelentésem által a Csokonai verseinek kiadására mások
felett just szerzettem. Akik a mi Csokonainkat ismerik, azt mondják, hogy
igazabban eltalált képét festeni nem lehet,mint az vala, amelyet én festettem
az Ujság levélben. S midőn ezek így folyna, Jeruzsálem és az ő Írástudóji
(Debreczent értem, az intolerantia műhelyét) kárhozatot kiáltanak reám, s meg
nem foghatják, hogy miként vetemedhettem légyen annyira, hogy egy sírba
szállott barátomat a Nemzet előtt misanthropiával és cynismussal piszkoljam? –
A Bölcsek azt sem foghatják meg, hogy én miként tolám oda magamat kiadónak, nem
is szólván előre az anyjával és testvérével, ha az nekik tetszene-e? Ezek a
Bölcsek tehát abban az egész jelentésben nem a totus habitus orationis-t, hanem
csak két szót láttak. – S ha jól van-e ez így? – Osztán a két görög szó alatt
nem francia értelmű mysanthropiet és cynismust értettek, hanem Timonhoz illő
embergyűlölést és kutyához illő mordacitást. S mi hát az a mysanthropia, amiből
emberszeretet sugárol, mi az a cynismus, amiből aestheticai lélek látszik? Ki
szerette úgy az embereket, s ki volt mégis inklább mysanthrop, mint Rousseau?
Kinek írásain, kinek magaviseletén volt valaha több cultura (nem értem a
conventionalist), mint a Rousseau-én, és kiben volt több cynismus? A Csokonai
rendetlen, gondatlan, plánum nélkül való, kevéssel megelégedni tudó, hiú fényt
kerülő, nemes tettek, szép munkák által kijegyzett élete kinek hasonlított
inkább életéhez, mint a Rousseauéhoz? Én
bizonyos vagyok benne, hogy ha megdicsőült barátom az árnyékok országából
hozzánk feltekinthetne, kedvesebben fogadná azt az áldozatot, melyet sírján
neki benyújtottam, mint azokat a nyavalyás magasztalásokat, melyek által némely
barátja nem őtet tisztelte, hanem magát tette nevetségessé. – Ami a másik vádat
illeti, arra én csak a competens Bírók előtt tartozom felelni. A megholt író
munkái nem az özvegy vagy árvák tulajdona (nem a nyereséget értem, hanem a
munkát magát), hanem a nemzeté, s a kiadásra annak van jussa, aki azt legalkalmatosabban
teheti, azaz: Der das ganz in dem Geist des Schriftstellers machen kann. Én
Csokonainak személyes barátja voltam s úgy tartom, hogy studiumunk megegyezett;
azt pedig immodestia nélkül mondhatom, hogy Debrecenben nincs senki, aki az ő
munkáit úgy tudja kiadni, mint én. Csokonainak némely munkái oly szépek (ilyen
a három ódája a Lepéhez, Reményhez és a Szemrehányás), hogy a magyar Literatura
sohasem fog arra a fő grádicsára fellépni, amelyben azokat a csudálás nélkül
olvashassák. De Csokonainak, mint Bürgernek a német poéták közt sok darabjain
kitetszett, hogy ő nem mindég forgott szép társaságokban. Az efféle
darabosságokon segíteni kell. S azok segítsenek-e, akik még durvábban
szólanak?- Íme, ki van adva Diaetai Múzsája, Tavasza, Dorottyája, Anacreoni
Versei, Lillája és Rhédeiné felett elmondott versezetje. Aki igaz ízlettel bír,
látni fogja, hogy abban sok mázolás van. Ha én majd megjelenendek az én
Csokonaimmal, ítélje meg a világ, ha praefidentia volt-e hirdetésem, melyről
még csak azt jegyzem meg, hogy az anyjának nem vala híre nélkül. Nagy Gábor
barátunk azt állítja, hogy az auctorokat változtatás nélkül kell kiadni. Azt
tartom én is, de úgy értvén, hogy az „auctorokat” alatt az auctoroknak
tökéletesen elkészített munkájokat kell érteni, nem pedig, azokat, amelyek
de domini funere rapta sui.
Aki
a megholtnak halála után azt cselekszi, amit a megholt maga fogott volna velek
tenni, ellenem vét. A Nagy Gábor kívánsága szerint kiadott munka instructiv
lehet az új Íróknak, mert azt, akit tisztelnek, a maga individualitásában
látjuk; de az olvasó publicum nem azt a Csokonait óhajtja látni, aki volt, hanem azt, akit mocskain való
felakadás nélkül láthasson.”
Valószínűleg
e sorok keltették fel a nemes gondolatok iránt fogékony Cserey Farkas lelkében
azt az eszmét, hogy Csokonainak emlék
állíttassék. Cserey közlé terveit Kazinczyval, kinek Kázmérról, 1805. aug.
15-ről keltezett válaszából kiemeljük a következőket:
„Amennyire
ugyan tudom, még egy írónk sem tiszteltetett meg illy tisztelettel; nem csak poétára, nem csak magyarul íróra czélzok itt. Ha tehát ezt dobra verés mellett
cselekesszük, félő, hogy egy részről az ujságlevelek Censora, más részről a
(Horatius szavaként) genus irritabile vatum et scriptorum tétetik figyelmessé,
és elrontjuk a mit akarunk. Fogjunk hát másképpen hozzá. Dobraverés nélkül
szedjünk össze mintegy száz forintot e célra, s ne szólljunk senkinek
mindaddig, míg a Cippus felálland a sír felett. Száz forinttal azt
felállithatjuk. Faragott követ reá csak azért sem kell tenni, mert azt
Debreczenbe, a hol becses a kő, bizonyosan sacrilegus kezek fogják illetni. A
téglát meghagyják, s könnyebben reparáhatják. Az én ideám az, hogy vagy egy
simplex piedestal állíttassék Csokonainak, vagy egy római ízlésű cippus.
Themistoclesnek Athenában egy simplex négyszög állittatott. – A genus
irritabile scriptorumtól sok akadályt várhatni.”
„Arra
- így ír egy hóval később* (* Kázmért,
1805. oct. 7-én) Kazinczy -, hogy Csokonainak emlékezet-követ emeljünk, nem
kell sok. Kevésbe fog kerülni, mert azt kell vennünk eszünkbe, hogy az a
debreceni temetőben álland, a hol ha márvány vagy Sandstein lesz a monumentum,
vagy fa, soha sem fog perennálni. A téglát megkimélik. A fát a debreczeni
temetőkből ellopdossák, lehasogatják a kemény tél napjaiban a fa nélkül
szükölödők, hiába minden tilalom, minden vigyázás. A kő és márvány pedig
Debreczenben olly becses dolgok, hogy azt hiába igyekeznénk ólommal és vas
kapcsokkal oda csiptetni; talán még az első esztendőben letördelnék, levájnák
róla. De ellenkező itéletben vagyok a Platanus és populus italicak iránt is.*
(* Cserey hat ily fával óhajtotta volna
az emléket körülvétetni.) Az aestheticai unitas hat fa helyett eggyet
kiván. A Platanus hamar kivész a hidegben. Példák bizonyítják. Osztán ez a szép
fa bizonyosan zsákmányává lenne a zsiványoknak, ha megmaradna is. Én azt
tartom, hogy az egy babyloniai fűz
elég lenne a monumentumhoz,s az a gondolat, hogy ennek ágát religiosus
tiszteletből is sokfelé fognák elhordani szaporitás végett, még inkább tüzel
ennek tanácslására. A populus italica Debrecenben vesztegetve áll mindenfelé, s
elvesztette az ujság kecsét (Die Reize der Neuheit). Osztán Csokonai szorosan fekvén
mások közt, ezek a populus italicak és a platanus másoknak lennének
tiszteletökre. Térek a Medenczére, melynek megcsináltatását igérni méltóztatol.
A halotti Medenczéknek szorosan antik rajzolatok szerint kell készülve lenni,
különben megbántják a szemet. Ezeknek egész gyüjteményét adta ki Hamilton
Nápolyban. Ezek közül kellene választani eggyet, és megfaragtatni minden
változtatás nélkül, sőt azon szoros parancsolattal, hogy a modulusok minden
részeiben szentül observáltassanak. Csokonai poéta volt, és felcser fija volt.
Mint poéta és felcser fija, czímer kevélységére sem nem vágy, sem számot nem
tarthat. Annak tehát a Medenczéről egészen el kellene maradni. Ha boglár
hagyatik ott, abba a czímer helyett egy lepét (Schmetterling) kellene
metszetni, mely jelentené 1) Psychét, azaz a lelket, 2) a Csokonai költeményét
a lélek halhatatlansága felől, 3) gyönyörű dalát a Lepéhez (Pillangóhoz).
Szeretném, tisztelt barátom, ha ezen criticáim előtted javallást érdemelnének.
Én ezt iratnám a táblára
CSOKONAI
VITÉZ MIHÁLY
a
homlokköre
HAMVAI
-
Született… Megholt… az
egyik oldalra
ARKADIÁBAN
ÉLTEM ÉN IS! a másik oldalra.
Horatz
azt kívánja, hogy a mi tetszeni akar, légyen simplex duntaxat et unum. Jaj
azoknak a czifra sírköveknek, melyek hosszasan magyarázzák a megholt érdemeit.
Ki volt legyen Csokonai, mindig tudni fogja a maradék. Az a „et in Arcadia
ego!” – igen jól illene sírkövére, meg érdekelve fogna az olvasó eltávozni
sírjától. Ez aránt hosszasan levelezhetünk. Aprilisban hozzá foghatnánk a
kőrakáshoz. Gyüjtök költséget én is.”
II.
Barátjához
intézett későbbi leveleiben ismételve visszatér Kazinczy a Csokonai-emlék tervére, értésére adván
Csereynek, hogy arról hírlapilag felszólítást fog közzétenni.
„A
Csokonai monumentuma eránt – így ír Ér-Semlyénről, 1806. máj. 19-ről –
nemsokára meg fogod kapni a rajzolatot tőlem, de azt declarálom, hogy Tied
levén a szép gondolat. Tiednek kell lenni z egész dicsőségnek is érte. Az Ujság
Írónak én irom meg a dolgot, mert már most látván, hogy Bécsben Magyar nyelv
Prof. van az Universitásban, s hogy Herczegeink Magyarul tanulnak, nem szükség
lopva tennünk a jót. Én irom meg, édes barátom, s örvendek, hogy erre
kiválasztottál.” – „Csokonainak sirköve eránt – olvassuk egy későbbi levélben*
(* Széphalom, Szent Ignácz napján 1806.)
– a tudósitást Kultsár leveleiben fogod olvasni. Meg akarnám azt neked küldeni,
de az juta eszembe, hogy annál kedvesebb lészen a meglepés, ha azt mingyárt
nyomtatásban olvasandod. Várd tehát azt a napot, a melly azt hozzád is elviszi”
– „Örvendek, édes barátom- írja Kazinczy ugyanazon év sept. 23-ról – hogy a
Csokonai sirköve eránt tett jelentés megnyerte javallásodat. Most ismét ment
egy hosszacska Aufsatz Kultsárhoz a Csokonai sirköve eránt. Debreczen nem
tudja, mit akar a márványon az Arkádia?
s csak azt tudja, hogy Calepinus azt mondja felőle, hogy az derék marhalegelő
volt, kivált szamarakra. Azt feleltem nekik, hogy miért nevezi hát Virgil a két
kedves éneklőt: Arcades ambo? Miért
Arcadok az olaszországi, poézist tárgyazó Társaságok tagjai? etc. Igy értem
Schillerre, Poussinra.”
Későbbi
leveleiben az általa megindított gyűjtés eredménye – s a terv gyakorlati
kivitele felőli nézeteiről is tudósítja Kazinczy barátját. „Kikerestem –
úgymond* - az Ujságlevelekben a Csokonai sírköve eránt való jelentést. (* Széphalom, sept. 25. 1806.) Van benne,
mégpedig nem egy-két szó, amit most másképpen írnék: de meg lévén írva, hadd
álljon! Barátságunkat is hirdeti, hirdeti azt a tekintetet is, amellyel erántad
viseltetem, s tudatja a Puclicummal, ki fija, veje, testvére vagy, az pedig
valóban nem kis ok a dicsekedésre –
az eszes dicsekedésre, és spargit
semina virtutis. me Kultsár tapsoló örömmel vette a tudósítást; azt mutatja a
mellé tett Jegyzés és vers, melly, úgy vélem,
a Virág Benedek verse.
Debreczenben négy ember 20 frtot, Fabchich maga 5 frtot, egy valami Nagy János 1
ftot conferáltak. Azon Magyarázatomban, melly most van talán sajtó alatt, gr.
Ráday Pál, Mocsári Antal és gr. Desőffy Jósef barátaimnak neveiket tettem még a
Collectoroké közé. Meglátjuk Aprilisig mi jő be. Akkor igen szeretném, ha a
Debreczei vásárra megjelennél, s egy Gyülést vagy vacsorát tartanánk, hol én egy
Elogiumot olvasnék fel Csokonaira, s megszabnám az ő poétai és emberi becsét.
Ez sok jót fogna szülni, s halhatatlanná tenné nevedet, s fentartaná
barátságunk emlékezetét, melyet, ugy szem azt az én Csereym felől, hogy ő nem
néz kicsinységnek; én ugyan ugy
nézem, mint igen nagyot. Akkor számot
adnánk a bejött pénzről, Kis Imre barátunkra biznánk a munka véghez vitelét, s
az első követ a fundamentomba te tennéd le. A dolog emlékezetét fenntartaná
azon editionak praefatioja, mellyet a Csokonai verseiből én tennék. Azonban,
édes barátom, azon Károlyban lakó Bitterwasser vagyis micsoda Istenkáromló nevű
német Architectus hadd tenné meg a rajzolatot az állitandó oszlophoz.
Altichierot közlenéd vele, és hagynád meg neki, hogy ne czifrázzon. Je einfacher, desto schöner. Alle Lezénen, Capitäler,
dorische Verzierungen sollten wegbleiben. Osztán meg kell gondolni, hogy azon a
helyen marha is fog legeltetni; hogy azt öszve tördösik; ha drága kő lenne,
ellopdossák. A márványtábla csak olly nagy legyen, hogy az Ujságban levő irás
férjen fel reá.”
Kazinczy
hírlapi felszólalásai, s főleg azon nem egészen indokolt kíméletlenség,
amellyel Debrecen felől nyilatkozni szokott, egész tollharcot idéztek elő,mely,
mint jellemző s eddig ismeretlen adalék a kor történetéhez, kiválóan
érdekelheti az olvasót:
„A
napokban – írja Kazinczy Széphalomról 1806. sept. 30-ról – itt volt Nagy Gábor úr
Debreczenből. Előhoztam Kis Imrét neki, ha válaszomért nem neheztel-e? Azt
felelte, hogy nem épen; de ez azt
jelentette, hogy igen. Mondtam neki, hogy róla nem tehetek. A ki engem
tudatlanabbnak gyanit, mint vagyok, köszönje magának, ha osztán azt veszi
feleletül, hogy ő tudatlanabb, mint maga hitte magáról. Nagy Gábor tudta az Et in Arcadia ego történetét és
értelmét, látván nálam a Laudon Annálisaiban, s mondta nekik, hogy
képzelhetetlen gyengeség a hamvain való
felakadás azért, mert ma temetnek, és
nem égetnek, s igaznak lelte egyéb
czikkelyeit is feleletemnek: de még ő is ellenkezik a hely czikkelyében, s
mondta, hogy ez eránt hozzád, édes barátom, irt – Nálam levén Nagy Gábor úr,
mondta, hogy az a debreczeni lélek irtóztató lélek, és megvallotta, hogy azt
levetkezni lehetetlen; úgy hogy ő tudja, hogy az ő benne magában is sokszor
tudta nélkül üti ki magát. Valóban ez, hogy Nagy Gábor úr, a ki nekem barátom, ebbe ártja magát, és nem nekem ir, a ki
a Jelentést tette, és a kivel szorosb barátságban van, mint Veled, eggyik jele
a Debreczeniségnek. Ki vagyok, mi vagyok, én mindent tudok, nekem mindenben van
helyem, és ezt vagy amazt én szint úgy tudom, mint a ki azt különös studiummal
tanulta: ez Debreczeniség. – Kérdtem tőle, megvallom, egy kis megbántódás
érzésével, hogy ha tehát nem a sirnál kell neki lenni, hol legyen? az utczán?
Azt felelte, hogy az sok volna Csokonainak, és azt remélni nem lehet. Hát a
Nagy Erdőben? Megvallotta, hogy az is sok volna Csokonainak, és hogy azt sem
lehet reményleni. Hát hol? Bibliothecában? S azt hiszi az úr, hogy a debreczeni
Bibliothecában az irigység vandalismusától bátorságosabb lesz a kép, mint a
sirnál? Nem, ugymond, de a Széhenyiében? Ugy, kérdém én fulánkkal; hiszen ha
ott kell, csinálja hát Széchenyi, mi
pedig tiszteljük meg azt a szent
helyet, és tegyük azt örökké
tiszteletessé, a hol egy jó ember fekszik. – Ugyde elrontják, két esztendő
alatt semmi sem lesz belőle. Jó, mondám, de legalább mi megtettük, a mi rajtunk
állott, és ha elhordják is némelly darabját, legalább a ruderája meglesz, s az
perennizálni fogja mid a Csokonai emlékezetét, mind a Cserei patriotismusra
buzditó tettét. S nem lehet-e reá calculalni, hogy lesz ismét egy Cserei, a ki
az oszlopot renoválja? Az oszlop felállitása után ismét hir tétetik a dologról
az ujságban, a Csokonai emlékezetére felolvastatandó Elogium kinyomattatik, a
kő figurája rézbe fog metszetni az Elogium elébe, s igy a dolog emlékezete
örökké valóvá tétetik, s ez Csokonainak elég áldozat. - - Minden városok közt Debreczen, s minden
helyek közt az ő sirja kivánja ezt a tiszteletet."
„Mondottam
neked – olvassuk egy későbbi levélben -, de tudod a Nagy Gábor leveléből is,
hogy Debreczen mint akarja felforgatni igen szép plánumodat. Semmi sem jó, sem
a hely, sem a forma, sem a felyülirás. A Bölcsek! hogy nekünk az ollyat
Debreczentől kell tanulnunk! Nagy Gábor már jobb akart lenni náloknál, s tudta,
hogy valakinek a sirjára már irták az Arcádiát etc., de jobb, legalább sokkal
jobb náloknál csakugyan nem volt. Ő azt óhajtotta, hogy a Monumentum a
Széchenyi Bibliothecájába állittassék. Vallyon mit mondana most, ha
Consiliarius Vay Józseftől azt hallaná, a mit a napokban tőle én hallottam,
hogy a Széchenyi Bibliothecájának már helye
sincs, mert azt az épületet, a mellyet az Udvar e végre rendelt, tőle ismét
elvette, ugy hogy most már kénytelen a Gróf házat venni a Bibliothecának. Ezen
ugyan örvendek. Nem kellett volna az Udvarnak adni a Bibliothecát nem tudom
micsoda végből, s elkerültük volna, hogy bizonyos munkák megtekinthetlenekké
tétessenek. – utolsó postával Fő hadnagy Fazekas urnak vettem levelét; megtámad,
hogy miért bántom én Debreczent azon felsóhajtásimmal, melyekkel Debreczenbe
irt leveleim eltelve vannak? s azt mondja, hogy én mindazt, a ki az én
cselekedeteimet rostálni, s azokban hibát csak képzelni merészel is,
Debreczeninek tartom, az az bántásim tárgyává teszem. Legszebb az – csak
képzeld! – hogy azt mondja, hogy a Debreczen megtámadása olly gyerkőczség, mint midőn valamelly
oskolába járó gyermek valakinek a háza fedelére gyülölségből vagy utálatból
hajigál, s annak az udvarát a lehullott nád teremorájával bészemetezi. Ismered
az embert, s a mit itt irok, annál interessánsabb lészen előtted. Feleltem,
hogy az ellenkezést, midőn nem leczkéző
hanggal mondatik, minden értelmes ember eltüri, s megbántásnak nem veszi;
de a leczkéző hangra, kivált midőn a leczkézés oly nevetséges, mint az volt, a
mellyet nekem Debreczen adott az Arcadiáért, hamvaiért, Római simplicitású
kőért etc., a maga érdeme szerint felelhet az, kinek a leczke adatik. A
gyerkőczségre pedig igy feleltem: Fő hadnagy úr azt, hogy én Debreczent a Kis
Imre urnak adott válaszban felsóhajtásimmal bántom, gyerkőczi vásottságnak
nevezi, mint midőn az a más háza fedelére gyülölségből vagy utálatból hajigál,
s az udvart a más teremorájával beszemetezi. Én az urat oly culturájú embernek
ismerem, a ki, ha én valóban ily pajzán s vásott gyerkőcz volnék, a Buberey-t
nekem s akárkinek másnak nem lökné oly minden tartózkodás nélkül az orra alá!
Most pedig, midőn cselekedetem nem gyerkőczi házfedélhajgálás, hanem azzal való
szabadon szóllás, a ki engem arra provocál, és gondolt tudatlanságaimat velem
éreztetvén, arra kénszerit, hogy én emlékeztessem, hogy a tett Criticák
Debreczennek climájától jönnek, most, mondom, azt nem nézem egyébnek, hanem Debreczenismusnak, s minthogy annak
nézem, nem látom méltónak, hogy azt nehezen vegyem. Debreczentől az ily dolgok kitelnek.
– Mit mond erre Fazekas Mihály, azt én nem tudom, De magának köszönje, ha fáj.
Kis
Imre gyüjtött 20 frtot, Fabchich 11 frtot – 31 frt. Fabchichnak neve fordulván
elő, jelentenem kell, hogy Fazekas a levelében, mellyet leirnék, ha
megérdemlené, nékem 4 kérdést tészen. – A hárma az Arcadiát illeti: 1) hogy az
et in Arcadia ego nem inkább azt jelenti-e, - hogy én sarcophagus (szóról szóra görögül testevőt teszen) is ezen a szép tájon állok, mint azt,
hogy a benne fekvő is Arcadiában élt;
s azt veti mellé, s azt veti mellék, hogy ő, Fazekas, nem láthatja által, hogy
azt igy lehessen forditani: Én is Arcadiában éltem. – S ki tehet róla barátom,
hogy azt Fazekas úr át nem láthatja? – 2) Kérdi, hogy ez nem lesz-e Plágium?
Feleltem, hogy nem; épen úgy nem, mit midőn a Classicusoknak valamelly szép
mondása előhozatik; sőt az eruditus olvasó, ha sírkő elébe jut, s ott az irást
megpillantja, édes fantaziába fog vissza emélkeztetni. – 3) Azt mondja, hogy az
Auch ich war in Arcadien geboren–t nem igy kell forditani:
éltem én is, hanem születtem én is! Mondom, mondom! És még
is leczkéznek. A szót nézik, nem az értelmet. Hiszen Schillerben az ott
születés alatt az ottélés értettetik. Osztán ugy a hogy én forditottam, vers a
sor:
Ugy a hogy azt Fazekas mondja, nem volna vers:
* (* A
negyedik kérdést, mint tárgyunkhoz nem tartozót, mellőzzük.) Ne rettenjünk
el édes barátom, sőt ingereltessük magunkat a feltétel végrehajtására. Jól van
meggondolva mind a hely, mind a forma, mind a felyülirás. ha ürességet kapok,
magam teszem meg a rajzolatot, s beküldöm hozzád. Ha jónak leled, maradj meg
mellette, ha nem leled jónak, csináljon mást Tieftrunk vagy kicsoda Károlyban.”
Fazekas Mihály észrevételei ellen
Kultsár István „Hazai Tudósitásai”-ban, mely körül akkor leginkább
csoportosultak irodalmi erőink, szintén felszólalt Kazinczy.
„Mit szólasz – kérdi barátjától* -
Magyarázó Jegyzéseimre, mellyek a Kultsár ujságainak XXX-dik levelében
jelentenek meg? (* „Ujhelyi borházamban,
oct. 21. 1806.”) s mit gondolsz, mit mond arra Debreczen és főhadnagy
Fazekas Mihály úr? Meggondolva irtam, a mit irtam, illetlennek tartom magamhoz
a gorombaság-tételt, és mondást; de valamint Wesselényi szólott, a mikor
kellett, a Diétán élesen is, ugy
mertem azt én itt, impertinens emberekkel levén dolgom, a kik a magok
elhittségekben fel nem teszik, hogy esze és tudománya másnak is lehessen, s
mindég praeceptoroskodnak, holott nekik kell abban a dologban, a melyben
szóllanak, hogy az ő gondolatjok süljön
el, ellenkeznek a más gondolatjaival,
s azokkal a kritikákkal azt cselekszik, hogy contribuálni osztán senki sem fog.
Ezen utolsó czikkelyben maga Nagy Gábor sem tiszta.Ellene szegezte magát a
sirkőnek azon tekintetből, hogy ott a vandalismus mindent elpusztit, s azt
sürgeti, a mit soha el nem ér, hogy Bibliothecában állittassék neki
emlékezetkő. Mi pedig menjünk elrettenthetlen lépésekkel czélunk felé.”
Molnár Antal
Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 14.,
15. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 8.,
16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése