(Szerző tulajdona. Pest,
Deutsch-féle könyvnyomda. 1871.)
Egy
idő óta divat nálunk, hogy a kritika bámulatos gyengédséggel és udvariassággal
palástolja a megjelenő művek gyarlóságait. Az egyén helyett, mely előtte áll s
melyről szólnia kellene –mellékvonások, külkörülmények ejtik meg. Mezei
költeményei jók, mert Mezei vak; Nyilast örömmel üdvözlik, mert oly egyént
ismertek fel benne, ki nem követel magának valami magas fokot a parnasszuson.
Maga a név – különösen, ha régi – elég, hogy a kritika elnéző legyen. Az
egyénnek és a névnek ily tekintetbe vétele kétségtelenül az igazság rovására
történik; megvesztegeti az ítészeket s a közönség már amúgy is romlott
aesthetikai ízlésén absolute semmit sem lendít.
Kénytelenek
vagyunk e rövid megjegyzést bevezetésül alkalmazni jelen ismertetésünknél,
nehogy méltánytalansággal vádoljanak bennünket. Ki a nyilvánosság terére lép
(legyen az férfi vagy nő), már eo ipso alávetette magát a legszigorúbb kritikának.
Oly korban élünk, midőn nem szokták félreismerni a tehetségeket; sőt, ha
valakiben a tehetségnek csak parányi szikráját veszik is észre: szívesen
buzdítják további kitartásra és küzdelemre. Sajnálattal kell bevallanunk, hogy
Hajnalkajelen füzete még a szűkebb körű kívánalmakat sem elégíti ki.
Csengő-bongó rímhajhászás az egész, melyben maga az érzés, maga a melegség sem
egyéb puszta szenvelgésnél. Dalaiban nincs újság, nincs igazság, nincs
közvetlenség, ami legalább némiképp vonzókká tehetné azokat. Legjellemzőbb
bennök a – női felületesség. Érzelmei vagy nagyon erőszakoltak s egy-egy
egetverő bombasztban bizonyítják be az, hogy hazugok (például, midőn kedveséhez
így szól:
Ha te lennél a mindenség maga
Mely előttem a porba hullana stb…”
vagy
nagyon lanyhák s elavult vágyak, kicsinyes szóvirágok csoportjai közt mállanak
szét. - Dalol az év minden időszakáról, úgy hiszem azért, hogy éppen daloljon;
kis gyermekét legalább 15 photographiában mutatja be (korántsem akarjuk a
családi érzelmeket kigúnyolni, sőt beismerjük, hogy azok igen szépek és
becsülésre méltók – otthon), s olykor sejtetni engedi velünk, hogy néha az örök
problémák is gondolkodóba ejtették. Nála minden tünékeny, mint a pillanat,
melynek hatásai alatt áll; a tárgyat nem bírja felolvasztani kedélyében, s hogy
egy eszmét félig-meddig kikerekítsen, arra is csak egyetlen példát tudunk
felhozni: a „Feltámadunk” című
költeményt.
Igazságtalanság
lenne tőlünk, ha megtagadnók ötleteit. A puszta ötlet azonban magában véve oly
kevés, hogy szóba sem jöhet akkor, midőn a kritika belbecset és irodalmi
értéket keres.
Nem
akarjuk rövid ismertetésünket komikus idézetek halmazával tarkítani, de
hisszük, hogy midőn az udvarias Karr Alfonz (ki nemhogy tollat, de még
virágszálat sem emelne a nőkre) felsóhajt – mi eleget tettünk a senkinek nem
hízelgő igazság érdekében.
Endrődi Sándor
Forrás: Figyelő –
Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 15. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás –
Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. április 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése