I.
A
művészet a szellemi erők szabad, öntudatos működésének eredménye, egy
felállított eszmény után törekvésben. A szép nyilatkozik a természetben és
művészetben; de a természeti szép lényegesen különbözik attól, mit a művész
szelleme alkot. A művészek ha a természet alkotásainak pusztán mechanikai
utánzására törekednék, anélkül, hogy a szellemet, Prometheus isteni szikráját
lehelné művébe, nem volna valódi művész, az istenségnek valódi apostola, mint
Hegel mondja. A művésznek a természet jelenségeit, tüneményeit tehát át kell
alakítani, föléjök emelkedni. A művészet a lélek tehetségeiből, az elme és
kedély világából fejlik ki. A lélekre nagy befolyást gyakorolnak a kültermészet
és más viszonyok. Az ember élénken érzi a meteori, égalji és más természeti
változásokat; a természet-élet az embert részben átalakítja; az égövi,
földirati meghatározáson alapszik a nemzetek fajkülönbsége; hely, életmód,
testalkat, foglalkozás, a lélek individualis subjectivitása, vérmérsék, jellem
mind behat az ember egyéniségére. De mindezek között legfontosabb az égalj,
melynek nagy hatása van a képz-erőre és a kedélyhangulatra. E képzetektől és
hangulattól függ a nép hite, lelkesültsége, gondolatainak fennköltsége; ezekben
rejlik a művészet csírája. A művésznek a természet fölé kell emelkedni; de az
égalj behatást tevén a lélekre, a tehetségek azonosak lesznek a
kültermészettel, a phantasia képei rokonok lesznek a természet képeivel. A
legcsapongóbb képzelem is csak azt képes előállítani, minek részei a valóság
körében étezek. E részek helyes elrendezése, a phantasia irányzása az észnek
feladata. Minél inkább sikerül a phantasiát irányozni, rendezni, annál jelesb
lesz a mű. A görögök alakjainak minden cselekvése vagy helyzete, mely nem
viselte magán a bölcs elme jeleit, hanem igen tüzes, vagy vad volt, egy hibába
esett, s e hibát a régi művészek parenthyrsusnak nevezték. De legyenek a
szellemi erők bármi nagyok, mégsem tudnak egészen megválni az őket környező
természettől.
Míg
minden egyéb változó, nem bírván általános jelleggel, egyedül az égalj az, mi
elkülöníti a művészet nyilatkozatait, saját bélyegét ütve valamennyire.
A
természet utánzásában a művész annak vagy föléje emelkedik vagy legyőzetik
általa. Utóbbi esetben elveszti uralmát az elme fölött, s túlnyomó lesz a
képzelem; de a szép mégis megvalósíttatik általa, mert a működés a természete
utánzásában nyilvánult, melyben a szép szintén meg van valósítva. A mű ennek
részeiből van alkotva. Ha föléje emelkedik, akkor a szép kifejtése öntudatos
lesz. A természet különféleségét az égalj okozza s e különféleség a népek
jellemében is észlelhető, melynek megfelelő a művészet nyilatkozata. E hatás
vizsgálata a legtökéletesebb művészetnek: a költészetnek határain belül lesz
feladata e soroknak.
A
költészet világában oly sokirányú a szépnek nyilatkozata, hogy az ember
valóságos labyrinthba jut, ha tájékozásul nem húz némi irányvonalakat. Ha a
költészet fejlődésének történetébe mélyebben bepillantunk, észreveendjük, hogy
az ellentétes kelet és észak a végletek, a szép öntudatlan megvalósításának
hazája. Kelet jelleme derült, északé komor, de kiegészítik egymást a szép
megvalósításában. Ezekkel ellenkező nyugot, vagyis a szépnek öntudatos
megvalósítója. Ez megint több részre osztható, aszerint, mint a derült, vagy a
komor felé hajlik; vagy teljesen eggyé olvad a kettő, hol semmi behatás sem
nyomasztó s hol a tökély magasb fokával találkozunk. Hideg nyugodtság ömlik el
rajta, s jól jellemzik Winkelmann e szavai:
„Miként
a tenger mélye, mely mindig csöndesen marad, bármennyire dühöngjön is felülete,
épp úgy a görögök alakjainak kifejezése is, miden szenvedélyük mellett nagy és
nyugodt lélekre mutat.”
A
költő rendesen a természet nagyszerűségeit dalolja; szellemekkel, istenekkel
népesíti meg a tájakat; hol a természet játszi, mosolygó, ott ez elemekből
szövődik a költő gondolata; hol kopár, puszta, hol a rideg sivárság uralg, ott
a borzasztó szerepel; a phantasia kísérteteket, rémeket, szörnyeket alkot, s ha
néha föltűnik is egy-egy derültebb alak, az nem a valóság, hanem a vágy, egy
más világ után törekvés élettelen képe.
Az
ember bámulva állott a nagy mindenség előtt, érzé a nagyságot, melyet a természet
eléje tárt, a parányit, mely énjét teszi, s porba borult a nagyság előtt.
Gondolatainak kifejezést törekedett adni; az elme határának legszélsőbb
pontjáig jutott, de a titok mégsem lőn megfejtve. E gondolatharcban rejlik a
vallás eredete, költészettel és bölcsészettel párosulva, a cél, ha öntudatlanul
is, az igaznak, szépnek és jónak megismerése volt. Ez a keleti mysticismus;
amilyen az őt környező természet, olyan lesz az istenség fogalma is.
Az
ember eszmélni kezd, ki akar emelkedni a természet nyomasztó korlátjai közül,
saját erejét, egyéniségét akarja érvényre emelni; de az ember megtörik a
harcban. A tragédia színhelye az őskorban China, India, Persia, Egyptom,
Chaldea és Phoenicia.
China
égalja általában változó. A szigorúbb telet nagy viharok jelzik, a nagy
hó-fuvataga a feltúrt homokkal vegyülve eltemet növényt, állatot, embert; a
rónaságok megközelíthetlen hegyekké lesznek; de alig tombolta ki magát a vihar,
a tavaszi nap melegebb sugarai
felolvasztják a havat, s a nedves talajból buján hajt ki a dús növényzet. China
legtöbb helyen termékeny, földmívelése virágzó, s e körülmény realissá teszi.
Szellemiránya kelet vallási és költői eleméből egészen kiválik s bölcsészeti
hajlamot árul el.Az államalakulás után a Shi-king dalai közvetlenül a természet
forrásából erednek. Nem fennköltség, hanem mesterkélt tanultság jellemzi. China
szelleme nagy ingadozásnak van kitéve a szélsőségek miatt. Az irodalom
gazdagsága regényekben, novellákban, víg és szomorú játékokban nyilatkozik,
lélektani alkotás és teremtő képzelem nélkül. China a küzdelemben megtörve,
nyugodttá lesz, lemond a tovább törekvésről, óvatosan kerül minden
természetfölöttit. Ez ország a resignatio képe; de nyugodtsága túlzássá válik;
a képzelem szélsősége játszik e megadásban is, mely azt hiteti el vele, hogy föltalálta
a bölcsesség kövét, hogy China a föld középpontja, körülte forog minden;
önmagára hagyatva akar élni, minden felvilágosítást makacsul ellökve magától.
Indiában
az egyéniség a végtelennek súlya alatt nyögött. Megmászhatlan hegyek aljában,
mint a Hymalája, forró trópikus égalj alatt tenyésző buja növényzet közepett,
csendes folyamok partjain, mint az Indus és Ganges, álmokba ringatva élt a
hindu, minden eszmélést mythosi homályba burkolva. az elemek folytonos harcban
vannak egymással. A záporok tikkasztó és üdítő fokmérője gyorsan változik; s e
harcot föltaláljuk hitökben is. Ott a folytonos küzdelem, Siva és Visnu
jellemében.
Az
égalj és költészet képét leghívebben Scherr festé irodalomtörténetében:
„Ó-Indiában a képzelem rendkívüli aránya, pompája a költészet minden formáját
meghódítja, s teremtőül lép föl az époszban, színi- és tanköltészetben s
lyrában; de emellett eget, földet, istenit és emberit korlátlan önkénnyel hány
össze elmevakító zsivajban. China nyugalmassága helyett Indiában az örökös mozgalmasság
bódító mámorba, lélegzet nélküli ábrándozásba ragad, mely a szép és formátlan,
a fenséges és közrend, kecses és iszonytató között határozatlanul inog, alig
engedvén nyugpontot a képzelemnek, hogy a szívhez fordulva, mélységeiből egyes
gyöngyöket napvilágra hozhasson.”
India
költészete három időkort tölt be. A Vedákban a természet-vallás nyilatkozik, s
az ember felett uralkodó erők: a csillagzatok, elemek isteníttetnek. E
himnuszok átmentek az ó-görög életbe, az ünnepélyes alkalmak szent énekeit
alkotva.
A
Mahabharata és Ramajanna mesés szövegű, szomorú kimenetelű hősköltemények.
Hősök életéről szólanak, s a természet behatására leginkább az episodokban
ismerünk. Az istenség zuhogva száll le a Himalája hegyén, a hősök a vadonba
bujdosva, ezer évig böjtölnek, hogy brahma-bölcsekké lehessenek; világromboló
jelenségek fordulnak elő: a tenger habjai felfortyannak, a hegyek meginganak, a
föld kereksége reszket, a szél fúvása megáll, a nap elveszti fényét, az alsó
istenek kíméletért könyörögnek Brahmához: „szabadítsd meg oh Brahma legalább az
istenek országát”. A természet, az égalj hatása oly világos, mintha költészetük
csupán annak festése akart volna lenni.
Később
a dráma is kifejlett Indiában, de az éposz irányában, s a Sakuntálát, a
Mahabharata vagy Ramayanna töredékének vélni az ember.
Őskelet
költészetét a hatalmas plasztikai erő által kitüntetett gondolat fensége
jellemzi s a természet pompáján végighúzódó fényhez hasonlólag meleg világosság
folyja körül. ez jellemzi a költészettel szigorúan egybekötött vallást is, akár
Isiris és Isisre, a zend-avesta szent könyveire, vagy az erőt, nagyságot és
hatalmat feltüntető obeliszkre és sphynxekre tekintsünk, melyek előtt forró
hévvel borult le kelet végletes elméje. Sőt bárha tisztultabb alakban, de ezt
tünteti fel a mozaismus is, hol az isten tombol, mennydörög, villámlik és
zordon, miként a természet és nép. A hetedik század óta diadalmasan előtérbe
lépő arabok költészetén szintén észlelhető a természet befolyása. Sátraik
alatt, égető homok-pusztákban, szenvedélytől áthatva zengék dalaikat Ismael
fiai; költészetük forró, mint egük, bosszúban és gyűlöletben engesztelhetetlen,
de az önfeledésig nagylelkű; vendégszeretet, harc, vér és szerelem utáni szomj
képezi tartalmát. Legkitűnőbb Montenebbi, a szenvedélyes lyrikus és Hariri
makamájával (rímes próza).
Az
akkor ismert világ másik szélén a gaelok bárdjainak komor dalai zengedeztek. A
szigetei és hegyei közé menekült harcias, álmodozó nemzetnek szintén volt
költészete; egyhangú, mélabús, mint tájainak fénytelen kopársága, hol halványan
süt le a nap a fekete bércekre. – Nem az öröm jeleneteit festik, hanem a ködös
halmokon remegve száguldó dámvadat, a sziklacsúcson ülő vészmadár
jóskiáltásait, a hold fényétől sápadt felhőket, mely árnyak közé, a szél süvöltésében,
az elhunyt elődök lelkeinek síró hangjai vegyülnek.
Az
északi költészet legnagyobb alakjának Ossiánnak dalai átmentek a nép életébe, mely
nemzeti jellemükért híven megőrzé azokat. - Ossian élete felől kétes nézetek
uralkodtak; sokan mythosi alaknak tartják, azt állíta, hogy e dalok a néptől
származtak; de e véleményt megcáfolta a gael földről származott Macpherson, ki
Ossiánt első ismerteté meg a tudós világgal. A celta nemzet három királyságra
oszlott: Scotia, Irland és Jütland. Itt zengtek Ossián dalai, melyekhez tárgyat
főleg Fingál király hős tettei szolgáltattak, ki örökös hadakozásban tölté
idejét. – Az északi pogányság jellemvonása a természet-vallás. Az alakok és
képzetek a természet befolyása alatt születnek. A phantasia teremti az alakokat,
s a mese iránt mutatkozó hajlam az epikai ereket ragadja meg.
A
celták a műveltség igen alacsony fokán állottak. Isten-imádásra vagy rendszeres
vallásra náluk nem találunk, s az elvont fogalmakra fölemelkedni nem voltak
képesek. – Legfőbb lény a Lódun lelke volt, kitől bűbájos szókkal jövendőjüket
kérdezgették. A halhatatlanságot közönségesen hitték; haláluk után a holtak köd
alakot vesznek magokra; kit sírjánál a bárd megénekelt, az szeleken,felhőkön
járva tovább is szabadon űzi minden földi kedvelt foglalatosságát; a bajnok
harcol köd fegyverével, a vadász ugyanolyannal ködből képzett vadat kerget; a
szelíd hölgy pedig a hold tiszta világánál andalog; de kit a bárd meg nem
dicsőített dalával, az nem kél a szelekre, hanem gőzbe burkolózva posványok
körül szomorúan bujdokol. Az elhunytak lelkei befolynak az élők dolgaiba, a
hegyüregekben lakó remeték társalognak velük, s a csaták kimenetele felől
kérdezősködnek. Ez az Ossian hite is. Az élők oly szoros összeköttetésben
vannak a lelkekkel, hogy sokszor meg is támadják őket. Igen szépen írja le
Ossian a hős Kormár harcát egy ily szellemmel, ki vihart idézve elő, a szeleken
száguldozott: de megragadja Kormár, szívének irányozza kardját, s a vihar
azonnal elcsendesedik. Némelyek Homérral szeretik összehasonlítani, mint
Herder, sőt Cesarotti még föléje is helyezi; erre legyen elég annyit
megjegyezni, hogy Homér nyugodtsága helyett itt mindenütt lázas gondolat-menet
szerepel s a lélektani indokoltság sem állaná ki mindig a szigorúbb kritikát.
Noha
Ossiánt csak eposzaiból ismerjük, mégis lyrai oldalát kell kiemelnünk: az
érzelem mélységét és fennköltségét, miáltal az episodok lesznek a fénypontok,
míg az éposz cselekvénye homályos, miként égalja; hőseit érzelgős ábrándozás és
túlzott önfeláldozás jellemzi.
Skandinavia
fölé Odin véres vallása terjeszté sötét árnyait, kifejezésre találva az
Eddák-ban. A Niebelungok, az ősgermánok hőskölteménye; nagyszerű jellemzés,
megragadó erővel ecsetelt vad szokások, babonás nézetek alkotják a sajátságos
képet, mely mögül Attila óriás alakja emelkedik ki. Miden északi népnél a
szokásoknak, nyelvnek és az égaljnak megfelelő költészet fejlődött ki, mivel a
művészet első kísérletei az érzelem nemeinek minden árnyalatait megörökíték.
Forrás: Figyelő –
Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 17. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás –
Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. május 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése