Miben van olyan nagyszerű költészet,
Rejtélyes mélység, mint benned halál?!
Ki ott lakol, hol a korlátos élet
A végtelennel kezet fogva áll.
Vadon zajong az élet működése,
Előzködik és küzd a sokaság,
Egymást törik hullámi, mások buktán
Emelkedik, ki a felszínre hág.
Csúsz a nyomor, görbedve szidja sorsát,
Emelten jár a vétkes hatalom,
Dicsőségért lemond ez az örömről,
Amazt emészti kincs utáni szomj.
Tündéri ábránd az ifjú világa,
Míg a hivőé lemondás, ige;
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával isten elfede.
S tovább rohan mind, vélvén: a tömegtől
Az ő ösvénye messze elszakad
S míg minden más a pusztaságba téved,
Csak ő lelé meg az igaz utat.
S imé, eléjök lépsz halál, szeliden
Magadhoz térited mindnyájokat
S öledben megbékél, mi az imént még
Haraggal zúgott, százfelé szakadt.
Oh vajmi roszul ismer tégedet, ki
Undok rémnek festett; szent anya vagy
Kinek hangját a gyermek hogyha hallja
Jő és minden játékot abbahagy.
Kebledre dől s te könyeit letörlöd,
Leleplezed a titkok fátyolát
S hiu törekvését elcsititod.
Dalolván néki a halál dalát.
Édesnek, szépnek kell e dalnak lenni,
Melyet tanyáján a halál susog,
Hogy a létnek hullámi ráfigyelnek
És a vad szenvedély elandalog.
Csodáljam-é hát, hogy félénk madárként
Költészetem is messze menekül
Az utcának zajától, - s megpihenni
A csöndes sírnak szent ormára ül?!...
Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 19.
sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. május 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése