- Román népballada –
Török tábor közepében,
A vitéz Márk hirét vette,
Hogy a nejét elvesztette,
és az anyját összevágták.
Míg átnézte a levelet
Drága lován otthonn termett,
S a mint mondták, ugy volt minden,
A szép asszony sehol sincsen,
És az anyja összevágva
Bement nyomba a klastromba,
Míg a pap a misét mondta,
Imádkozott térden csuszva.
Fel is öltött papi ruhát
Koldulni ment, mint egy barát,
Hogy a zárda gazdag legyen,
Hiányt mibe se szenvedjen.
S a mint koldult a világba’
Elérte a török házát,
Melyben neje el volt zárva.
Kinyitotta az ablakot
A török, s ily szókat mondott:
- Barát! hol vetted a lovad?
Az a szép ló, a Márk lova,
A vitéz Márk imigy szóla:
- Ugy van uram – a Márk lova!
A vitéz Márk már azonban,
Rég nyugszik a hideg sírban.
A mint testét eltemettem
E szép lovat adták nekem.
- A nagy ég urának hála!
Hogy ezt hallom valahára.
most már nincs a kitől féljek,
Nincsen gondom, vigan élek!
No de jöszte! igyunk egyet,
E jó hirért megérdemled.
S bevezette a szobába,
Melybe neje el volt zárva,
S a mit ránézett az asszony
Folyt a könyű a szép arcon,
De a török arcul vágta.
Evett, ivott a két férfi…
Az asszony nem győzte nézni,-
Csepp bor sincs már a kupába”
A török más után láta.
Márk bennmaradt az asszonynyal
És a férfi imigy szólal:
- Mondsza drága, ifju asszony,
Pogányt szeret már a lelked?
A keresztényt megvetetted?
- Nem vetém meg a keresztényt,
Nem szeretem a pogány lényt,
De ha meghalt drága férjem,
Itt az élet pokol nékem.
Imádkozzál ifju asszony,
Legyen hited, - nagy az isten,
Kiszabadít téged innen.
… Jött a török és igy szóla:
- Ejnye barát, hol az eszed?
Ez az asszony tán nem szeret?
- Török uram, már bocsánat,
A mióta vagyok nálad,
Mindegyre csak sértesz engem!
Ezt az asszonyt arcul vágtad,
Csodálom is, hogy eltürtem,
Hogy vissza nem adtam hármat!
De ha harag száll meg engem,
Megfordulok ballábamon,
S a kit érek levagdalom,
Éles kardom egy csapása
Száz töröknek sirját ássa.
Megfordulok a jobblábon…
Nincs ki velem szembeszálljon…
Összekötöm kéve számra,
Elhelyezem kalangyába!
… A török ráismert Márkra.
- Kegyelmezz meg, ne bánts, még ma –
Aranyt adok váltságdijba!
- Aranyod is a kezemen,
Életed is,-nincs kegyelem!
… Harag szállta a Márk lelkét,
Megfordult a bal-lábára,
És a törököt levágta;
Éles kardja egy csapása,
Száz cselédnek sirját ásta…
Meg is fordult a jobb-lábon…
Nincs ki vele szembe szálljon…
Összeköté kéve számra,
Elhelyezte kalangyába…
Márk a nejét haza vitte,
Nem a török táborában:
Otthonn éltek boldogságabn.
Forrás: Figyelő – Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 12.
sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja Aigner Lajos Pest, 1871. március 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése