A
világfájdalom uralma e század első tizedére esik, s Lamartine gyöngéd
búskomolyságától Werther kétségbeeséseig, Prometheus dacáig és Faust pokoli
szövetségeig egész sorozatával találkozunk ama hangulatoknak, melyekben a
világfájdalom gyökerezik. De Geothe múló fájdalmától, mely végre is a kedély
harmonikus hangulatának enged tért, amaz általános ziláltságig, mely az egész
életnézetnek sötét hátterét, s a kétségbeesésnek kész bölcseletét képezi, - a
lépés óriási. Goethe, bár költészete az életnek minden tüneményét
visszatükrözte, mint a tenger a kék eget és barna fellegeit, az emberi létet
végül mégis a kötelesség szempontjából tekinti. Prometheuse Epimetheusnek
kérdésére: „Mennyi a tied?” e tartalomdús szavakkal válaszol: „A kör, melyet
tevékenységem betölt.” Goethe, e lángszellem, az emberiség égető kérdései elől
saját énjébe vonul vissza, de ne irigyeljük, hogy azt tenni képes volt, mert
visszavonulásában az egoismusnak hideg vonása nyilatkozik. Goethe gyógyírt
talált a világfájdalom ellen, de nem talált a kor. Új nemzedék jött, mely mit sem akart tudni a nyugalomról és
resignatióról, a fiatal Németország, élén Heine Henrikkel, ki által a
világfájdalom a költészet lelke lőn. Goethe hallgatásra inté dobogó szívét,
Heine azt mondá: beszélj! És e szív beszélt, leolvasván az emberiség reszkető
ajkáról a fájdalmakat s a barázdás homlokokról a kornak égető kérdéseit. A
fájdalmak égetők,a kérdések komolyak valának s midőn a költészet azokat
kimondani merészkedett, megteremté – a világfájdalmat.
Lázas
nyugtalanság jellemzi e mozgalmas időket. A francia forradalom magasztos
eszméi, legalább pillanatra, eredményteleneknek látszottak,a kétkedő emberi
elme, újra fölvéve a reformatio munkáját, óriási erővel kezdé megingatni a
dogmákon nyugvó hitnek templomát, de mégis fönnmaradtak – a régi formák. A
sikertelenség fölötti töprengés, a csalódásnak terhes érzete a kétkedésig
emelkedett, a társadalmi formák miatti elégedetlenség tökéletes benső
kétségbeesésig fokozódott s megszületett az új kor világfájdalmas költészete, mely
nem talál semmit, ami az odaadó önfeláldozásra érdemes volna. Érzékeny keblek
emiatt csöndes fájdalomban vérzenek el, míg az erős szellemek szenvedélyüknek
egész hatalmával küzdenek a köznapi élet ellen, hogy azért csak olyan
nyomorultak maradjanak. Tudásunk, törekvésünk, egész életünk hiábavalóságnak
tűnik föl, s bárhová tekintünk, sötét kérdőjellel találkozunk.
Míg
Goethe „Faust”-ja a katholikusok egében végződik, s ő csöndes resignatióval
saját énjébe vonul vissza, addig Heine vígan rázza csörgősipkáját Páris
kövezetén, s a világ nagy kérdésein nem ritkán egy élc segélyével igyekszik
átesni. De ha a mély érzelem nála hangos kacajban tör is ki, e kacaj csak
előfüggöny, mely könnyeket fed el. Heine rajongó volt, s a rajongó, ha
természetétől az élc nem idegen – könnyen gúnyolódóvá lesz. Heine élce éppen
azért talál oly erősen, mert érezzük, hogy komoly alapja van. Az ő
világfájdalma nem elteltségből támad, hanem a világ és élet mély szeretetéből,
s annak fájdalmas összehasonlításából minő lehetne a lét s minő a valóságban. E
világfájdalom nem a beteges hangulat, hanem az egészségesebb életnézet
bizonyítéka. A beteg megszokja a szobának nyomott levegőjét, míg az egészséges
előtt kiállhatlan az.
De
van más világfájdalom is, mely elteltségből s a világ megvetéséből származik.
Ez a világfájdalom blazírt alakjában s
képviselője gyanánt közönségesen Byront tekintik. Az ilyen világfájdalom
azonban csak egyéni betegség, s mint ilyennek kevés jogosultsága van a
költészetben. Az irodalom Byron jelentőségét könnyen kérdésbe vonhatná, ha
világfájdalmának nem volna egyéb forrása a blazírtságnál, mivel miként
Gottschall igen helyesen megjegyzi, „a közöny és életuntság megölője minden
költészetnek”. De Byron fájdalma nem csupán egyéni,
legtöbb helyen általános, emberi jelleget ölt s kétkedéssé lesz, mely először
az élet legfőbb javai, azután maga az élet felett töpreng, s ez által az
emberiség sebzett oldalát érintvén egy, minden gondolkozó és érző természettel
közös érzelem kifejezésévé válik. ez a skepticismus átvonul Byron valamennyi
költeményén s Manfrédben és Kainban a frivol hang dacára is, a költészetnek
tiszta, szabad magaslatára emelkedünk. Az az igazi világfájdalom, mely az élet
rózsái alatt is csak a halál fájdalmas arcát látja, mely örömest mélyed a
nemlét mysteriumaiba s attól mégis megdöbben és visszariad. Ez azon
alapérzelem, mely Hamlet monológjában nyer kifejezést. Byron világfájdalmának
kiengesztelő, szép oldalai vannak. Míg Heine elégedetlenségét a lét meg nem
oldott talányai felett, genialis szabadossággal igyekszik elnémítani, Byron
dőre életében mély vágyakozást találunk minden nagy és szép iránt; míg Heine
politikai meggyőződésén egy élc kedvéért is módosít, a nemes lord minden
blazírtsága mellett is a szabadságnak és emberi jogoknak védelmezője; míg Heine
a letűnt hellén világban a szép érzékiség birodalmának megsemmisülését siratja,
Byron a példányszerű polgári szabadság elvesztése fölött búslakodik, s míg a
demokrata Heine a modern Babel romlott légkörében jut tönkre, az életunt
arisztokrata egy idegen nép szabadságáért küzdve, Hellász vértől ázott
csatamezején találja halálát. Másik kiengesztelő vonása Byron költészetének a
természet szépségei iránt tanúsított ragaszkodás, mely magas szépségű
leírásokat csal ki tollából. Ez különben igen természetes. Minél idegenebb
valaki a világon, minél sűrűbb homály fedi előtte a lét terhes kérdéseit, annál
nagyobb kéjjel legelteti szemeit a természetnek nagy és csöndes vonásain, mely
egyedül képes békét önteni vadul dobogó szívébe.
A
világfájdalom lehelete az emberiségnek sok szép eszményét romba döntötte, de a
szívnek legszebb álmát, a szerelmet, nem dúlhatá szét. Ennek hatalmát még
Leopardi, a mély világdájdalmas költő is érezte, ki „Amore et Morte” című
költeményében a szerelmet és halált az élet két szép istensége gyanánt dicsőíti
s az „emberi nem történeté”-ben a szerelmet a halandó egyetlen és utósó vigasza
gyanánt tünteti föl. Ez az egyetlen fénysugár, mely belopózik költészetének
sötét éjébe. Nála a világfájdalom a vigasztalan kétségbeesés arcát ölti föl, s
pathetikus alakjában nyilatkozik. Hazájának szenvedését azonosítja saját
szenvedésével, mely végül az emberi nem nyomorultsága felett megrázó panasszá
emelkedik. Kétkedik az életben és emberiségben; reá nem mosolyog a hit, nem
vigasztalja a gondviselésnek gondoltta s a nihilizmus az utósó szomorú
menhely,melybe sötét szelleme elmélyed.
Épp
ily erősen és kiengesztelhetetlenül lép föl a világfájdalom Lenaunál is. Byron
költeményeiben a büszke szellem szabad szárnycsattogását érezzük, mely
megvetéssel néz le az élet ferdeségeire, míg Lenau megrázó komolysággal a mély
és lágy kedély egész borongásával tekinti a világfájdalmat. A költő aggályos
búskomorsággal, hit nélkül, gyötrő kétséggel mélyed az élet sötét problémáiba.
Még a természet is kísérteties világításban csak fájdalmat tükrözi vissza;
sápadt levél, száraz ágak, csöndes tó, melyre a sápadt holdvilág halvány
rózsákat sző, - ama képek, melyeknél képzelődése legörömestebb időzik.
Van-e
valami esetleges e világfájdalomban? Aligha. Századunkban, a restauratio
korszaka alatt Byron, Lenau, Musset Alfréd, Heine, Puskin költészetében
ugyanezen hangulatra és bölcseletre, Beethoven és Schumann zenéjében pedig
hasonló irányra találunk. Még kevésbé csodálkozhatunk, ha elgondoljuk, hogy e
világfájdalmas öltők csaknem ugyanazon sorsnak voltak részesei, amennyiben
életkörülményeik több ponton érintkeztek. Leopardi, Lenau, Heine, Byron mind
emésztő kínokat szenvedtek; ki voltak zárva a családi körből, sőt egy részök
hazáját veszté el s közvetlen szolgálatot a hon és emberiség érdekében egyik
sem tehetett. Az elkülönzöttség, száműzetés fájdalmát mindeniknek érezni
kellett; mi természetesb tehát, mint hogy e világot, melyben nem kínálkozott
számukra hely, jogoslatlannak találták s egyéni fájdalmukat világfájdalommá
emelték, mint Faust, ki „az egész emberiség kínját magában hordozá”.
A
világfájdalomnak a borongó kedélyű Ányost kivéve, nincs határozott képviselője
költői irodalmunkban. Európa szellemi rázkódásai, a világfájdalomnak e gazdag
forrásai, közelebbről nem érintették hazánkat s ennélfogva költészetünkben sem
hagyhattak nyomot magok után. A nemzet örökös hányódásai közt el volt foglalva
saját érdekeivel, s a fájdalom hangja legfölebb csak honfiúi költészetünkben
rezdült meg.
Korunk
munkás, gyakorlati iránya nem kedvez a világfájdalomnak. Az emberi társadalom
égető kérdései mindinkább előtérbe nyomulnak s nem engednek időt arra, hogy
csöndes szobánk szögletében csupán kedélyünk álmainak élhessünk. A kor
küzdelmei a nyilvánosság napfényére hívnak, s közreműködésünket követelik.
Átalakulásuk előtt állunk, melyeknek horderejét most még nem is sejthetjük, s
Heinenek igaza van, ha századunkat Messiasnak nevezi a századok közt, mely
föláldozza magát a múlt vétkeiért s a jövő boldogságáért. Ha társadalmi
kérdéseinket sikerül jól megoldanunk s életünket biztosb alapra állítottuk, a
világfájdalomnak éle magától is eltompul.
Forrás: Figyelő –
Irodalmi és Szépművészeti Lap I. évf. 8. sz. – Szerkeszti: Szana Tamás – Kiadja
Aigner Lajos Pest, 1871. február 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése