Midőn a Kisfaludy-társaság, mely az
Auróra-körnek többé-kevésbé folytatása, vagy „szellemi emléke”, február 6-án
szokásos ünnepélyes gyűlését tartotta: bizonyára számos hallgató visszaidézte
képzelmében Kisfaludynak nemcsak születését, melynek kilencvenkilencedik
évfordulója éppen erre a napra esik, hanem halálát is, mely a nemzetet,
különösen pedig az ifjabb írókat gyászba borította. A bölcsőtől a koporsóig mintegy
negyvenkét év múlt el, reményben és aggodalomban, hitben és csüggedésben,
küzdelemben és dicsőségben teljes negyvenkét év, mely alatt a magyar fölébredt
nehéz álmából, visszatért a sír széléről, hogy megmutassa életrevalóságát,
erejét, szellemi és anyagi képességeinek gazdagságát. Úgy látszott, hogy a
nemzet sietve, rohamosan akarja pótolni századok mulasztását, mert a fölébredt
nemzetiség szilárdabb fejlődésnek indult, mint bármikor az előbbi századokban.
Kazinczyn kívül senki sem volt már
ekkor az írók között, ki működésével, nagy ismeretségével, példájával és
tekintélyével nagyobb hatást tett volna az átalakuló Magyarországra, mint
Kisfaludy Károly. A legnépszerűbb volt valamennyi közt, mert a hazafias,
nemzeties iránynak ő adott legelőször igazi hangot költészetünkben. Nemcsak
dalaival és költői beszélyeivel, de főképp vígjátékaival oly irányt kezdett,
amely irányt Vörösmartynak csak tovább kellett folytatni, s erősbíteni, hogy
költészetünk virágzásnak induljon. Ő volt az első drámaíró, akit 1819-ben
színpadra hozott a közönség, hogy koszorújával a szűnni nem akaró tapsaival
tüntesse ki; hogy nem annyira a drámaírói nagy tehetség, mint főképp a hazafias
érzések bátor tolmácsolója előtt lelkesedését fejezze ki, mintegy látható
megelégedéssel, sőt elragadtatással Kisfaludy jövőjének útját mutatva.
Kisfaludy olvasott a közönség hangulatából s amit eddig művészi ösztönből,
mintegy véletlenre bízva mert tenni, most művészi öntudatosságból, a nagy
közönség ítéletére támaszkodva saját lelke meggyőződésével és szilárdságával
folytatá.
A hátralevő tizenegy év életének
legszebb, érdemekben leggazdagabb korszaka. Oly emberek barátságával volt
körülvéve, mint Vörösmarty, Bajza, Toldy, Helmeczy és Zádor, akik egyhangúlag
mesteröknek tekintették s akik előtt valóban nagy tekintélyben is állt nemcsak
mint költő, festő, esztétikus, hanem mint világlott ember is, ki többet forgott
egymaga a nagyvilágban, mint összes írótársai, s aki a költők közül jóformán
egymaga járt a főúri szalonokba s kedvesen látott vendég volt mindenütt. Sőt
Széchenyi István is jobbára csak őhozzá látogatott el, mikor Pesten volt; őt
beszélte rá, hogy vállalja el az első nagyobb szabású politikai lap
szerkesztését, a későbbi „Jelenkor”-ét, amelynek Széchenyi mintegy védnöke,
vagy vezére volt.
Utolsó napjai efféle tervezgetésben
múltak. Készséggel fogadta a legnagyobb magyar bizalmát. Maga is vágyott a
politikai téren némi szerepet vinni s azt hitte, ohgy a szerkesztése alatti lap
az átalakuló Magyarország legelső közlönye lesz. Barátai és ismerősei előtt,
kik gyakran meglátogatták betegágyában, folyvást az új, a megindulandó nagy
politikai lap programjáról szeretett beszélgetni. Kedélye még sokkal
ruganyosabb volt, semhogy a végbúcsúra gondolt volna. Szántszándékkal
foglalkozott ily behatólag politikai terveivel, hogy még csak képzelmében sem
merüljön fel a halál, az elválás fájó gondolata. „Az opporisito és reform
zászlóját tűzzük ki – mondá Szalaynak halálos ágyán – mindenifjú írónak velünk
kell tartani.” Ő volt Széchenyinek egyik legigazabb híve, akire már
föllépésével mintegy ellenállhatatlan varázst gyakorolt, s aki után az egész
Auróra-kör magáévá tette a nemes gróf eszméit.
Ha látták jó barátai, mennyi reménnyel
csüng az életen, mennyire bízik jövőjében, holott oly közel leselkedett hozzá kérlelhetetlen
ellensége, a halál: lehetetlen volt mélyen meg nem indulniok a veszteségen,
mely immár bekövetkezendő volt. Látták, hogy sietve szőtt tervezgetése már az
utolsó harcot vívó férfiúé, aki mit sem akar tudni arról, aminek még gondolata
is oly borzalmas volt előtte mindig. Toldy, Bajza és Vörösmarty legtöbbször
megfordultak nála. Ez utóbbinak jelentékeny szerep kínálkozott a megindulandó
lap szerkesztésében.
A végzet azonban mást határozott. 1830.
nov. 29-én Kisfaludy örökre búcsút vett az élettől. Társai mély gyásszal,
könnyezve állták körül ravatalát s fogadást tettek, hogy a köztük s az elhunyt
jó barát közt fennálló benső viszony emlékére társaságot alapítanak.
Vörösmartyt, ki mindvégig egyik legjobb barátja volt az elhunytnak, különösen
fájdalmasan érinté a szomorú hír. Vörösmarty nemcsak mint jó barátját, de mint
írót is sokra becsülte s halálában a végzet különös bosszúját látta, amellyel a
legmagasbra törekvőket leghamarabb megfosztja az élettől. Azért szól Kisfaludy
Károly halálára írt elégiájában oly megtört hangon:
Elhunyt visszajöhetlenül,
Bár érette egész nemzet epedne is!
BAJZA – TOLDY – VÖRÖSMARTY
KISFALUDY KÁROLY HALÁLOS ÁGYÁN – Barabás Miklós 1930. évi
rajza után
Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I.
kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda
1887.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése