I.
„Csaba királyfi” époszból
Átilla meghal.
A mult idők homályán megszólal egy rege,
Atilla veszedelmét siratja éneke:
A végzetes menyekzőt, a bosszuló fiat:
Egész nemzet bukását ez egy halál miatt.
Lám, mert, hogy Etelének hiv nője meghala,
Öt évig Ildikóhoz be nem megyen vala,
Öt évig a szerelmét nem ösmeré szive,
Gyászolván Ríka asszonyt, kit Isten elveve.
Szerette Ríka asszonyt, önön szép s jó magát,
Szerette méhgyümölcsét, a szöghaju Csabát,
Daczára Ildikónak az asszonyt kegyelé,
Magasztalván, fiáért, minden hölgyek fölé.
Tudnillik, a jövendő előtte nem titok,
Kimondva rá a jóslat: „Etele bukni fog.
De majd országa romját megépiti Csaba.”
Fiát ezér’, anyostul, szerette az apa.
Hogy aztán szive többé nem horda régi gyászt
Egy szép királyi szüzzel inneple ujra nászt:
Mikoltának nevezték. Állott a vigalom:
Hej! nem volt a világon több ily lakodalom.
Huszonnégy koronásfej, kiket megbuktatott,
Tőn az napon körűle fényes szolgálatot:
Ősz Detre is azok
közt, Hildebrand, Alarik,
Valamér, Odoáker,
Edekon, Ardarik.
jelen volt a
királyné, elűzött Ildikó,
(Krimhilda volna
máskép, de tetszősb igy a szó;)
Hozzá Etelnek
nyájas hivó parancsa ment,
Azér’, mind
udvarostul, a nászra megjelent.
Kétszáz nemes
leányból állt a kisérete,
Fejdelmi vér a
legtöbb, királyok nemzete;
De háromszázat,
ékül, nyert a szép uj ara,
Ríkának ugyanannyi
volt egykor udvara.
Ott vígan
összegyültek a húnok föbbjei
Átilla csarnokában
fiai, hölgyei;
Sok rendbeli
követség, sok fejedelmi túsz,
Kiktől magas
Etelvár gyöngyben s aranyban úsz.
Künn a tábor,
hadankint, megüli a gyepet,
Lakván, egész
országúl, menyekzős ünnepet;
Mint a Tisza
virága, a nép oly számtalan,
S mintha csak egy
nap élne, oly széles kedve van.
Délig csatát
szinlének, kegyetlen harczokat,
Mint álom ujra
játszik imetti dolgokat:
Evés, ivás, dal és
táncz, nagy állt be délután
Kívül a sátorokban
s a száztornyu Budán.
Harmincz nap a
menyekző fog ott eltartani,
Harminczat a herész
is utána toldani,
Harminczat a
kárlátó: kilenczven napra megy:
Kívül a sátorokban
s a száztornyu Budán.
Harmjincz nap a
menyekző fog ott eltartani,
Harminczat a herész
is utána toldani,
Harminczat a
kárlátó: kilenczven napra megy:
- Ki mondta volna
reggel, hogy nem lesz több, csak egy! -
Arany János legutolsó arczképe
(1879. évi fényképe után)
Hiába küldte Isten
csodás intő jelét,
Vakság lepé meg az
nap királyi Etelét;
Tompult örömnek
adta szivét; se lát, se hall:
Mint legvakabb a
hőség, midőn gyűl a vihar.
Hiába, hogy
ledobbant Turul tátoslova,
Nevetve szólt a
hirre: „soha bizony! soha!”
Mint feljövő nap,
fordult a vigadók felé,
Arany kelyhét
mosolygó ajkához emelé.
Éjfél után, hogy
eljött az álom ideje,
Belső lakába indult
Átilla és neje:
Megbotlott a
küszöbben a hölgy, és megpihent:
Akkor sem vette
észre Atilla, mit jelent.
Már csendes álom
őrzé az élők nemzetét,
Kimérte a halandók
gyérebb lehelletét;
Vigságban eltörődve
a húnok gyermeki,
Budán és a mezőben
aludt immár kiki.
De Ildikó nem
alvék, nem ő csupán maga,
Kemény volt egyes
ágya, szép bársony pamlaga,
Kést döföl a
szivébe halálos sérelem,
A régi boszu hamvát
felszítja friss jelen.
Eszébe jut hazája,
távol Burgundia
Eszébe férje
Szigfrid, Szigmund dicső fia,
Kit bátyjai (a
gyávák!) elárultak gazul,
Kiért, hogy boszut
álljon, megvált onnan hazul.
Másodszor Attilának
kezét hogyan adá,
Mivel Szigfríd
halálát igy megtorolhatá;
Meg is torolta
szörnyen: nagy volt Budán a baj:
Testvéri ott
veszének, s a nibelungi faj.
Eszébe jut hatalma,
mely eleinte volt,
A míg Átilla kedve
Ríkához nem hajolt;
Eszébe Aladár is,
kegyből-esett fia,
Kinek majdan Csabát
kell, öccsét szolgálnia.
Vevé első urának
szekrényből fegyverit,
Csókolja, mintha
bennök ott volna Szigferid;
Mért is dobá nevét
el? s nem halt meg özvegyen?
Azért, hogy
Etelének szolgálója legyen?...
Elhunyt férjét
óhajtva időn igy rakogat,
Kezibe, most
először, a ködsüveg akad;
Szigfríd viselte
hajdan, s ha ebbe öltözött,
Látatlanul jön és
megy vala, ezrek között.
Egy gondolat!...
fejére a süveget teszi,
Látatlanul a
csarnok felé utját veszi,
S megcsalva könnyü
lépte, hol átsuhan, az őrt,
A félivlág urának
meredt szivébe tőrt.
*
Átilla terítőn
Immár az áldott
szép nap feltünt, a szín-adó,
Világot ékesítő,
sötétség-oszlató,
Búbánat üldözője,
halandók öröme,
Sziv-lélek
bátoritó, az égre feljöve.
De a hunok szemében
fénye halotti gyász,
A szép kies világot
borítja sárga máz,
Mint
napfogyatkozáskor, idétlen félhomály:
Búsan szédelgenek,
mint pásztor nélküli nyáj.
Gyűl a királyi
lakhoz tengernyi népözön,
Áradva minden
utczán térhelyen és közön;
Elképedt arczczal
egymást alig hogy ismerik;
Csend vagyon: a
közös jajt említni sem merik.
Egyszerre most
Zoárd a kaput felnyittatá,
Fekünni a királyt
benn sok ember láthatá,
Láttára tompa
jajszó, nyögés keletközött,
Tovább-tovább
morogván a tenger nép között.
Zoárd pedig siratja
Etelét hangosan,
Mint egy sívó
oroszlán, üvölt magánosan;
Karddal megvérzi
arczát, elmetszi fürtjeit:
„Oh, én uram,
királyom, miért fekszel te itt?
Avagy miért nem
inkább sebekkel a csatán,
Mint illik a
vitézhez erős harczok után?!
Miért hogy csöndes
éjjel szakadt meg vér-ered?
Egy karczolás sem
érte vitézi kebeled?
Ne menj az ős
elődök dicső honába igy:
Hunorhoz és Kevéhöz
sebet mutatni vígy:
Fogadd gyarló
kezünktől ezt és még egyszer ezt…”
Szól s a király
szívébe hegyes aczélt ereszt.
Ősz Torda nem
különben és Bulcsu a derék,
Atilla barna bokros
mejjét átalverék,
Vérkönnyel tele
sírták a holt sebek helyét,
Igy eltörölve
szépen a gyilkosság jelét…
II.
Almanach 1878-ra
Itt van tehát:
megjött az Ujév,
Mint biztató
előlegem;
Háromszáz hatvanöt
nap-éjre
Halvány
reményszint* hoz nekem;
Bár majd, ha eljön
a valódi,
Nem lesz, mint
most, ruhája zöld:
Inkább hszem, hogy
a küszöbnél
Fejér halotti
leplet ölt.
Légy üdvöz, Év, e
zöld burokban!
Elfogadom a
jóslatot,
És köszönöm, hogy a
jövőre
Kilátásom’ tovább
nyitod;
Hisz egy időtül
fogva nálam
Látás, kilátás oly
rövid!
Ha meg nem érném:
gondolatban
Hadd élvezem át
örömid’.
Mindjárt az első
nap rohammal
Köszönt boldog,
boldogtalan;
Oly ünnep ez (no! nem
panaszlom),
Midőn szív s tárcza
nyitva van;
S egy „szellemdus”
játék (a melynek
Nem kellett nagy heuréka)
A pénz-pazarláshoz,
időd’ is
Ellopja: a
„b-u-é-k.”
Aztán jön a
farsang, - az árviz
Mátyás körül, mely
„tör jeget”;
Szegény kiöntött
ürge-népség
Verdesi jajjal az
eget;
Mi tánczolunk a
szenvedőkért,
Bőven fogunk
pazarlani:
S ha nem csordul –
százezreinkből
Csöppen nekik is
valami.
Aztán jön, a mely
„gólyafőt most”,
A hires márcziusi
hó,
Ha „Gergely
megrázza szakállát” –
No meg bújt,
executió.
E hó egy napját
ültem én is
Már két közép
embernyomig:
„Simplicius” napján
születtem:
„Simplex” maradtam
holtomig.
Ápril minden nedvet
kiszáraszt,
Májusba’ jőnek a
fagyok; -
S ha sáska, féreg,
rozsda nem járt,
S a junius szépen
ragyog
S a julius „meg nem
szoritja”:
Még a vetés bőven
terem;
Örvend az úr, - hát
még az asszony!
Lesz csipke több
is, meg selyem.
Míg a paraszt
izzad, mi gazdák
Fürdőre járunk,
hüsleni,
A repcze-, gyapju-
s más előleg
A csorbát szépen
kifeni;
Nem, int apáink
sültek, - itthon
Töltvén egés mélő nyarat,
S nézték a vén
béres hogyan vet
S a tót napszámos
hogy’ arat.
Szeptember – ah!
szüret már nem lesz;
Vagy: lesz szüret, ha bor nem is:
Történeti jogát
megőrzi
Hiven az
iszom-eszem is;
Különbség az, hogy
ig apáink
Egy czanga birkán
„laktanak:”
Nekünk czukor kell,
sütve, főzve,
Pezsgő bor,
osztrigák, halak.
Igy, ber, megnt ber fogytig-untig
S „brrr!” míg az
esztendő lefut;
Miközben egy nap a
halottak
Fényüzésére is
kijut,
Midőn gyertyával,
zöld levéllel
S virággal
megvendégelik,
S kitesz halottjáért
az élő,
Mutatva dúsan, hogy
„telik!”
Majd a karácsony
hozza végül
Az apró szivek
örömét;
De a „bubus” már
nagy szakértő,
Birálva hordja meg
szemjét,
S ha nem drágát hozott az angyal:
Ajuak lepittyed és
befagy;
Biz’, édes
Jézuskám, te is már
A luxus terjesztője
vagy!
(1877. nov.)
*) az akadémiai Almanach boritéka rendesen halványszöld. – A. J. jegyzete.
Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I.
kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda
1887.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése