Érdekes könyvecske akadt kezembe a
minap. Kétszeresen érdekes miránk, magyarokra. Mert Petőfiről szól és mert az
egész művelt külföldnek bámuló hódolatát tolmácsolja Petőfinek lángszelleme
előtt.
Nem új könyv ez. Éppen két évtizede,
hogy írták és kiadták. Címe: „Petőfi’s Triumphzüge in der Weltliteratur
1846-1866.” Íratott Brüsselben 1866.
márciusában, nyomatott Elberfelden.
Legkivált Kertbeny Károlynak szinte
rajongóan buzgó tevékenységével foglalkozik, mellyel ő Petőfit idegen népekkel
megismertette és megszerettette.
Kertbeny az 1846-ik évben ment
külföldre és Petőfi költeményeinek legelső – Dux Adolf által fordított – német
kiadásával bejárta Svájcot, Olasz-, Francia-, Angol- és Németországot, és
mindez országokban a legkiválóbb férfiak elragadtatva olvasták azt. Oly
szellemek, mint Manzoni, Zschikke, Miczkievicz Ádám, Meiszner Alfréd,
Freiligrath, Bulwer, Dingelstedt, Humboldt, Meyerbeer, Mendelssohn, Uhland,
Schmidt Julian, Gervinus, lelkesedtek rajta.
De legjobban lelkesedett Petőfinek ama
fordításokból persze csak halványan visszatükröződő zsenijén: Heine. Az újkornak e legnagyobb német
dalnoka, Petőfinek kedvence, maga is Petőfit választá kedvencének és éppen ő
sarkallta Kertbenyt arra, hogy maga is kísértse meg a magyar költő németre
fordítását, mely 1849-ben meg is jelent – 170 költeményt tartalmazva, persze
horribilis németséggel, de nagyon híven, majdnem szó szerint – és Heine-nek
volt ajánlva. E kötet annyira elragadta az így megtisztelt német költőt, hogy
noha már „matrác-sír”-jában sínylődött Párizsban halálos betegen, mégis megírta
azt a levelet Kertbenynek, melyet azóta többször publikáltak.
A leveleknek ama kincsgarmadájából,
melyet Kertbeny Európa legelső tekintélyeitől bírt, hadd álljanak itt mutatóul
a következő idézetek:
„Bizony magam is csak kevés oly igaz
természeti hangra találtam, aminőkkel a népnek e fia (Petőfi) oly pazaron van
megáldva, akár egy fülemüle. MI, a reflexió emberei, ily frissen fakadt eredetiség
mellett valósággal szánandóknak látszunk.”
Heine, 1848.
„Csakugyan szerfölött meglep ily
közvetlen közelben ily ragyogó színpompájú virágra akadni, mikor már az ember
végigszaladt az egész világon és ennek dacára alig talált valami üdébbet… De éppen
e közelség miatt fog jó sokáig tartani, míg mindenki észreveszi és érdeme
szerint becsüli meg e kincset.”
Humboldt Sándor, 1850.
„Sohasem éreztem még oly mélyen Göthe
felkiáltásának igazságát: „bor nélkül is mámor az ifjuság”, mint amióta Petőfit
ösmerem. Oh legirigylendőbb isteni kegy, anyagi nehézkesség nélkül ily
magasztos mámorban élhetni, e fakó szürke világot a legkáprázatosabb
színgazdagságban látni!”
Varnhagen van Ense, 1851.
„Petőfit, ezt a saját irodalmában
páratlanul álló költőt a külföldnek jelenlegi legkitűnőbb lírikusai közül csak
egy némelyik közelítette meg, egyik sem érte utól.”
Bodenstedt Frigyes, 1857.
„Az egész útonMünchentő lidáig újra meg
újra Petőfit olvastam. Úgy éreztem magam, mintha zöld setét pagonya tévedtem
volna és kristálytiszta, hűs forrásból innám.”
Zedlitz Kristóf báró, 1857.
„Petőfi úgy áll előttem, mint akit
minden idők és népek legnagyobb költői közé kell sorolnunk.”
Grimm Herman, 1859.
„Petőfit önnek köszönhetem. Az ön
fordítása által ösmerkedtem meg vele legelőször, amivel együtt járt szeretetem
és csodálatom iránta. Kevés költőt tudok az összes világirodalomban, ki oly
magasan állna előttem, mint ő.”
Freiligrath Ferdinánd, 1860.
„Petőfi mint költői tehetség éppen oly
csodálatos tünemény, mint amily tüneményszerű volt egész élete. Szinte
kísértetbe jő az ember olykor gyanakodni, hogy talán nem is létezett e férfi
soha, ama verseket sem ő írta, hanem ő is, költészete is valamely más
költőóriás képzeletének szülöttei, ki nevét titokban akarja tartani.”
Saint-René Taillandier, 1860.
„Petőfit olvasva, sokszor olyasformát
érzek, mintha minden magyar így költene, mintha mindegyiknek meglenne ez a
poétai adománya. E vonáshoz szerencsét kívánok a magyaroknak. Így Arany
költészete is rokona a Petifőének, de mégis Petőfi a nagyobb tehetség. Ő
tüzesebb és szilajabb, tele azzal a szép erővel, mely sohasem lesz kicsapongó,
noha – hála istennek! – a féket nem ösmeri.”
Sealsfield Károly, 1862.
Hogy Beranger is lelkesült Petőfiért, kit fordításokból ismert, kitűnik
leveléből, melyet Kertbenyhez intézett. Mély sajnálatának ad ebben kifejezést
afölött, hogy a rokon költőt eredetiben nem olvashatja, de hozzáteszi: „De
higgye el, kedves uram, nem vártam erre, hogy becsülni tudjam a hős magyar
nemzetet, hogy becsülni tudjam a hős magyar nemzetet, és nagy költőjét, Petőfi
Sándort. Úgy hallom, hogy műveinek francia fordítását készítik a magyar szöveg
nyomán. Semmi kétség, hogy dicső honfitársa itt is elnyeri azt a hírnevet,
melyet úgy tehetségével, mint sorsával kiérdemelt. „E levél 1855. december
10-én kelt és hazánkra vonatkozva így végződik: „Oly nép ez, melyest szeretek
és csodálok, mint már százszor elmondtam önnek. Mentsen ki ön barátjai előtt,
és mondja el, mennyire boldog vagyok, hogy Petőfi és nehány más költőjük
szívesek voltak rám gondolni, és nevemet nagy költőjük, Petőfi Sándoré mellé
állították. Legyen meggyőződve a magyar nemzet nemes szellemi munkássága iránti
tiszteletemről.”
Köztudomású dolog, hogy Petőfi csak két
idegen költőt szeretett rajongva kortársai között: Heine-t és Berangert. De
elesett a mezőn, melyen vérrózsák fakadtak, távolról sem sejtve, hogy legelső
bámulói idegen földön éppen Heine és Beranger valának.
1860-ban adta ki Kertbeny Münchenben az
elbeszélő költeményekből: a Tündérálmot, János vitézt és Bolond Istókot. Mind e
műveket szerda esténként felolvasták II. Miksa bajor királynak, ki szellemes
ajándékokkal kedveskedett értök a fordítónak, ki azután még nagyobb sikerrel
hónapokon által olvasott fel belőlük Kaulbach
Vilmosnak, a nagy mesternek, annak műtermében és ugyancsak e felolvasások után
kezdte meg Kaulbach Petőfi-illusztrációit, melyeket csak nemzeti viseletünk
hiányos ösmerete miatt volt kénytelen abbahagyni.
Különben messze meghaladva másoknak
támogató fáradozását, Petőfinek őserejű költői zsenije maga tört utat magának
18 esztendő óta (1866-ig t. i.).
Nemcsak hogy az öt millió magyar között
alig akad ember, ki Petőfi dalait könyv nélkül ne tudná, ne dalolná avagy
szavalná; nemcsak hogy Magyarországnak egyéb, nem magyar nyelvű népek –
legkivált a németek és szerbek -, néplapjaikat megtölti fordításokkal, hogy e
legnemzetibb költőt a magukévá is tegyék; nemcsak hogy századunk legimponálóbb
kitűnőségei Petőfinek múzsáját a világirodalom Valhallájába bevezették és ott a
legkiválóbb helyek egyikét jelölték ki számára, nemcsak ez általános siker
otthon és idegen nemzetek közt – nem, Petőfi szellemének kellett, hogy még egy
utolsó engesztelő áldozat hozassék. Mint ugyanis dr. Toldy Ferenc, az akadémia
titkára, a Kisfaludy-társasággal örvendetes esemény gyanánt közölte, most van
ismét három évszázad óta először Magyarországnak oly királynője, ki a magyar nyelvet bírja és szereti és Ferenc József király esténként Petőfi
verseit olvassa fel eredetiben a Magyarországért most olyannyira lelkesülő
felséges asszonynak. Az a fejedelem, kit egykor a „rebellis” magyarok ellen
ezernyi halálos ítéletre csábították, ma igaz lelkesedéssel olvassa az egész
nemzettől, mint egy echótól visszhangozott verseit ama „rebellis” Petőfinek, ki
17 esztendőnek előtte oly hősiesen harcolva ő ellene és azokat a fönséges
haragtól lobogó dalokat énekelve esett el a csatamezőn, miután már kivette
részét a hatalmas munkából: Magyarhont akkori bitorlóitól megszabadítani.
„Megjegyezzük végül – így folytatja e
könyvecskének névtelen írója -, hogy éppen most készül Németország számára tízezer példányban Petőfi legszebb lírai
költeményeinek német népies kiadása; New York-ban egy sokkal nagyobb kiadást
terveznek, hogy a magyar költő hírét elvigye Kaliforniáig és Ausztráliáig,
ahol úgyis propagandát csináltak már e versek eredetijével a magyar Xántus,
Vass gróf és Békey, melyeket mint emigránsok vittek magukkal az új világba,
vigaszul és emlékül száz meg száz
földinek és bajtársnak, kik az Ohiótól és Orinokótól San Francisco-ig és
Melbourne-ig új hazájukban még szüntelenül fájó bánkódással gondolnak vissza a
felejthetetlen honra, hol bölcsőik ringtak. És ott halt meg őrülten Petőfinek
legrégibb és legédesebb barátja, a nemes keblű és oly végtelenül boldogtalan
lírikus: Kerényi Frigyes.
„Napkelten pedig Konstantinápolytól
Kalkuttáig, Aleppótól Kairóig, szintén régóta hangzik Petőfi neve földijei
ajkairól; az ő verseit olvasta fel Aleppóban dr. Schneider őrnagy a haldokló
Bem tábornoknak, kinek Petőfi hadsegéde és kedvence volt; dr. Duka Tivadar s
Anges melléki indusoknak tolmácsolja dalait; és a hírneves Vámbéry Ármin az
európai lábtól szűz Közép-Ázsiáig hatolt velük, Khiváig és Bokharáig; míg a
magyar születésű néger fejedelem, Magyar László, a dél-afrikai Bihében
Petőfiből tanítja magyarul fekete gyermekeit…
„Így hát e tüneményszerű fiatalember,
ki önmaga csinálta magának a „Petőfi Sándor” nevet, abban is prófétának
bizonyult, midőn néhány hónappal megrendítő halála előtt hattyúdalul
hangoztatá:
S szólj erősen lantom, hogyha
Már utolsó e dalod;
Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bérczei: a századok.”
Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I.
kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda
1887.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése