Oh Buda várában nagy vala az öröm
Hogy Kinizsi győzött a betört törökön.
Előre járt a hir: „hozzák a sok zászlót!”
Buda és Pest népe mind a kapuknál volt.
Gyermekek ajkáról hangzottak zsolozsmák;
Szép asszonyok, lányok a virágot szórták;
Maga a király is fényes kisérettel
A küldöttek elé a kapuig jött el:
S midőn a követség, köztük Holubárral,
Már szembe érkezett a királyi várral;
Szekerekkel hozta a sok fényes rabot,
Kiket még Kinizsi eddig ki nem adott:
Volt olyan mennydörgés, oly „éljenkiáltás”,
A minőről alig emlékszik krónikás.
Most a követséggel, mint az ősi szokás,
Öreg szentegyházba vonula be Mátyás
Megköszönni buzgón a Mindenhatónak,
Hogy győzelmet adott a magyar zászlónak.
Oda is függeszték a sok harczi jelvényt,
Raktak elhunytaknak drága gyászemelvényt;
Falakra függeszték győztes hősök képét,
Jaj! hogy a törökök később mint letépék!
Most visszavonultak Mátyás udvarába,
Melynek nagy szépségét a világ csodálja:
udvara, csarnoka
érczszobrokkal ékes
S terme nemcsak
gazdag, de olyan izléses,
Hogy még a pápai
követ is azt irja,
Hogy ezt a sok
szépet leirni nem birja.
Könyvtára legelső,
mind biborba kötve,
Minden könyv
aranyra és ezüstre szegve;
- Jaj ha ott
minálunk ugy zengne az ének! –
Ezek a szavai Róma
követének.
Hát még
kelenföldön, mint százezer hangya,
Hogy épit a sok
nép, a követ hogy hordja!
Itt épül a Mátyás
hires egyeteme,
Negyvenezer ifjura
van az tervezve…
De hova ragadtok
fényes mult képei,
Midőn dalom tárgyát
most nem ez képezi?...
Fölvonult a főrend
az agát-terembe,
Hol Mátyás
királyunk jelenti ki rendre:
Ki minő jutalmat kap
a nagy csatáért.
Egyiknek jószágot,
másiknak oszt babért;
Jobbágyot nemessé,
vitézt tisztté teve –
Holubár udvari
kapitánnyá leve.
Kinizsi számára nem
akadt jutalom:
- „Neki, mondja
Mátyás, csak szivemet adom,
Az ország háláját,
ezt a legnagyobbat,
Melyest ország s
király vezérének adhat.
S most vigan
barátim, jertek lakomára,
Minden kitüntetett
vendégem lesz mára.”
S megnyiltak a
termek, arany-ezüst edény
Csillog asztaláról,
mint egy tündéri fényé;
Európa bámul e nagy
gazdagságon,
De még sokkal
inkább a bölcs nagy királyon,
Ki pompa s tudomány
e kincsei között
Csak elmében
fénylett – egyszerün öltözött.
A lakomák után
bálok következtek,
Szép szüzek
hősökkel táncra ölelkeztek;
Volt annyi
eljegyzés s lakodalom sorba,
Hogy majd
belefultak a hősök a borba.
Még csak ezek után
harsogtak a kürtök
Végig az utczákon s
száguldó hirnökök,
A kik tudtul adták,
hogy az „uj udvarban”
Vitézi játékok lesznek
hosszu sorban;
Hogy lássák a nők
is, legalább játékból,
Milyenek a caták,
ho lhősök vére foly.
*
Az volt még igazán
fényes uri pompa,
Mely ott a vár
alatt foylt le egy huzomba’:
Díszes három
szinnel befestett sorompók,
Százával lobognak
rajta a „hollós” zászlók:
Vidáman lengeti a
reggeli szellő,
Férdiaknak tetsző,
asszonyoknak kellő.
Sátoros állványok,
Mátyásé arannyal,
A harczi biráké
fényes eszüt rojttal;
Gyül ezernyi
népség, csak az marad távol,
A kit nagy betegség
levert a lábáról.
Hirmondók, csiszárok,
futárok vágtatnak,
Fényes képét
nyujtva dicsőséges napnak.
S midőn a
várkastély harangja megkondul,
A király s udvara a
várból kiindul:
Azt hinnéd, a viág
fejdelme mind itt van.
Rozgonyi, a Garák,
Ujlakiak sorban:
Mert király
mindenik, fényre és vagyonra;
Uradalmak kincse a
vállokat nyomja.
Királyi palástja,
tekintete, arcza,
Szolga-alázatnak
nyoma sincsen rajta:
Hiában is lenne:
Mátyás király előtt
Csak is az volt
becsült, csak az mene előbb,
A ki tettel tünt
ki, nem hizelkedéssel;
Nem szokott játszani
e kétélü késsel.
Főurak nyomában
nyalka ifju sereg,
Daliák, a minők
másutt nem termenek,
Könnyü paripákon,
csillogó szerszámmal,
Vonulnak előre
olvastlan számmal.
Volt ott két
Perényi, Czobor, Kemény, Bánffy,
Báthori és Csupor,
Balassa, Istvánffy,
Zichyek, Bethlenek
és Országh,
Kiknek fényes nevét
ismeri az ország.
Könnyü selyem
dolmány viálgos szinekben,
Könnyebb
tollbokréta a nyusztos süvegben,
Fényes könnyü aczél
mindenik oldalán,
Rajtok veszti
szemét mindem menyecske, lány.
S minthogy már itt
vagyunk, kedélyes olvasóm,
Ha el nem vakultál
a daliás hadon:
Most tekints
széjjel a világ legszebb kertjén,
A vivótér árnyas
állványa keretjén –
Ott látod az álmok,
tündérek hazáját:
A szép magyar
hölgyek virágkoszoruját.
Tündöklik arannyal,
rubinttal, gyémánttal,
Arany fejkötővel,
bogláros pártákkal;
De az a tündöklés,
ragyogás mind semmi
Ahhoz képest,
melyest szemében vélsz lenni!
Rubin nem pirosabb,
mint gyönge arczája,
Zafir nem ékesebb,
mint kék szeme párja:
E puha kebleken
teremnek a hősek,
Kikért történetünk
isteníti őket.
Nem hiában ülnek
Mátyás sátra mellé.
Nemcsak eg
yközöttük – mindenik királyné.
Itt van a szép
virág: Kanizsai Dóra,
Most még sejtelme
sincs, hogy lesz majd egy óra,
Midőn mint
özvegynek, az lesz hivatása,
Hogy huszezer
magyar sirját egy nap ássa.**
Ott volt Bebek
Judith és Druget Orsolya,
S legközelb a
trónhoz CSetneki Borbála,
Kedves udvarhölgye
Mátyás udvarának,
Egyik nagy szépsége
az egész hazának;
Szép Czobor
Erzsébet, kiért bánatában
Szegény ifju dalnok
halt el virágjában:
S kinek birtokáért
Omode és Bethlen
Páros harczot
vivtak, sebezve mindketten.
Végre, ki
szépségben mindet fölülmulja,
Mátyás király neje,
a szép Krebsz Mária.
De ki is tudná itt
elszámlálni mindazt,
Mennyi szép virágot
öt-hat tavasz fakaszt?...
A kopjavetéssel
kezdék a játékot,
Kettősben,
többesben, a hogy huztak sorsot,
És gyönyör volt
látni, a dali vitézek
Mennyi ügyességet
ebben kifejtének:
Kit csak egyszer is
ért a kihajtott kopja,
Ha csak könnyü
kézzel rögtön el nem kapja,
Kiáll a porondról s
visszavonul szépen,
Míg csak egy utolsó
marad a térségen.
Ez senkisem egyéb,
mint a fürge Csupor,
Kinek vére, mint a
csuporé, ugy fölforr.
Kivált, ha szép
Czobor Erzsébetet látja,
Ki Csupornak
szintén nem rosszabb barátja.
Most boldog
mindenik: Erzsébet kezéből
Kapja Csupor a dijt,
mely nem áll egyébből
Mint egy
gyöngyszalagból a szép hölgy vállárul –
De drágább a
mosoly, a mely hozzájárul.
A második játék
könnyü kardvivás volt,
Melyben ujra részt
vett egész ifju csoport;
Két részre
oszlottak: vörösre, fehérre,
A kis tollak szerint
süvegre feltéve;
Ezt a tollat
kellett kiütni helyéből,
S a tollfosztott
kiállt küzdők seregéből.
Utolsónak pedig
szép Perényi maradt,
Gazdag deli ifju,
ki mint gyors villanat
Tudott ütést adni,
ütés ellen védni;
Ritka ügyességét
gyönyörüség nézni.
Nézték és tapsolták
férfiak és hölgyek,
De ő nem nézett
mást, csak egy bájos hölgyet:
Kanizsai Dóra vlt
szive bálványa,
A rubintos
forgó-dijat ettől várja:
Adta is Dórácska
hajnalpirulással,
Másnap már jegyet
is váltottak egymással.
*
Ezzel vége szokott
lenni a játéknak.
Legfölebb udvari
bohóczok tréfálnak
Nagy kitömött
testtel, vagy zsákokba varrva
Tüzelik fel egymást
bohó viadalra…
*) Részlet a „Vitéz
Holubár Venczel története” cím alatt a Révai testvérek kiadásában most
megjelent költői elbeszélésből.
**) Mint özv. Perényiné
ő temettette el a mohácsi csata halottjait.
Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I.
kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda
1887.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése