2022. márc. 8.

P. Szathmáry Károly*: Mikép ünnepelték Budán a kenyérmezei diadalt?


Ion Osolsobie festményének egyik litográfiája a kenyérmezei csatáról. A képen az látható, amikor Kinizsi kimenti Báthori István erdélyi vajdát.
forrás: wikipedia


Oh Buda várában nagy vala az öröm

Hogy Kinizsi győzött a betört törökön.

Előre járt a hir: „hozzák a sok zászlót!”

Buda és Pest népe mind a kapuknál volt.

Gyermekek ajkáról hangzottak zsolozsmák;

Szép asszonyok, lányok a virágot szórták;

Maga a király is fényes kisérettel

A küldöttek elé a kapuig jött el:

S midőn a követség, köztük Holubárral,

Már szembe érkezett a királyi várral;

Szekerekkel hozta a sok fényes rabot,

Kiket még Kinizsi eddig ki nem adott:

Volt olyan mennydörgés, oly „éljenkiáltás”,

A minőről alig emlékszik krónikás.

Most a követséggel, mint az ősi szokás,

Öreg szentegyházba vonula be Mátyás

Megköszönni buzgón a Mindenhatónak,

Hogy győzelmet adott a magyar zászlónak.

Oda is függeszték a sok harczi jelvényt,

Raktak elhunytaknak drága gyászemelvényt;

Falakra függeszték győztes hősök képét,

Jaj! hogy a törökök később mint letépék!

Most visszavonultak Mátyás udvarába,

Melynek nagy szépségét a világ csodálja:

 

udvara, csarnoka érczszobrokkal ékes

S terme nemcsak gazdag, de olyan izléses,

Hogy még a pápai követ is azt irja,

Hogy ezt a sok szépet leirni nem birja.

Könyvtára legelső, mind biborba kötve,

Minden könyv aranyra és ezüstre szegve;

- Jaj ha ott minálunk ugy zengne az ének! –

Ezek a szavai Róma követének.

Hát még kelenföldön, mint százezer hangya,

Hogy épit a sok nép, a követ hogy hordja!

Itt épül a Mátyás hires egyeteme,

Negyvenezer ifjura van az tervezve…

De hova ragadtok fényes mult képei,

Midőn dalom tárgyát most nem ez képezi?...

Fölvonult a főrend az agát-terembe,

Hol Mátyás királyunk jelenti ki rendre:

Ki minő jutalmat kap a nagy csatáért.

Egyiknek jószágot, másiknak oszt babért;

Jobbágyot nemessé, vitézt tisztté teve –

Holubár udvari kapitánnyá leve.

Kinizsi számára nem akadt jutalom:

- „Neki, mondja Mátyás, csak szivemet adom,

Az ország háláját, ezt a legnagyobbat,

Melyest ország s király vezérének adhat.

S most vigan barátim, jertek lakomára,

Minden kitüntetett vendégem lesz mára.”

S megnyiltak a termek, arany-ezüst edény

Csillog asztaláról, mint egy tündéri fényé;

Európa bámul e nagy gazdagságon,

De még sokkal inkább a bölcs nagy királyon,

Ki pompa s tudomány e kincsei között

Csak elmében fénylett – egyszerün öltözött.

A lakomák után bálok következtek,

Szép szüzek hősökkel táncra ölelkeztek;

Volt annyi eljegyzés s lakodalom sorba,

Hogy majd belefultak a hősök a borba.

Még csak ezek után harsogtak a kürtök

Végig az utczákon s száguldó hirnökök,

A kik tudtul adták, hogy az „uj udvarban”

Vitézi játékok lesznek hosszu sorban;

Hogy lássák a nők is, legalább játékból,

Milyenek a caták, ho lhősök vére foly.

*

Az volt még igazán fényes uri pompa,

Mely ott a vár alatt foylt le egy huzomba’:

Díszes három szinnel befestett sorompók,

Százával lobognak rajta a „hollós” zászlók:

Vidáman lengeti a reggeli szellő,

Férdiaknak tetsző, asszonyoknak kellő.

Sátoros állványok, Mátyásé arannyal,

A harczi biráké fényes eszüt rojttal;

Gyül ezernyi népség, csak az marad távol,

A kit nagy betegség levert a lábáról.

Hirmondók, csiszárok, futárok vágtatnak,

Fényes képét nyujtva dicsőséges napnak.

S midőn a várkastély harangja megkondul,

A király s udvara a várból kiindul:

Azt hinnéd, a viág fejdelme mind itt van.

Rozgonyi, a Garák, Ujlakiak sorban:

Mert király mindenik, fényre és vagyonra;

Uradalmak kincse a vállokat nyomja.

Királyi palástja, tekintete, arcza,

Szolga-alázatnak nyoma sincsen rajta:

Hiában is lenne: Mátyás király előtt

Csak is az volt becsült, csak az mene előbb,

A ki tettel tünt ki, nem hizelkedéssel;

Nem szokott játszani e kétélü késsel.

Főurak nyomában nyalka ifju sereg,

Daliák, a minők másutt nem termenek,

Könnyü paripákon, csillogó szerszámmal,

Vonulnak előre olvastlan számmal.

Volt ott két Perényi, Czobor, Kemény, Bánffy,

Báthori és Csupor, Balassa, Istvánffy,

Zichyek, Bethlenek és Országh,

Kiknek fényes nevét ismeri az ország.

Könnyü selyem dolmány viálgos szinekben,

Könnyebb tollbokréta a nyusztos süvegben,

Fényes könnyü aczél mindenik oldalán,

Rajtok veszti szemét mindem menyecske, lány.

S minthogy már itt vagyunk, kedélyes olvasóm,

Ha el nem vakultál a daliás hadon:

Most tekints széjjel a világ legszebb kertjén,

A vivótér árnyas állványa keretjén –

Ott látod az álmok, tündérek hazáját:

A szép magyar hölgyek virágkoszoruját.

Tündöklik arannyal, rubinttal, gyémánttal,

Arany fejkötővel, bogláros pártákkal;

De az a tündöklés, ragyogás mind semmi

Ahhoz képest, melyest szemében vélsz lenni!

Rubin nem pirosabb, mint gyönge arczája,

Zafir nem ékesebb, mint kék szeme párja:

E puha kebleken teremnek a hősek,

Kikért történetünk isteníti őket.

Nem hiában ülnek Mátyás sátra mellé.

Nemcsak eg yközöttük – mindenik királyné.

Itt van a szép virág: Kanizsai Dóra,

Most még sejtelme sincs, hogy lesz majd egy óra,

Midőn mint özvegynek, az lesz hivatása,

Hogy huszezer magyar sirját egy nap ássa.**

Ott volt Bebek Judith és Druget Orsolya,

S legközelb a trónhoz CSetneki Borbála,

Kedves udvarhölgye Mátyás udvarának,

Egyik nagy szépsége az egész hazának;

Szép Czobor Erzsébet, kiért bánatában

Szegény ifju dalnok halt el virágjában:

S kinek birtokáért Omode és Bethlen

Páros harczot vivtak, sebezve mindketten.

Végre, ki szépségben mindet fölülmulja,

Mátyás király neje, a szép Krebsz Mária.

De ki is tudná itt elszámlálni mindazt,

Mennyi szép virágot öt-hat tavasz fakaszt?...

A kopjavetéssel kezdék a játékot,

Kettősben, többesben, a hogy huztak sorsot,

És gyönyör volt látni, a dali vitézek

Mennyi ügyességet ebben kifejtének:

Kit csak egyszer is ért a kihajtott kopja,

Ha csak könnyü kézzel rögtön el nem kapja,

Kiáll a porondról s visszavonul szépen,

Míg csak egy utolsó marad a térségen.

Ez senkisem egyéb, mint a fürge Csupor,

Kinek vére, mint a csuporé, ugy fölforr.

Kivált, ha szép Czobor Erzsébetet látja,

Ki Csupornak szintén nem rosszabb barátja.

Most boldog mindenik: Erzsébet kezéből

Kapja Csupor a dijt, mely nem áll egyébből

Mint egy gyöngyszalagból a szép hölgy vállárul –

De drágább a mosoly, a mely hozzájárul.

A második játék könnyü kardvivás volt,

Melyben ujra részt vett egész ifju csoport;

Két részre oszlottak: vörösre, fehérre,

A kis tollak szerint süvegre feltéve;

Ezt a tollat kellett kiütni helyéből,

S a tollfosztott kiállt küzdők seregéből.

Utolsónak pedig szép Perényi maradt,

Gazdag deli ifju, ki mint gyors villanat

Tudott ütést adni, ütés ellen védni;

Ritka ügyességét gyönyörüség nézni.

Nézték és tapsolták férfiak és hölgyek,

De ő nem nézett mást, csak egy bájos hölgyet:

Kanizsai Dóra vlt szive bálványa,

A rubintos forgó-dijat ettől várja:

Adta is Dórácska hajnalpirulással,

Másnap már jegyet is váltottak egymással.

*

Ezzel vége szokott lenni a játéknak.

Legfölebb udvari bohóczok tréfálnak

Nagy kitömött testtel, vagy zsákokba varrva

Tüzelik fel egymást bohó viadalra…

 

*) Részlet a „Vitéz Holubár Venczel története” cím alatt a Révai testvérek kiadásában most megjelent költői elbeszélésből.

 

**) Mint özv. Perényiné ő temettette el a mohácsi csata halottjait.

 

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése