Csak ne nagy követ siromra!
Szívemen az nagyot nyomna.
Hadd pihenjen enyhén e szegény
Szív, legalább sirja fenekén!
Volt bő részem örömekben,
Szeretett a kit szerettem;
S annak a ki szánja kedvesit:
Itthagyni oly nehezen esik!
De bú-gondban is volt részem,
Olykor elnyomtak egészen;
súlyukat, napom ha elhaladt,
Ne érezzem bár a föld alatt!
Kedvtelésem hiu pompa
Sohse volt földön laktomba’,
Nem kivántam fénylő palotát,
Csak egy kis lakot, mely nyugtot ád.
Nekem kőnél, bármi drága,
Kedvesb volt a rét virága;
Azt se kértem koszorúnak ám,
Csak ha kedvesemnek adhatám.
Ugy legyek hát kebeledbe,
Jó anya-föld, eltemetve:
Zöld bozótban egy kis gyalog-út,
Sirhalmomhoz, fűbe bújva fut –
Rózsa és jázmin felette,
Kedvesem maga ültette,
Estelenként megöntözgeti,
Pihenője ott legyen neki.
Gyermekinkkel oda ki kimenve,
Gondolkozzék rólam el, merengve,
S mondja el majd gyermekink előtt:
„Ő szeretett – s én szerettem őt!”
Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I.
kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda
1887.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése