Feszty Árpád (1856-1914): A kárvallottak

   Csűrbe hordva már az élet. Vígan sárgulnak a kicsépelt asztagok, a tengeri a padlásra takarva, a dohányfüzérek száradnak az eresz alatt, körülfolyva sárguló leveleikkel a fehér házfalakat.

   Leesett már az első hó is. Leolvadt ugyan a szalmatetőről, de a fagyos földön még tartja magát. Jó jel arra, hogy innen-onnan beáll a száraz fagy – és elérkezik a disznóöléseknek ideje.

    Semmi dolga már a falusi embernek. Ami termést az isten adott, be van takarítva, - telve a kamra, bátran eltart újig.

  Még a dohányhordás van hátra, jó szánuttal elvégzik azt is két-három nap alatt; felveszik érte a szép pénzt, egy summában. Telik belőle vásárfiára. Ködmönre fiúnak,leánynak pántlikára.

  Harminc szán is indul egymás után hosszú sorban. Magasra tetézve, kantárszár a rakoncára dobva. Elmennek a szegény párák úgy is. A gazdák pipázva, beszélgetve ballagnak a szánkók mellett. Vissza sem nézve egy sem – nem szokása a magyarnak visszatekintgetni -, ha az egyik szánkó vége  az ároknak nem faralt volna. Még a hámfája is eltört. Ezen segíteni kell. Megáll az egész sor s egy csomóba gyűlve emelnék a szánkót – nagy kíváncsiságára a fákra fellibbent fekete varjaknak. De mi az oka?  milyen kongás rezg feléjük a hideg levegőben?

  Bam, bam – elnémul s elkezdi újra. Félre vert harangnak távoli hangja.

   Mint a megriasztott állat, úgy üti fel a fejét mindegyik.

  Hosszú csend lesz, kínos sejtelemmel telve, s megszólal az egyik: „a mi falunk harangja”.

 Szótlanul ugrik ki a szánra, ki az árok partjára, hogy magasabbról ásson; pedig úgyis eléggé végig lát a fehér rónaságon, úgyis eléggé meglátja a felfelé gomolygó sötét füstoszlopot.

         Tűz van a faluban.

  Vajon kinek a háza ég?

  A füstoszlop egyre magasabb lesz, egyre szélesebb lesz. A hideg szél belékapaszkodik, ingatja jobbra, ingatja balra, majd lecsapja, s eltűnik a füst egy pillanatra, de a másikban már föllobban újra, kétszer akkorára, mint amilyen volt az imént.

  - „Istenem, be nagy tűz, mit tegyünk emberek?”

  - „Mit tehessünk? menjünk tovább, - majd csal eloltják valahogy.”

  - „Messze vagyunk már, vége lesz úgyis, mire hazaérünk!”

A KÁRVALLOTTAK – Feszty Árpád festménye

BÁNYASZERENCSÉTLENSÉG – Feszty Árpád festménye

 

 De azért nem mozdult egyik is; odatapadtak szemeik ahhoz a terjengő szomorú felleghez.

      A füst világosodni kezd.

  - „Emberek! a tűz élemedik”, szól az egyik gazda, „én megyek haza”; s kifogva lovait, bitangra hagyva szánkóját, a füst irányában hazafelé vágtat.

  A füst egyre terjed.

   Izgalom vesz erőt a szegény embereken. Még egy-kettő tétovázik, már a többi lázzal hányja le a terhet, országút havára hull a drága szép dohány, lovait oldozza, a rudat fordítja, azután vágtat eszeveszett hajtásban egymás után haza mindegyik.

   Egy-két szánkó maradt ott, dohányfüzérek a hóban szerte-széjjel hányva – az útszéli varjak károgva csapnak rajtok tanyát.

*

   Szegény emberek. Kár a lovat úgy zavarni, vétek agyonizzasztani: elég korán értek haza, hogy lássátok pusztulástokat!

  A szél erősbül, harcra kél a lánggal, tépi, rázza, vadul birkózik a két rettentő elem; tétlen áll az ember gyengesége érzetében, mint a gyermek gigászok küzdelme közt.

  A szél erőt vesz, a feltörő lánghullámot a földig borítja, az kínjában végignyalja a háztetők hosszú sorát, s új tápot nyerve, feltör újult erővel pattogva, zúgva.

 És ez őrült háborúban elpusztult a csöndes kis falu.

*

  Nincs már ami égjen; a láng nem ég, ha tápja nincs. Elcsöndesült a szél is, hogy a kétségbeesés tompa nyögését meg lehessen hallani.

   Tépett, füstös alakok járnak föl és alá, ami könnye volt embernek, asszonynak, azt már mind kisírta. Annál keservesebb, nincs, amivel enyhíthessen magán.

  Füstölgő romok, még izzó gerendák előtt egy-egy csoport lézeng kínos megadással, vigasztalva egymást inkább a szemével, mint a szavával. Mit tudjon ilyenkor az ajak mondani?

 Egy másik csoportnak a falu kovácsa magyarázza, hogyan, miként kellett volna. Megesett baj után de sok a bölcs ember!

     Odajött a tiszteletes. Arca kormos, a ruhája tépett, alig ösmerni rá.

   Csendesen köszöntik s nagyobbodik a csoport körötte.

  Nagyot sóhajt ő is, pedig őtőle várnák a vigasztaló igét.

  Az ő háza is rom, nem ér rá most odanézni; végigjárja az utcákat, bátorítva, rendelkezve.

   Szívet szorító kép, romlás, pusztulás mindenütt, amerre szem tekint.

   Mint sűrű köd lepi el a falut a lecsapódott füst, csípve a szemet, fojtva a torkot, ránehezedik fullasztó szagával a mellre, hogy akinek szíve meg nem indul, még annak is fájjon. A füstből szomorúan bontakoznak ki a tárgyak sötét körvonalai. Kazlak, feketévé égve, itt-ott lövell ki belőlük az izzó zsarátnok, bedőlt ólak, megpörkölt gabona egész garmadákban, megégett állatok rémes csonka teste, egy pár megmentett batyu, asszonyok, gyermekek, némán tétovázva.

   A szomszéd falvakból már csak a végére értünk. A szél jól dolgozott, nekünk más munkát nem hagyott, mint amit még a részvét megtehet.

  Az egyik ház előtt – nem ház már, csak füstös falak -, kopott ládán ült egy öregember födetlen fővel, kalapja benn égett, ősz hajával a szél gúnyolódott, kopott a ruhája, mint minden öregé, ha szegény.

  Meredt szemekkel bámulta a havat. Nem sírt, nem panaszkodott. Észre sem vett, amint hozzá léptem, alig mertem megszólítani.

  - „Bácsi, jó napot!”

   Szemét akkor sem vetette rám, csak úgy felelt:

  - „Rossz nap volt ez uram, nagyon rossz nap!”

   - „Igaz, rossz volt, nagy csapás magukra, de még jöhet jó utána.”

   - „Jöhet annak, aki győzi várni.”

   - Kendre is jön, másra is, nem kell kétségbe esni; van jó ember elég a világon, segít egyik a más baján, a kend háza is csak felépül. Hogy hívják kendet?”

  - „Domokos Mihálynak.”

   - „Volt-e a háza biztosítva?

   - „Volt.”

  „Hiszen akkor nem nagy a baj!”

 - „Nem baj? De könnyű azt az úrnak mondani. Fiatal is, úr is. Volna csak az én helyemben, nem mondaná azt, hogy „nam baj”. A házam leégett. 1834-ben a víz döntötte le. Fiatal voltam: fölépítettem. Dolgoztam, szereztem, sem iszákos, sem lusta nem voltam. A papnak, istennek, ami illett, megadtam, mégis rajtam van az isten csapása. Jött a forradalom, rossz idők voltak azok a szegény emberre. Az urak ott fönt megcsinálják a zavart s mi adjuk az árát. Fiamat elvitték, soh’se láttam többé… Bejött a muszka. A szénámat föletette, vetéseimet legázolta, lovaimat elhajtotta. Hát ez nem baj?... Elmúlt az is. Akkor jött a zsandár, a kutyámat lelőtte, amim volt, adóba elvitte. Ez se baj?... De amíg bírtam, dolgoztam. Nem estem kétségbe, uram! Vetettünk is, arattunk is szegény feleségemmel, isten nyugosztalja, jó asszony volt. Jött a hatvanhárom, akkor volt a nagy fagy, minden termésünk elfogyott. Ez se baj? Aztán jött a hatvanhat, kiütött a marhavész, egy tehenünk volt, le kellett bunkózni a szegényt. Hát ez se baj? Aztán jött a kolera. Belehalt a feleségem. Magam maradtam. Nehéz a magános élet, ha öreg az ember. Vergődtem, nyomorogtam. – De most hova legyek? Biztosítva volt a házam, az igaz, 200 forintra. A ház nem is ér többet, de ami kis kukoricám termett, fönn volt a padláson, gabonám benn volt a kamrában, ágyam, ruhám a házban. Kigyulladt a falu, mindenki csak a magáét mentette. Öreg is vagyok, beteg is vagyok, mindenem benn égett. Mondja meg az úr, hogy nem baj?”

  Megszégyenülve némult el ajkamon a vigasztalás szava.

    Szegény öregember, a te keservedből sok millió élet tragédiája szól. Ama millióké, akikkel a folytonos munka s az örök szegénység szegődött egy kenyérre. A könyörület rajtad még ugyan segíthet, de meg nem vigasztalhat!

*

  Odább nehány házzal, zajongó nagy csoport között egy rémült ember, kitágult szemekkel, lihegő ajakkal szólana, beszélne, ha szóhoz hagynák jutni.

   Lökdösik, taszítják, szidják, káromolják. Szerencséje, hogy épp e pillanatban állt meg a szolgabíró hintaja.

   Elcsöndül a  zajongó tömeg, csak egy-két kiáltás hallatszik még a hátulsók közül:

  - „Üssétek agyon a kutyát! Dobjátok a tűzbe!”

   Az üldözött kirántja magát, a kocsiba kapaszkodik.

   -„Nagyságos uram, segítsen rajtam, nem vagyok én bűnös!”

   - „Ő gyújtotta fel a falut!” – kiabálták a többiek.

    - „Csendesség!” – kiáltott a szolgabíró -, „egy beszéljen. Hol vannak az elöljárók?”

   - „Itt vagyunk, kérem alássan” -, s előállt két idősebb paraszt.

   - „Mit vétett ez az ember?”

    - „ Az ő házából ütött ki a tűz, nagyságos uram, azt mondják, hogy erővel gyújtotta föl.”

    - „Vezessék a községházához!”

    - „Földi leégett az, nagyságos uram.”

    - „Minden ház leégett?”

    - „Le az egész falu, csupán a jegyző háza, még vagy két-három ház maradt meg a templom körül; oda nem csapott a láng, mert onnan fújt a szél.”

    - „No hát, a jegyzőhöz vigyék. Ott tartjuk a vizsgálatot.”

   Megtelt a jegyző kis szobája. Fölvették a jegyzőkönyvet, zilált arccal, remegve állott az asztal előtt Kaszás Imre, a vádlott. Nyugodtan, mint a pátriárkák a két elöljáró.

   - „Látta-e valaki?”

    - „Látni nem látta senki sem.”

   - „Ki gyanúsítja hát, ki állítja hát, hogy ő a bűnös?”

   - „Állítani senki sem állítja, de mindenki azt hiszi.”

   - „Maguk is azt hiszik?”

  - „Azt hisszük, uram.”

   - „Vigyázzanak, bírák, szörnyű ez a vád és súlyos a következménye; gondolják meg, amit tesznek, mielőtt gyanúsítnák.”

    - „Gyanúsítjuk uram!”

   S a vádlott szótlan reszketett – szemei lánggal kerestek mentő kezet.

   - „S mért gyújtotta volna fel a házát ő maga?”

   - „Mert biztosítva volt.”

    - „Másé is van biztosítva!”

   - „De ő már régen árulja a házát. Egy örökös telken laknak ketten. Azt is tudja minden ember, hogy örökké gyűlölködik. sokszor hallottuk az ő szájából, hogy rossz vége lesz még ennek. Itt a rossz vég s mi szenvedünk érette.”

  - „Kaszás Imre, igaz-e, hogy árulta a házát?”

   - „Igaz uram, el akartam adni, mert kín volt nekem Nagy Istvánnal egy udvarban lakni. Volt is itt a Steiner fia egy héttel ezelőtt, 200 pengős ígért érte. Óh, bár odaadtam volna, nem volnék most ilyen szörnyű bajban! De én még negyvenet kértem rá, így elmaradt az alku. Biztosítva meg csak 150-re volt, hát mért gyújtottam volna fel? S épp ily nagy szél idejében? Olyan egészséget adjon a radványi szűz Mária, amilyen ártatlan vagyok!”

   Mindhiába beszélsz szegény Kaszás Imre, rajtad már a falu szája, falu átka. Csak jót tett a szolgabíró vele, hogy vizsgálati fogságba elvitte. Jobb volt neki a vármegye házán a telet átélni. Ott kimondták végre, hogy ártatlan, semmi bizonyíték nem volt, mi ellene szólna.

*

  A vetések kizöldültek, az akác is kivirágzott, mire visszakerült. Megállott a falu végén egy szederfa mellett. Istenem, de más ez az utca! Ő csak üszköt, füstös romot látott, mikor elment, amikor elvitték – s most mind a két sorban új tetők, újon meszelt házak derülnek eléje.

  Akkor átok, gyűlölet kísérte, most a harang szelíd kongása hívja őt „haza”.

    Haza? az ő háza most is úgy van, ahogyan leégett, négy fal s egynéhány elégett gerenda.

    Hát a Nagy István hová lett? A közös telek másik fele puszta. Eladta a részét, mert nem akart gyújtogató szomszédja maradni. Megvette a község. Eladja hát ő is, átkos ez a telek, ne legyen több része benne.

    Benyit a bíróhoz, ez az első útja otthon.

  - „Eladnám a telkem, bíró uram, ha megvenné a község.”

   Megvették, ki is fizették.

  - „Itt a pénzed, Kaszás Imre, s ha jót akarsz, menj vele világot próbálni, nem lesz neked jó helyed miköztünk.

  - „Hová menjek? Miért menjek? Nem vagyok én bűnös, ártatlannak mondott ki a törvény!”

    - „Azt te tudod, meg az Isten. Én csak azt tudom, hogy szomszédjának a faluban senki el nem válla.”

   Igaza volt a bírónak. – Amerre ment, mind azt hallja: „Hazajött a gyújtogató!”

    Csak a zsidó adott neki szállást éjszakára.

   - „Gyújtogató, gyújtogató!”

     - „Mért fogtak hát benn a télen, mért faggattak, mért vallattak? Mért hatalmas hát a törvény. Kimondja rám az ártatlant, mégis itthon, a faluban azt mondják, hogy én vagyok a gyújtogató!”

   S nincsen maradása! Amerre megy, amerre néz – gúny fogadja s ami ennél is kínosabb: félnek tőle. Még a kondás sem köszönti.

  - „Igaza van a bírónak: menj világgá! Elmegyek hát, van még falu az országban szebb is, jobb is, majd befogad valamelyik.”

    És eladta kevés földjét a zsidónak; nem sok, amit érte kapott; nem is soká alkudozott, csakhogy elszabaduljon a faluból.

  Délen állt a nap, ahogy megindult, büszkén, kihívóan, fejét dacosan magasra emelve; de megállította a déli harangszó. Levette kalapját és imádságot mormolt. Aztán visszanézett.

   A földjét is, a telkét is, mindenét eladta, s még csak áldomást sem ittak. Így menjen el? Így magában, búcsútlan? Hátha akad mégis egy-két ember, aki véle egy pohár bort igyék, - egy-két jó szót szóljon utoljára! s lassan visszaballag a korcsmába.

   Egy üveg bort, két üveg bort megiszik magában, s várja, hogy valaki felé nézne, akit megkínálna. A csapszékben jöttek is, mentek is, de az ő borából senkinek nem kellett. Egy zsellér legényke ivott csak belőle, az is körülnézett, hogy senki ne lássa, aztán elsietett; azt mondta, nem ér rá időzni. Nehány légy volt a vendége, melyek az elhullott cseppeket szítták fel. El-elnézte, nem bántotta őket.

   Az üvegből a maradék bort még kiüríteti, aztán felkel, kiáll az ajtóba, nagyot sóhajt s lehorgasztott fővel elindul. Hová? merre? még maga sem tudja. Egyszerre csak elért a falu végére a szederfa mellé, - ott állott tegnap is, mikor megérkezett.

     Föl is út, le is út, kiörül a sík róna, tétováz, néz jobbra is, balra is, menne is, meg nem is.

  S elszorul a szíve. Előtte a világ, az ismeretlen, idegen, hideg világ, mögötte megvetés, gyűlölet. A nap már leszállott, végső sugara a templom tornyán játszi,, s ő még mindig ott áll. Eltűnik az utolsó sugár is, szürke fátyol száll a tájra s bátorsága elvész. Itt született ő, nincs őneki máshol helye a világon. Elfáradva, mintha ki tudja mennyi utat bejárt volna, leül az árok partjára a szederfa mellé s amely őt kilökte, nézi, nézi, hogyan takarja el az est homálya.

*

  Hajnalban, mikor a nap arany küllői felszöknek az égre s illanni kezd előle a harmat, a határba dolgozni induló munkások ijedt arccal állanak meg a szederfa előtt. Csak távolból nézik, a hajnali homályban nem láthatják tisztán, mi van a szederfán.

   Mi lehet? Ijesztő, vagy pedig kísértet? Fehér a ruhája, lába nem ér földet és mintha libegne.

    Amint világosabb lett, bátorságuk is nőtt s akik közelebb mentek, megismerték a fán szegény Kaszás Imrét.

Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I. kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda

1887.