Munkács vár udvarában
Tököly hős neje,
Parancsot osztogat, bár
Szíve búval tele…
A harczi gond befödte
Fájdalmát ekkorig;
De most sisakja úgy nyom,
Pánczélja úgy szorít!
Jó, hogy közelg az este!...
Magán termébe lép,
S márvány-fehér karjára
Nyúgosztja szép fejét…
Pánczél, sisak körülte
A padlaton hever,
S a drága fürt kibomlik
Csillámos gyöngyivel,
Asszonnyá lesz a nősnő,
Midőn nem látja szem,
S sok elnyomott könyüért
Kárpótolást veszen…
„Oh mily rövid öröm volt
Az én nász-örömem!
És mily hosszu a bánat,
A mely nyomán terem!
Ó vészben, harczviharban,
És én epedve honn…
Oh bár kinom dijában
Boldog volnál honom!...
De hajh, nemtődnek arcza
Fátyollal födve be!
S mindenfelé sötétül
Reményid kék ege!
S ő nem jön a vigasszal,
Hiába várom itt!...
Már álmom sem vigasztal
Sőt egyre háborít!...
„Álom… minő bohóság;
S szivem mégis remeg,
Mióta vasba’ láttam
Én édes férjemet!...
S ah hogyha úgy valóban?
De nem, nem! Istenem!
Ilyen csapást nem ejthetsz
Szerelmes szívemen!...
És hogyha mégis ugy van…
Ti vérivó vadak!
Legdrágább kincsem értte,
Csak ő legyen szabad!”
„Szabad!” visszhangzik a szó,
S az ajtó megnyilik…
Egy halk sikoj… s keblére
Szorítja Tökölyit.
„Szabad ma még; de holnap,
Ki tudja, Ilonám!
A német vagy töröknek
Rabláncza vár reám?...
Az vérdijt tüz fejemre,
Üldözve, mint ebet;
Ez nem hiszen szavamnak
S rablánczczal fenyeget…
Ah, nem elég, hazámat
Hogy vérben fördetik,
Rabolva, fosztogatva:
Most fejem kell nekik!
Szakítsák, hogyha ugy kell;
Egy fővel kevesebb!
Ah mért, hogy a Szabadság
Fejemmel elesett!
S mit építék karommal,
Utánam romba dűl.
S ah mért, hogy szép Ilonkám
Elhervad özvegyül!
De nem, de nem! van egy mód,
Bár rá szívem remeg…
De hisz te mondtad: „értte
Legdrágább kincsemet!”
Fiad, Ferenczet értem
Szultánnak zálogul…
Bocsáss meg szép Ilonkám!
Csak így hisz a nagyúr!”
Ölyvöt lecsapni láttál
Galambra?... úgy csapott
E szó a nő szivére,
S ugy tépdes, szaggat ott.
Mely’k csalja másikát meg?
A hitves az anyát?
Vagy ez a hitvest, - a ki
Oly lángolón imád?...
Kebelén izzó Vezuv lesz
A kettős érzelem,
S már-már kivívja harczát
A női szerelem.
„Uram! ne büntess értte,
Ha vétkezem: de lásd!
hogy férjem’ elveszítsem,
Nem birok ily csapást.
Szerelmem egy szivemmel,
Szakitsd ki gyökerét,
S én térdemen imádva
Borulok ím’ eléd.
S te, szép hazám, bocsáss meg
- Oh mily kinos e vád –
Hogy keblemről letépem
Jövődnek zálogát.
Vigyétek, oh vigyétek
Legdrágább kincsemet!...
„De nem, de nem! ki fönn vagy,
Ezt meg nem engeded!...
Kölykét a fenevad sem
Dobná hitetlen el!...
S silányabb volna az, ki
Isten-képet visel?...
Ősöknek árnya ott fenn,
Rákóczy, Zrínyiek!
S te, nemzetem, miattam
Nem fogsz pirulni meg…
Jó férjem oh, bocsáss meg,
Nem tarthatom szavam’!...
Van a kinek felettünk
Nagyobb hatalma van;
Szerelmes hű szivemre
Békót, igát vete.
Isten kezébe’ sorsunk;
Teljék be végzete!”
És elhal a szó ajkán,
A vér szivére száll.
S midőn szemét kinyitja,
Férjét nem látja már.
S nem látta őt hét évig;
De tűrve, bízva várt…
Asszony-fejen ki látott
Szebb mártir-koronát?...
Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I.
kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda
1887.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése