Kis udvaron dobot vernek…
Bámulva néz egy kis gyermek
Anyjára, majd azokra, kik
Az asztalt s ágyat elviszik.
Nem érti még szegényke, nem,
Hogy pénz az úr itt mindenen.
Csak látja, hogy a kis szobát
Ürítik egyre mind tovább.
Kis ágya is már kinn vagyon…
Most fáj csak szíve még nagyon…
Hol alszik ő majd édesen?...
Ha ágy se lesz, vánkosa sem?
Megkérdené anyját: mi ez?
S ha elvisznek mindent, mi lesz?
De hullnak annak könnyei,
Kérdezni tőle nem meri…
Csak néz szegényke, néz reá,
Ha anyja is tekintne rá.
A bamba dob meg csak pereg…
Veszik, viszik az emberek
Olcsón, potyán, mit éveken
Át szerze rég keservesen
Férjével… ah! kis sirba zárt…
Ha élne még, ő nyitna zárt
S derülne fény homályra itt…
Ő tudta minden dolgait.
Sirban a férj, s az égbe’ fenn
Isten tudja, hogy szivtelen
S csalárd, ki itt dobot veret…
Csak sír szegény, csak kesereg.
Hiába sír, a dob pereg…
vEszik, viszik az emberek,
Mi dobra száll. – Bárányka bég,
Vezetve most szökell elébb,
Kis gyermeket megismeri,
’Sz játszó pajtása volt neki.
Rá néz a gyermek, s szól: anyám!
Nézd, kis muczink is itt van ám.
Muczit ne hagyd, hogy elvigyék!
De sorból egy ember kilép,
S kötélt vet kis bárány nyakán,
Most sír a gyermek igazán.
Anyját karolja, sír, zokog…
De folyvást verik a dobot,
Jegyző is egyre, folyton ír.
Temetőn rázkódik a sír,
Könyv égbe’ fenn felütve lesz…
S az égi bíró is jegyez.
Forrás: Képes Folyóirat - Vasárnapi Ujság tüzetekben I.
kötet. Bp. Franklin-Társulat Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda
1887.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése