Coppée, Francois (1842-1908): Két sír

 

India korbácsa a zsarnok Timur-Lenk,
Ki látta kardjától reszketni az ellent,
Mint reszket a juhnyáj oroszlán szavára:
Timur a sirokat tisztelte, imádta.
Míg hada öldösvén a legyőzött népet,
Romboló haraggal mindent semmivé tett,
S a véres fejeket fölrakva halomba,
Nagy diadalívet épített ujongva:
Őt föl nem hevíté a győzelmi mámor.
Csöndesen elvonult zajgó táborából,
Fölpattant gyöngyhímes, aranyos nyeregbe,
S félelmes sötéten magába mélyedve
A temetőbe tért s ott leszállt lováról.
És győzelemittas seregétől távol
Nézte a sírokat hosszasan bolyongva;
Olykor megállt szótlan, kábult félálomba’
S ha aranybetűkkel márványlapra vésve
Költő, hős vagy imám neve tűnt szemébe,
Bölcsé, kinek lelke ellát a jövőbe:
Égő homlokával leborult a földre.

Egy nap, ostrom után Ramazán hónapba’,
Kulcsait Tus város hódolva átadta,
Timur parancsára e helyet kimélték,
Mert a nagy Firdusi ott élte le éltét.
E költő hamvait megtekintni vágyván,
Még a bevonulás tivornyázó napján
A világverő hős ment a temetőbe,
S parancsolá: s írt nyissák föl előtte.

A költ nyugágya virággal volt tele.

Timur tudni vágyott: mi lesz egykor vele,
Rettegett harczossal, ha majd sírba szálla?
S mikor visszafordult sziklás hazájába,
Betért a templomba, melynek szentélyében
China eltiprója, nagy Dsinghiskhán pihen.
Oszlopos, büszke sír; paizs, sisak rajta,
Timur áhitattal, ősz fejét lehajtva,
Állt a márvány előtt, mely elődét földte,
Eltakarta szemét félve, undorodva.

Vérrel volt tele a zsarnok koporsója.

Ford.: Bogdánfy Lajos

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 44. szám, 1898. okt. 30.