Szabolcska Mihály (1861-1930): Novemberben

 

Künt járok az őszi határon;
Rojtos, fehér köd ül a tájon,
Mint szemfedél halotti ágyon!

Halott a nyári szép természet;
S az ő sorsában az enyészet
Példázza, érzem, az enyémet!

Az őszi nap bágyadt világa
Úgy rezg be csak e félhomályba,
Mint a gyertya libegő lángja.

S holott virasztok csendben, gyászban:
E nagy ravatalos szobában
Olyan nyomasztó némaság van!

Óh, hogy elmulás minden itten!
Ki a halálban mást is hittem,
Ne hagyj el engem, uram Isten!

S már-már e gyászos környezetben,
Jobbik magammal küzdelemben,
Fölzokogó kétség kél bennem…

Mikor e zord, halott határon
- Óh, bűvölet! Óh édes álom! -
Új élet mosolygását látom!

Friss őszi vetés virulását,
Egy új kikelet tanúságát,
a jó Isten örök jóságát!

… Óh, legyen áldott a vetője,
Adj, Uram Istenem, jövőre:
Arany valóságot belőle!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 45. szám, 1898. nov. 6.