A jó Isten fönt ül elefántcsont székében. Körülötte a magyarok szentjei Árpád apánktól Arany Jánosig. A fő trónálló kerubim Petőfi, szárnnyal a vállán, de karddal az oldalán, hanem gallérja itt sincs neki. Fölmentette a viselése alól Szent Mihály arkangyal, a mennyei hadak fő-főnegerálisa, mikor elolvasta azt a versét, amelynek az a címe: „Egy goromba tábornokhoz”.* (* Ismeretes Petőfi Sándor vitája Mészáros Lázárral, aki ragaszkodott hozzá hogy a hadba vonult nagy költő is viselje a szabályszerű katonagallért.)
- Nézz le már, Sándor fiam – mondja neki az Úristen –, mi újság van minálunk Nagy-Magyarországon?
Kitekint a kerubim egy aranyablakon; amikor visszafordul, sápadtabb az arca, mint az elefántcsonttrón.
- Nincs már Nagy-Magyarország, csak Kis-Magyarország. Toportyán férgek négy oldalról szétragadozták.
Csönd lesz a kristályoszlopos teremben, csak a magyar szentek halk zokogása hallik. Kisvártatva megint megszólal az Úr:
- Hát most mit látsz, Sándor?
- Nagy tüzek égnek mindenfelé, nem látni az embereket, Uram.
Türelmetlen az Úr, megint kinézett az ablakon.
- A tűz már kialudt, Uram, de most meg már a füsttől nem látni.
Megint eltelik egy perc, megint kinéz a kerubim, de szótalan fordul vissza az ablaktól. A szája csukott, de a szívén megnyílik a kozáklándzsa-ütötte seb és pereg belőle a vércsepp, int a rubin.
- No, Sándor, mit csinál az én népem?
- Egymást marcangolja, Uram és közös erővel pusztítja ami még megmaradt.
- Hát akkor pustuljon el egészen, nem érdemel többet -mondja az Úr s ahogy lehajtja szép fehér fejét a tenyerébe, végiggördül egy nehéz könnycsepp a szakállán.
Most már senki se küldi a kerubimot az ablakhoz, mégis egyre ott áll reszkető szárnyakkal. S egyszerre csak megfordul, kigyulladt arccal és odainti Arany Jánost.
- Gyere csak János, ezért mégis érdemes volt meghalni!
Mire Arany János odatopog öreg lábaival akkorra mind ott vannak a magyar szentek és egyszerre eláll a könnyük folyása attól, amit látnak. Ezer meg ezer ünnapi mécses gyúl ki a magyar éjszakában, pirosak, fehérek, zöldek, olyan az egész kis ország, mint egy kivilágított oltár és csitt csak, hallani is, ahogy imádkoznak az emberek:
- Petőfi Sándor, Petőfi Sándor…
- Ejnye, szólni kellene az Úrnak – mondja Deák Ferenc tűnődve Kossuth Lajosnak, de ahogy megfordulnak, már akkor ott áll az Úristen maga is és mosolyogva simogatja meg a kerubim meghajtott fejét:
- Nem veszendő nép az, fiam, amelyik így tud ünnepelni egy költőt. Megkegyelmezek a magyaroknak te miattad, Petőfi Sándor!
(1922. november 30.)**
(** A Petőfi-encentáriumra írt cikk (Napok hldak, elmult csillagok s. kötetből, Bpest, Révai) egyik gyönyörű részlete népi hangon és képzelőerővel példázza, hogy a magyar ember hazafias érzése és vallásos hite mily szorosan egybefonódik. Ezért is volna reménytelen minálunk minden olyan próbálkozás, amely a mindenható állam keretében vissza akarná szorítanni a keresztény vallást.)
Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 3. sz. 1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése