Gyönyörű szép, langyos júniusi vasárnap délelőtt volt. A tisztára söpört, széles nagy udvaron, az eperfa alatt galambok sétálgattak, a vadszőlővel befuttatott ámbitus előtt, meg a verő napsütésben két kis cicakölyök pofozgatta egymást. Mellettük egy zsámolyon pöttömke kislány ült, szöszke haja rövid kemény varkocsba fonva. Arany Juliska volt, Arany nótárius úr kislánya. A nótárius úr nagyobbik gyereke. A kisebbik, a fiú, Lackó, cigányképű, csillogó szemű gyerek lent volt az apjával a kertben, ahol a nótárius úr a gyümölcsfáit kötözgette. Juliska nagy komolyan, csöndben ült az ámbituson;nagy munkában volt: horgolni tanult. De azért a fél szemével be-bepislogott a konyhába, ahol az anyja rétest készült sütni, éppen letette a lúdtollat, amivel a hártyavékony rétestészta tetejét tojássárgájával kenegette.
A nagy csöndben tisztán behallatszott, hogy egy kocsi fordul be az utcájukba, zörögve, csörögve jön közelebb s egyszerre éppen itt a házuk előtt megáll. Még a kis csikónak a csengője is behallatszott, ahogy a csina megrázta a nyakán. Juliska felugrott a zsámolyról, szaladt kifelé, hogy megnézze, vajon ki lehet ez? Éppen a kisajtóhoz ért, mikor az felpattant előtte és egy atillás, villogó szemű úr fordult be rajta. A kislány egyenesen az ölébe rohant. Az meg felkapta, felemelte a levegőbe s úgy nézett rá szembe.
- Hopp galambom, eszem a zúzádat, be nekem röpültél!
Juliskával felfordult a világ. Orcáiról egy szempillantás alatt lehervadtak a rózsák s igazán csak ez az ismeretlen, idegen úr tartotta benne a lelket. Még a szemét is behunyta nagy ijedelmében, hogy ne is lássa: micsoda borzasztóság fog most történni vele. Isten tudja, talán szörnyet is hal ijedtében, ha az idegen bácsi meg nem sajnálja s szépen a földre nem teszi. Akkor aztán mégis csak nekibátorodott valahogy, sőt lassankint még felelgetni is tudott a kérdésekre.
Az ismeretlen úr, akin csupa por volt a ruha, valami messzi útról jöhetett, az egyik kezében egy zöldre festett kis ládát emelt, a másikkal meg a Juliska kezét fogta és le-lehajladozott hozzá, amíg beszélt.
-No, megijedtél, te kis galamb, mondd?
Juliska csak lesütötte a szemét.
- Ugye, te vagy az Arany Juliska?
- Egenis – és felvetette az ibolyakék szemét.
- Hát édesapád hol van?
- Lent a kertben és mutatta apró kis kezével, hogy arra a’, az eperfán túl, a gyümölcsös kertben.
- Mit csinál ott?
Kötözgeti a csemetefákat.
- Hát édesanyád?
- Az a konyhában van.
_ Mit csinál?
- Rétest.
- Rétest? No hallod, az jó. Szereted?
- Egenis.
- Én is szeretem. Adtok-e belőle nekem is?
- Adunk.
- De én nagyétkű ember vagyok ám, te! Magam megeszem egy tepsivel egy ültő helyemben.
De Juliska már ezt nem hitte el neki. Nevetett. Azon tűnődött, hogy mit is mondjon már vissza, mikor egyszer csak hallja ám a nevét, amint kiáltja az anyja.
- Tessék elereszteni a kezemet, híj az édesanyám.
Az idegen úr erre nemcsak eleresztette, hanem a zöld ládát letéve az ámbitus égibe, négy-öt gyors, hosszú lépéssel a konyha ajtajában termett. Juliska alig bírta beérni az apró lábaival. A nótáriusné asszony épp akkor taszította be a tepsiket a sütőbe. Háttal volt feléjük, nem látta őket. S ekkor az idegen úr mit tesz, mit nem tesz, hirtelen csak odaugrik hozzá s befogja a szemét. Aranyné csöndesen elkiáltotta magát.
- Jaj, ki az?
- Találja ki.
- Hát hogy találjam ki, ha nem látom?
- Ha látna, megismerne?
(Ugyan ki lehet az? Tűnődött Aranyné. De hiába figyelte a hangot, nem jutott dűlőre. Hasonlít ugyan egy kicsit az új rektor hangjához, de mégsem az, nem olyan rekedt, borízű. Úristen, ugyan ki lehet? És hogy szorítja a csontos kezével, egészen belefájdul a szeme gubója. Hiába próbálta volna lefejteni a kezével, nem bírt fele.)
- Ugyan vegye le már a kezét a szememről, még belevakulok.
Erre aztán az egyszerre le is kapta a kezét s visszalépett pár lépést az ajtó felé. Ott mosolyogva megállt.
- No hát itt vagyok, ragyogok, hadd látom, megismer-e?
Aranyné dörzsölgette a homlokát, húzogatta a halántékát s káprázó szemmel, pislogva nézett az ismeretlenre.
Egy se nem magas, se nem alacsony, szikár termetű fiatal férfi állott előtte, atillában, pantallóban. Fülére, homlokára dús, ragyogó fürtű fekete haj borult, keskeny, sápadt arcából meg szép, ártatlan bogárszem csillogott, nevetett. Hosszú, sovány nyaka szabadon volt, inge gallérja puhán lehajlott az atillájára.
Teltek a pillanatok s Aranyné csak egyre dörzsölgette a szemét. Hiába próbált emlékezni, csak nem emlékezett. Pedig mintha csakugyan.. mintha már látta volna valahol, de hát…
- Jaj, hát ha tudnám, lelkem – tördelte a kezét –, jaj ha tudnám, hogy kit is tiszteljek benne? De ez az é rossz fejem mindent elfelejt. Hanem azért hozta Isten nálunk. Mindjárt szólok az uramnak. Tessék addig belől kerülni a tiszta szobába. Jó hűvös van odabent. Eridj Juliska, vezesd be a tisztelt urat. Tessék csak lelkem… mindjárt jön az uram… nem való itt a meleg konyhában.
Rettenetes nagy zavarban volt. Lekapta maga elől a fehér kötőt s mindjárt megint felkötötte. Majd előkapott egy vizes szakajtóruhát s abba törülgette a lisztes kezét. S közben egyre-másra csak az engedelmet kérte. Az idegen szemmel láthatólag élvezte a menyecske zavarát. Csak állt tovább is ott a konyhaajtóban. Hagyta, hadd beszéljen. Nem szólt bele csak azért se. Csak hallgatott.
Ekkor rekedt trombitaszó-féle hallatszott fel az udvarról. Egy mezítlábas, rövidnadrágos kisgyerek szaladt az eperfa felől, teli tüdővel fújva a trombitáját, egy zöldmázas kis kerti locsolót. Nagy csodálkozó szemmel állott meg az ámbitus előtt. De nem jött zavarba, szétvetette a lábát, vigyorgott. Utána lassú, kissé vontatott léptekkel jött az apja a nótárius úr, Arany János. Tubákszínű hosszú kabát volt rajta s a kezében egy kerti ollót tartott. Napbarnított arcán csöndes, zavart mosoly bujkált, mint mikor a nap egy percre kibúvik a nyári fehéré felhőkből, meg megint befelhőzi magát. Pár lépést tett előre és megállt. Vagy öt-hat lépés volt még közöttük. Pillanatokig egyik se mozdult. Nézték egymást.
Arany János nézte Petőfi Sándort. Mert ő rögtön megismerte a fényképekről, amiket az újságok elég gyakran hoztak az ünnepelt költőről. Meg volt illetődve, hogy végre, íme, most színről-színre látja. Milyen sovány! S milyen fehér a homloka! Nagy, széles a homloka. A szeme is nagy. Fekete. És hogy ragyog! Milyen különös a ragyogása. Mintha tűz égne benne mely hol fellobban, hol elbágyad… s milyen apró, ritka kis bajusza van. Nem nőtt meg eléggé. De a haja, a hollószínű haja tömött és gazdag… csak a szeme ne ragyogna olyan különös fényben és a szája körül az a mosoly… Szinte zavarba hozza az embert a kiálló, hegyes szemfogával, mikor nevet.
Egyszerre nagyot dobbant a szíve, vér szökött az arcába, elpirult. Petőfi Sándor itt van, valósággal itt van… itt őnála, itt áll előtte és nyújtja a kezét!… Összeszorult a torka s a szeme is átnedvesedett. A könnyek szivárványán keresztül is látta, hogy nyújtja felé a kezét. Utána kapott, hogy megszorítsa.
Petőfi is csak állt, állt és… nézte őt. Hát Ő az! Ez itt Arany János. Ez Arany, akire annyira kíváncsi volt már. Ez a kis barna-piros ember a szűk, dohányszínű kabátban. Mert szűk neki. Kihízta egy kicsit… A homloka szép, domború homlok, a sűrű szemöldökű szeme érdekes s milyen furcsa a nagy, tömött, varjúszárnyú, lógós bajusza is… de hát… nem éppen fiatal ember már… elmúlhatott tán már harminc is… nem veszélyes, nem versenytárs… már nem elég fiatal ahhoz… És ni, mennyire zavarban van, hogy ég az arca… csaknem könnyezik… alaposan meg van illetődve.
Petőfi halkan elmosolyodott és könnyedék, szinte leereszkedően nyújtotta a kezét. Arany elkapta és mohóm megszorította
- Mily nagy megtiszteltetés, hogy szerény hajlékomban… igazán, ez éltem legboldogabb napja…
Arany János szava akadozott. Úgy fojtogatta torkát az érzés, hogy megcsuklott a hangja. Ó, mint szerette volna megölelni, átkarolni, de csak ünnepélyes szavak jöttek a szájára.
- Sohsem fogjuk elfeledni, magam és kis családom… mindig emlegetni fogjuk, hogy az ünnepelt nagy költő…
Petőfi hirtelen kikapta kezét az Aranyéból s jókedvűen a vállára csapott.
- ugyan, sose cifrázzuk a szót, komám. Minek az? Eljöttem, hogy lássalak, hogy lássam, milyen is hát az a sokat emlegetett nótárius-féle, akiről Eötvös olyan borzasztó dolgokat fecsegett össze a regényében. Dehát látom, hogy nem igaz. Mindjárt gondoltam én azt. Nem lehettek ti, nótáriusok olyan vérszívó szúnyogok. Ugye, húgomasszony?
Aranyné boldog gyönyörűséggel állt ott mellettük. Istenem! Petőfi Sándor és János, az ő ura! Itt egymással szemben! Görcsös szorítással fogta a két gyerek kezét, akik várakozó csöndben, tágra nyitott szemmel állottak mellette. Lackó még a szoknyájába is belekapaszkodott. Aranyné boldogságát csak az zavarta meg, hogy nem ismerte meg mindjárt Petőfit.
- Jaj, lelkem, de röstellem, ó, be szégyellem. Sohse bocsájtom meg magamnak, hogy ilyen megeshetett velem. Csak legalább ne napvilágnál történt volna. De fényes nappal! Jaj, ilyen szégyen! No hát, ilyet, soha ilyet…
Petőfi nevetett, Arany is mosolygott még a kis Juliska is gyöngyöző kacagással simult az anyjához. Csak Lackó nézett nagy komolyan Petőfi bácsira. Azt nézte, hogy milyen nagy ádámcsutkája van és hogy mikor beszél, mindig föl s le mozog.
- Honnan, merről jöttél? – kérdezte a házigazda a vendégtől, hogy egyenesbe hozza a társalgást.
Csak innen, Károlyból. Erre kódorogtam. Gondoltam, ha már itt vagyok a közeledben, beugrom egy kicsit, hogy lássalak. S most aztán, hacsak csöbörrúdon ki nem vettetsz, itt maradok. Hanem fene meleg van errefelé, hallod!
Arany csak mosolygott. Pár pillanatig keresgélt a fejében, aztán megtalálva, amit keresett, nyájaskodva mondta:
- Bizony: „tüzesen süt le a nyári nap sugára”.
Petőfi hunyorgó szemmel nézett rá. A költőtárs csendes hódolatát látta a János vitézből vett idézetben, jól esett s mindjárt megoldódott egész lelke Pár pillanatig maga elé nézett merengve, aztán fölkapta a fejét s kihevülten mondta:
Folytathatod bátran úgy, ahogy én ott megírtam: - „Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, a juhásznak úgyis nagy melege vagyon. Szerelem tüze ég fiatal szivében…” Szerelem, Jankó, szerelem, - szerelmes vagyok, ha tudni akarod.
S csupa láng lett az arca.
Arany és Aranyné egyszerre kiáltottak fel.
Arany: - Megint?
- Aranyné: - Jaj, kibe?
Petőfi fül előbb kapta el az arany szavát. Nem tetszett neki. Talán kötődést érzett ki belőle. Nagyon komolyan mondta, eleinte csöndesen, később szinte szavalva:
- Amit eddig éreztem, az csak költői ábránd volt. Most tudom csak, mi a szerelem. Eddig csak képzelődtem, írtam, firkáltam; most már élek s minden versem egy darab élet egy csepp vér a szívemből
De már ezt nem lehetett gy állva hallgatni. Váltig invitálták eleinte, hogy mennének be a házba, a hűvös szobában, de Petőfinek szűk volt az udvar is szűk volt az egész világ, röpülni szeretett volna. Leültek hát az eperfa alá, az árnyékba, hagyták, hogy beszéljen s mohón lesték ajkáról az ömlő szavakat. Aranyné arca repesett az örömtől, hogy hallja. Belekapcsolta tekintetét a Petőfi szemébe s láthatatlan léleksugáron át felszívott magába minden édes, éjes kínt, mely abból kiáradt. Aranyra is átragadt lassanként a percek mámoros varázsa s ő is úgy derült, borult örült, komorult barátja áradó szavainak változásai szerint, mint ahogy a tó tükre is mosolyog, meg elszomorodik, amint fölötte a bárányfelhős ég beborul kiragyog. A két villogó szemű gyerek meg odasimult hozzájuk, a beszédből alig értő, de mindent sejtő, érző figyelemmel.
És Petőfi beszélt. Áradt belőle a szó, a boldogság, hogy Juliskájáról beszélhetett egy szuszra mindent el akart mondani. Mint ismerkedett meg tavaly ősszel Szendrey Júliával Nagykárolyban, mennyit ostromolta a lányt is, de még inkább az apját, míg végre mind a kettő kimondta az igent.
- Szeptember nyolcadikán lesz az esküvőnk. Az erdődi vár kápolnájában. Tompa Miska lesz a pap, Várady Tóni, meg Jókai Marci a tanúk Magukat meg, édes húgomasszony, komának kérjük fel.
Ezt nagyon komolyan mondta, de remegett a hangja. Arany és Aranyné is felpattantak a padról. Sugárzott az arcuk. Arany nekibátorodott, megölelte Petőfit és sokáig melegen szorongatta a kezét. Aranyné szeme könnybe lábadt és elmélázva mondta:
- Most még csak június van.
- Június elseje – tette hozzá Arany s bólintgatott a fejével.
Petőfi nagy léptekkel járt-kelt az eperfa körül. Hol lecsüggesztette, hol felvágta a fejté. Csontos kezével hullámos hajában turkált. Majd hirtelen levágta magát a padra s kezébe fogta homlokát.
- Bárcsak már lehullanának a virágok s levelek!
Úgy nyögött, suttogott, mint az őszi szél. Aranyné gyöngéden a vállára tette a kezét a másikkal meg anyáskodva a hajába simított.
- meglássa, Sándorka, rövid lesz ez a nyár, maholnap itt az ősz.
Petőfi lassan, kimerülten fölemelte a fejét és sápadt arcával hálásan ránézett az asszonyra. Megfogta a kezét, úgy köszönte neki. Kicsi el is mosolyodott.
- Maholnap itt az ősz. S nekem meghozza a tavaszt.
De hangja fátyolos volt, kevés reménységű s gondolata messze járt. Maga előtt látta Juliska karcsú alakját, fehér arcát s szájának keskeny, finom vonalát, nézte ,nézte a távoli kedvest, szeme tikkadt szomjúsággal szívta magába a drága arcot s szinte elrepedt a vágytól, hogy megcsókolja.
*
Aztán mégis csak bementek a házba, a jó hűvös, „tiszta szobába”. Aranyné engedelmet kért, de neki a konyhába kell mennie, hogy valami kis ebédet csináljon. Hát csak beszélgessenek ebédig. Ment is, sietett is,de aztán hirtelen visszafordult.
- Ugyan, lelkem, mondja már, mit szeret?Hogy valahogy olyan ne legyen a kis ebédünk,amit nem kedvel.
Petőfi tréfásan tragikus ráncokba vonta a homlokát.
- Mindent, csak tejfölös tormát ne! Ha kritikusok nem volnának, a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást. De így azoké az elsőség.
Juliska kacagva tapsolt.
- Pedig éppen az lesz. Idesapám azt szereti legjobban.
Petőfi lesújtó pillantást vetett Aranyra.
- Igaz ez, János?
- Hát i tagadás, én bizony szeretem. Jó is az sóba főtt marhahússal – enyelgett issza Arany nekibátorodva.
Nohát, edd meg ha szereted. Akkor én már inkább az égett rétesből eszem. Úgyis odaégett, tudom az egész tepsivel.
- Nem égett bizony az, Petőfi bácsi – feleselt Juliska –, gondom volt nekem arra. Kihúzta én azt idejében a sütőből. Csak a szélit kapta meg egy kicsit – tette hozzá kuncogva.
- Ne csörögj már, te! De felvágták a nyelvedet – korholta szelíden az anyja s megfogta a varkocsát, úgy vitte magával a konyhába. Lackó ott maradt. Egy darabig jobbra-balra nézegetett, hogy hát vele mi lesz? Majd hirtelen felkapta a Petőfi bácsi festett ládáját s cipelte be előttük nagy buzgón a szobába. Vigyázva letette a fakanapéra s gyorsan maga is mellé kuporodott. Azt hitte, hogy majd valahogy így, ha csöndben megül, bent maradhat. De az apja intett neki a szeme szögletéből, kétszer is, mire Lackó ógva-mógva lecsúsztatta magát a kanapéról s szó nélkül kisomfordált.
Jó hűvös volt odabent. A zsalugáterek le voltak eresztve, csak a hasítékokon jött be halvány világosság. Arany odament az ablakhoz s felnyitotta a zsalut.
Petőfi szétnézett a szobában, ami bizony elég kicsi volt. Két ruhásszekrény közt egy tornyos nyoszolya, az ablak mellett firhanggal eltakart könyves-téka, meg egy festett, egyszerű íróasztal, - több holmi már nehezen fért volna. A szoba közepén nagy diófaasztal állott a kanapé mellett, piros abrosszal leterítve. Rajta díszkötésű könyvek. Kezébe vette a egyiket s elmosolyodott. Az ő új verseskönyve volt. Lapozgatott benne s csöndes elégültséggel mélázott maga elé.
- No, most már remélem, Jankó, jövő évben enyém lesz az Akadémia nagy jutalma.
Majd mintha megszégyellte volna magát, felvágta a fejét s lecsapta a könyvet az asztalra.
- Különben kell a kutyának! Nem vagyok én szolga hogy jutalmat fogadjak el bárki emberfiától. Magam ura vagyok. Csak magam jutalmazhatom magamat.
A szép, piros vászonba kötött verseskönyv félrecsúszott az asztalon ahogy Petőfi ledobta. Arany utána nyúlt s szép vigyázva megint odatette a középre, a díszhelyre. Petőfi észrevette s elmosolyodott. Pillanatokig nem szólt, csak nézegette Aranyt.
- A csízió megjövendölte, hogy nem leszek szerencsés a barátságban, de úgy érzem, te kivétel leszel. Te valahogy, úgy látom, nekem való ember vagy. De meg ne csalj mert megbosszullak.
Arany csak mosolygott a kajla bajusz alatt, megtömött két, hosszú szárú cseréppipát s az egyiket odanyújtotta Petőfinek.
- Gyújts rá, barátom füstöljük el a szúnyogokat. – Petőfi átvette a pipát, odatartotta az égő fidibusz lángjának s kényelmesen elnyújtózkodva a fakanapén, bodor füstkarikákat eregetett. Látszott rajta, hogy jól érzi magát.
Aztán megeredt a szó is közöttük. Ahogy telt, múlt az idő, lassankint minden előkerült. Irodalom költészet, pesti közös barátaik, a politika. Életük sok baja, nyomorúsága, nehéz küzdelme, amiből mind a kettőjüknek bőven kijutott a részük.
Bizony, barátom – mondta Petőfi –, két életre is elég volna amennyit én már idáig szenvedtem. Hat esztendeig voltam Istentül embertül elhagyott földönfutó, hat esztendei volt két sötét árnyékom: a nyomor és lelki fájdalom. És mikor? Ifjúságom kezdetén,az élet legszebb szakában, mikor csak örülni kellene az életnek. Tizenhatodik esztendős koromtól a huszonkettedikig. Bizony sokat nyomorogtam. De azért nem panaszkodom. Mikor baka voltam s mosogattam a vasedényt a konyhában, olyan téli hidegben, hogy a mosogató ruha ráfagyott az ujjamra, meg mikor a káplár úr lehajtott a kaszárnya udvarra havat seperni már akkor is mindig világos sejtéseim voltak arról, ami egykor velem történni fog, s ami meg is történt… Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, mikor az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak, a másikkal meg betakaróztam, megálmodtam, hogy nevet szerzek két országban és álmom be is teljesedett. Vagy legalábbis teljesül lassanként. Hamarabb, gyorsabban, mint gondoltam. Óh, bár az a másik álmom is ilyen hamar valóra válna! Hogy ez a hitvány, mai világ összeomlanék. De el fog jönni annak is az ideje. Nem aggódóm egy garas árát se. Meg fogod látni. Én már most is úgy érzem a forradalmat mint a kutya a földrengést. A régi világot elfújja az első szélvész. Már érzem is arcomon a szelét. Ettől vagyok olyan nyugtalan. Majd meglátod! Hanem az a feneség, hogy addig is élni kell, napról-napra élni. Én igénytelen ember vagyok, kevéssel beérem s ha éhen veszek is megélek holtom napjáig, azontúl pedig nem szoktam aggódni sorsom felől. Dehát élni mégis csak kell valahogy. A versírástól pedig felkophatik az ember álla. Valami hivatalt tán én is kaphatnék, de attól meg irtózatosan iszonyodom.
- Megértem – ingatta Arany csöndesen a fejét –, nem is való az költőnek. Annak szabadnak, függetlennek kell lenni. Lásd, én csak megélek koldusan Szalontán, de olyan z életem, hogy sokszor hétszámra lehangolt, kedvetlen vagyok. Köszönöm én azt a versírást, amit minden percben sertéspasszusírás, meg tyúkpörök szakítanak félbe.
Petőfi őszinte sajnálattal nézett barátjára. Kétszer is száján volt valami szó, de csak elharapta. Majd fölkelt a kanapéról, odaállott mellé, vállára tette a kezét és szelíden nézett a szemébe.
- De azért boldog vagy, úgy-e, János?
Arany csüggedten vállat vont.
- Boldog? Attól függ, hogy hogy veszi az ember.
- Hát a feleséged! Meg a két szép gyereked!
- Igen… hát hiszen… a családi boldogság kárpótol sok mindenért, ami kimaradt az életemből, de hát a családi tűzhelynél csak melegedni lehet, e nem lángra lobbanni.
Petőfi összehúzta a szemét úgy nézett Aranyra.
- Jaj, de Jankó! Ha én bírhatnám Juliskámat, én lennék a világ legis-legislegboldogabb embere. Te! Egy mosolyában több költészet van,mint abban az ötszázötven versben, amit eddig írtam.
- Ha egyszer Júlia az enyém lesz!…
Nagy és mély lélegzetet vett, mint aki nagyon nagyot akar mondani, de nyikorgott az ajtó, s a keskeny ajtórésen Arany Juliska dugta be a fejét. Juliska mögött meg Lackó ágaskodott. Petőfinek torkán akadt a szó, türelmetlenül odakapta a szemét s Arany is kelletlenül nézett az ajtóra. A két gyerek pillanatig zavartan állott ott, nyikorgatva az ajószárnyat, míg végre Juliska nekibátorodva megszólalt.
- Tessenek jönni ebédeni. Készen van az ebéd.
Petőfi hangulata egy-kettőre hozzáigazodott az új helyzethez.
- Tyhű fikomadta, ez már aztán beszéd! Bizony ideje is, mert farkaséhes vagyok. Hamm! Mindjárt bekaplak benneteket.
A két gyerek visítva-kacagva szaladt előre. Petőfi utánuk. A vadszőlős ámbituson, a szépen fölterített asztalnál Aranyné mosolyogva várta őket. Arany meg leakasztotta a pincekulcsot hogy borért menjen.
DÓCZI JENŐ*
(* A Rádió Közművelődési Előadás-sorozata korán elhunyt kiváló tanácsadójának egyik legremekebb előadása volt ez.)
Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 2. sz. 1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése