Reményik Sándor (1890-1941): Erdélyi március

 
Egy tizenötös szám. És március:
Az első tavasz-hónap közepe,
Kimondottam ily egyszerűn.
Ne féljetek, ne féljen senkise.

Ne féljetek: nem tüzesednek át
Halk hangolás után a verssorok,
Nem temetni és nem lázítani,
Csupán figyelmeztetni akarok.

Oly csendben nő a versem, mint a fű,
Úgy duzzad, mint a rügy duzzad a fán:
Nem szavalok, - szavaltunk eleget,
- Nagyon sokat – március idusán.

Volt egy tanitóm akkor, - igazi,
Nagy nevelő, - gyökérig leható.
Ő mondta: csak úgy ünnep ez a nap,
Ha munkát s imát összefoglaló.

Magányos hangját zsivaj nyelte el. -
Lavina dörgött. Most, - a kő alatt
Számunkra csak csendes növekedés:
Valóban: munka s imádság maradt.

De szárny kell munkához s imához is!
Szárny, mely röpit, s forrás mely enyhet ad.
Tört szárny, beomlott kútfő: - mégis élet,
Mégis üdvösség az a régi nap.

Testvér, látod: én nem járok tilosban,
de te se hidd: nem tilalmas dolog
Megsimogatni otthon a fiókban
Egy poros, régi, kicsi szalagot.

Aztán - - menni a hétköznapok útján,
Császárnak megadni, ami az övé,
S maga részét miden hatalomnak, -
De Istennek is, ami Istené.

(A Romon virág című kötetből, amely a nagy erdélyi költő 1930 és 1935 közt írt verseit tartalmazza s Budapesten, a Révai irodalmi intézet kiadásában jelent meg.)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 2. sz. 1939.