Sziklay Ferenc (1883-1943): Szerelmes szonettek a Tátrához

 
1.
Szép vagy! – De semmitmondó szó ez annak,
Ki sohse látott, vagy, ha néz, nem ért
S el nem tünődik rajta, hogy miért
Szökhettek égnek titkos őshatalmak.

Hiába szórnám rád színes szavaknak
Dús kincseit, melyekkel csak dicsért
Költő szerelmest: Holt-hideg lidérc-
Fény volna mind, szégyen neked s magamnak.

Szép vagy! Ez sóhajom, szemem ha lát,
De benne van rajongás, hála, hüség -
S a Nagyhoz illő ez az egyszerüség!

Szép vagy! Nem, ezt se mondom el, csak érzem,
Mint titkosan mély, ájtatos imát…
Minek a szó, hogy sziv – szivet megértsen!?

2.
S szeretlek én! – Mióta látlak fennen,
- Ha sors sodort az élet vonatán,
Alattad, balga, sok kis cél után, -
Csodáltalak. – Megvallom, félelemben,

Mert mást mutattál, mint mi életemben
Soron volt: Hogyha nyár tüzelt talán,
Szép csúcsaid csipkés vonulatán
A hó – telet jövendölt kiméletlen.

S ha őszi ködben fázódott a táj
S ki tudja, mért, az ember lelke fáj,
Te rózsaszinben biztattál vidáman:

„Ne sirj! Emeld reám ködös szemed.
Én példázom az igaz életet
A tisztaság emelkedett honában!”

3.
Aztán… felhozlak fáradt-betegen.
- A tört szivek, lehet, mélyebbre néznek -
De rögtön úgy éreztem hogy megértlek,
Amint öledre hajtottam fejem.

Megsúgtad gyógyitó titkod nekem:
„Magad s a gondod egyre hozzám mérjed
S kicsiny lesz óriásnak vélt baj, érdek,
Mely meggyötört az életvölgybe’ lenn!

Azért ne félj, szeress! Ne hidd talán,
hogy énmagam titánnak tartanám,
Kinek az égvilágon párja sincsen:

Kőszirtjeim hiába ily nagyok,
Ahhoz, ki alkotott, porszem vagyok,
Miként te is! Hatalmas egy van: Isten!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 1. sz. 1939.