Gárdonyi Géza a magyar falu igazi szerelmese és a magyar paraszt melegszívű, művészi ábrázolója. Gyermekkora jó részét falun töltötte, majd tanítóskodásának évei is hosszú időre oda kötik. Pátka, Hejőcsaba, Sály, Karád, Devecser, Sárvár, Dabrony azok a falvak, melyekben Gárdonyi hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott, s amelyeknek népéről és életéről annyit írt későbbi műveiben. Egészen természetes tehát, hogy a falu szerelmese és tanítója a nép művelődésének problémáival is sokat foglalkozott. Gárdonyi tanítóéveit újságíróskodás követte. Az író ezt a hivatását is szerette s munkáját lelkiismeretesen és felelősségének tudatában végezte. Véleménye szerint a hírlapírónak az a munkája a művelődésben, ami az első ekéé az ősparlagon. Úgy tartja, hogy újságjainknak a a legnagyobb hibájuk, hogy Budapest számára készülnek, pedig az egész ország számára kellene őket szerkeszteni. Világosan látja azt is, hogy a könyvetlen millióknak a hírlap szállít minden nap új gondolatokat. A hírlap szoktatja őket a betűre, olvasásra. A hírlap mozdítja ki a helyhez kötött embert gondolkodásának kicsinyes posványából. Azok a hírlapnyalábok, amelyek hajnalonkint szerteszét szállanak az országba, a szellemi világosságnak kévékbe kötött első sugarai. A nemzeti művelődés fontossága azonban akkor sem csökken Gárdonyi lelkében, amikor már az egri remetelak lakója és csak az irodalomnak szenteli életét. Ebből az időből való vallomása: „Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek.”
A pedagógusok összegyűjtötték és megvizsgálták a tantóélményeket Gárdonyi műveiben, s megállapították, hogy a pedagógus Gárdonyi korát megelőzte és sok tekintetben a mai tanítónemzedéknek is példaképül szolgálhat. Ha a népművelés szempontjából tekintjük át Gárdonyi műveit, bennünket is az lep meg hogy az író hosszú évtizedekkel ezelőtt ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozott s ugyanazokat a célokat tűzte ki, amelyekkel ma is vesződünk és amelyek felé újult erővel haladunk.
A SZUNYOGHY MIATYÁNKJA című regényben egy Gömör-megyei falucska tanítója nem hivatalt robotol hanem valami szent gyönyörűséget érez abban, hogy azt a kis falut műveli. Vasárnap délutánokon csak úgy, a maga ötletéből összehívatja a falu öregeit, s alkalmas időben az udvaron, télen az iskolában tanítja őket. Beszél nekik mindenféléről, amit még nem tudtak: a föld forgásától kezdve az aradi akasztófákig, - mindenről, amiről gondolta hogy okosítja őket. Vagy beszélt arról, amit maguk kérdeztek, amiről tudni szeretek volna.
A BIBI című regényben Szőcs Péter az iskola mellett, hármas telken, negyven méter hosszú, szép nagy házat építtet. A falu népe sehogy sem tudja kitalálni, mire lesz jó az emeletes ház a falu közepén. A világot járt Szőcs Péter azután elmondja, hogy egy kis akadémiát akar ott alapítani, falusi akadémiát. Az olasz városok akadémiáinak a képére. Vagyis a tudománynak, az irodalomnak és a művészetnek egybe való kerekítésével Az ilyesmi hiányzik Magyarországon. Legalább egyet kell létesíteni hogy aztán minden megye kedves kapjon az utánzásra. Ezeknek az akadémiáknak a kultúrhatása aztán kisugárzik idővel a megye minden községébe. Ez lenne a helyes nemzetiségi politika! Akadémia falun! A mi kis nemzetünk csakis kultúrájával maradhat fölötte a nemzetiségeknek és idegen népfajoknak. Iharszegi akadémia! Az első nap nyilván nevetnek majd a szón. A második nap már gondolkoznak rajta.
Népünk legalább ötszáz évvel elmaradt. Lelkileg nem rossz faj, de a nevelésével eddig nem foglalkozott senki. Durva. Nem gonosz. Csak mint a gyermek: túlságosan testi még. Éppen azért föl kell emelnünk műveletlen sorából, el kell vezetnünk a XX. századba. Tanítani kell őket onnan kezdve ahol a tanító abbahagyta.
Szőcs Péter az akadémia elnevezéshez sem ragaszkodik, mondhatunk helyette akár kaszinót is. Módos községben lehet különálló ház. Szegény faluban lehet egy tágas szoba a községházán. Szobát lehet tágítani, lehet hozzáépíteni a községházához. Mentül tágasabb antul jobb. Ha pedig értelmes és erős vezetői vannak a községnek, kötelezze rá azt, aki kocsmát épít, hogy építsen melléje egy ugyanakkora kultúrtermet is, mint az ivó. A szoba közepén hosszú asztal. A szoba sarkában könyvtár. A falakon történelmi képek, gazdasági képek. Szabad pipázni. Fűtés, világítás, újságjáratás, könyvtárgyarapítás a község költései A tanítónak, papnak, jegyzőnek maguk untából is micsoda gyönyörű alkalom a nép mindenféle okosítására!
Örömmel állapíthatjuk meg, hogy Gárdonyi Szőcs Péterének terveiből, melyeket a háború alatt szőtt, már nagyon sok megvalósult. Az akadémiák napjainkban már csaknem olyan eredményes munkásságot fejtenek ki, mint amilyenről ő álmodott. Az eltérés legfeljebb a névben van, mert a mi akadémiáinkat kultúrházaknak, gazdaköröknek vagy olvasóköröknek hívják, de ami a lényeges: sokirányú, tervszerű. Eredményes kultúrmunka folyik bennük.
Gárdonyi azt is jól tudta, hogy a népművelésnek a falu káros és rossz tulajdonságaival kell elsősorban megküzdenie. Már a SZUNYOGHY MIATYÁNK-ja hősének a munkáját is a korcsma nehezíti meg. A BIBI Szőcs Pétere erről is részletesen ír. A népnek legnagyobb ártalma a korcsma. A pénzét is odahordja. A vagyonát is ott issza el. Nem azért, mintha a bort és pálinkát olyan igen nagyon szeretné – arra csak ott szokik rá – hanem mert ott talál társaságot. Ott beszélgetik meg a foglalkozásuk dolgait, a vásári árakat, a politikát, a lovat, ökröt, tehenet, disznót, a jártukban-keltükben szerzett tapasztalatokat, az időjárást. Ott olvasnak újságot is. S mert a korcsmában ingyen nem könyökölhetik az asztalt, isznak. Eleinte csak azért, hogy ott könyökölhessenek, később már csakis a italért.
Mai tapasztalataink alapján megállapíthatjuk, hogy a jól vezetett gazdakör, olvasókör vagy kultúrház a legbiztosabb ellenszere a korcsmázásnak. Gárdonyi valóban jól ismerte népünket, amikor azt állította róla, hogy legtöbb esetben csak azért jár a korcsmába mert nincs hová mennie.
De megemlékezik Gárdonyi a népnek egy másik káros szenvedélyéről a kártyázásról is. Az ÉN MAGAM című, regényírás közben felvetődött gondolatait tartalmazó munkájában a népnevelésről is ír. Az említett káros szenvedélyről azt mondja, hogy olyan helyen, ahol nagyon kártyás a nép a kártyát a sakkjátékkal lehetne kiszorítani; csak az iskolás fiúkat kellene sakkozásra jól megtanítani, hogy az új nemzedék inkább sakkozó legyen. Aki sakkozni tud, megveti a kártyát. Később aztán megveti magát a sakkot is.
Haszna: logikus gondolkodásra szoktat, idegek fegyelmezésére tehát az izgalmak, indulatok fékezésére, - éppen magyar vérnek való. Különösen téli időre. Gyermekek az iskolai játéktanítás rendjén oktathatók meg reá. A tanuló-figurák legyenek ólomkatonák: honvédek (paraszt), huszár (ló), tüzér (bástya) biciklis (futó) vezér (király).
Az analfabéták lelki gondozásáról szintén az ÉN MAGAM című művében ír Gárdonyi. Szerinte a papságnak gondolnia kellene arra, hogy az analfabétáknak is adjanak imádságos könyvet. Nem kell abba betű, csak kép. Doré biblia-illusztrációi és Dante-illusztrációi a szöveg nélkül is érthetők. A szokott szentképek is jól felhasználhatók erre a célra.
AZ ÉN FALUM két kötetének negyvenhat elbeszélése között is akad néhány olyan, amelyben Gárdonyi a népművelő szemével nézi a falut. A NAGY EFF című novellában elmondja, hogy a nép milyen természetes egyszerűséggel intéz el és old meg bizonyos gazdasági problémákat. Valamelyik ínséges esztendő tanulságai alapján, az utána következő „kövér” esztendőkben összeadtak a gazdák egy-egy véka gabonát és fölraktál az iskola padlására. Attól kezdve akinek télen, vagy tavasszal elfogyott a kenyere, a közös gabonából vett kölcsön. A kölcsönt csapva adták, tetézve kapták vissza. Amit a csapófa levitt a vékáról, az a kamat. Ez volt Gárdonyi falujának a takarékpénztára. Nem csináltak belőle felesleges irka-firkát sem. A kisbíró kimérte a kölcsönkérőnek a gabonát, a tanító pedig rövid írást készített: „Alulírott két véka búzát, meg három véka rozsot vettem kölcsönbe a község magtárából. Egy év múlva megadom.” Szent Mihály napján van azután közgyűlés. Akkor az iskola tájéka jövő-menő emberekkel népesül meg. Ki egy zsák gabonát hoz a hátán, ki felet. Törlesztenek vagy egészen ki is fizetik az adósságot.
A TÖRÖK-BANKÓ című novellában pedig azt mutatja be Gárdonyi, hogy mennyi baj és visszaélés származik abból, ha a nép nem ismeri a váltót. A tudatlan öreg juhász nyugodtan ráírja a sárga bankó-formára (mint ő nevezi: török-bankóra): elfogadom. Elhitették vele ugyanis, hogy a bankó kétszáz forintot ér, s ezt a pénzt ő elfogadja. A lelketlen csaló még az öreg juhásznéval is aláíratja a váltót, s néhány hónap múlva még a párnát is elveszik a két öreg feje alól. Hiába hivatkozik az öreg juhász az igazságra, hiába mondja a tanítónak: „De verje mög a Krisztus én nem úgy gondoltam ám!” – a hiba megtörtént, s neki fizetnie kell ha a föld alól keríti is elő a pénzt. Gárdonyi itt is arra gondolt hogy ezeken a hibákon a népművelésnek kell segíteni.
A MEGMUTATÁS című novella tanítója a nép ősi hagyományainak megőrzésére fordít nagy gondot, elmegy a fonóba, végighallgatja az öregek bűbájos magyar meséit így adván példát a fiatalságnak a régi szép hagyományok és szokások megbecsülésére.
TANÁCS-KÉRÉS megrázó erővel mutatja be a földtől elszakadt falusi ifjú sorsát, s alapgondolata ugyanaz mint amit mai népművelési munkánkban is annyit hangoztatunk: a magyar föld őrhely melyet nem szabad népünknek elhagynia!
Említsük meg végül azt is, hogy Gárdonyi az ezredévi ünnepségek idején nagyszabású bemutatót akart a Vérmezőn rendezni, amelynek a keretében az ősi pogány táltosok fehérló-áldozatát játszották volna el. Ennek az ünnepségnek a legszínesebb része egy pompás népi felvonulás lett volna. A matyók, sárköziek, kalotaszegiek, székelyek, rábaköziek díszes népviseletükben jelentek volna meg és zenéjüket, nótájukat is bemutatták volna. A szép terv azonban csak terv maradt. Mint Gárdonyi József mondja AZ ÉLŐ GÁRDONYI című művében: tulajdonképpen maga az író is megvalósíthatatlannak tartotta, mert azt gondolta, hogy éppen a nép nem fog azért lelkesedni, hogy másfajta népviseletet is lásson, vagy másfajta nótát is halljon, mint amilyen az övé.
Örömmel láthatjuk, hogy Gárdonyi tervének éppen a legszebb része valósult meg, természetesen más formában. A GYÖNGYÖS BOKRÉTÁ-ban ma már évről-évre több népcsoport mutatja be táncát, énekét, szokásait, s nemcsak mi vagyunk rá kíváncsiak, hanem a külföldiek is. Idáig azonban csak a világháború után tizenöt évvel jutottunk el.
S ha az eddigiekhez még azt is hozzávessük, hogy Gárdonyi a HOSSZÚHAJÚ VESZEDELEM második kötetének egyik novellájában a falusi műkedvelői előadás megrendezésére is útmutatást ad, előttünk áll a népművelő Gárdonyi arcképe. Erről az arcról sugárzik a magyar nép szeretete, ott vannak rajta az aggódást kifejező vonások, s a nép sorsán való állandó töprengést jelentő éles ráncok. Gárdonyi – mint az eddigiekben láttuk valóban nagyon sokat foglalkozott népünk lelki-testi és gazdasági problémáival, mindenképpen megérdemli tehát hogy a megnagyobbodott Magyarország nemzetnevelő munkásai példaképül vegyék.
BOGNÁR GYULA
Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 4. sz. 1939.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése