Monostori Margit: Versek az anyáról

Az édesanya eszményi alakjának oltárt emelt a kereszténység a Szűz Mária tiszteletében. Az Istenanyának felmagasztosítása festőket és szobrászokat, költőket és mesemondókat ihletett meg. Találhatunk e mélyebb és költőibb szavakat, mint amelyekkel a bibliai angyal köszöntötte minden asszonyok kiválasztottját: Máriát – „Üdvözlégy malaszttal teljes, az Úr van Teveled, áldott vagy Te az asszonyok között.”
    A védelmet kereső gyermek anyjához fordulását érezzük mindannyian a régi szép Mária-énekben, mely így szól:

Boldogasszony anyánk, régi nagy Pátronánk,
Nagy inségben lévén, így szólit meg Hazánk:

Magyarországról, édes Hazánkról,
Ne feledkezzél el szegény magyarokról.

    Régi imákban és dalokban jelenik meg először az édesanya szimbolikus alakja, de a hódolat s tisztelet itt még a mennyei Anyának szól. A személytelen költészetet lassan felváltja az egyéni hang s mind előbbre lép a földi anya, a öltői meglátás fényességében.
    Az édesanya, aki az otthon szépségének és tisztaságának őre, aki hős és nemes lélekkel hoz szüntelen áldozatot gyermekéért, családjáért, aki önnön életének megtagadásával egyengeti a nemzet jövőjét formáló gyermekének útjait, aki a jóságos szeretet mindent megértő és mindent megbocsátani tudó mosolyával szépíti övéinek otthonát; az édesanya aki egyszerű, tiszta és jó, megaranyozza a lelki szemek látóhatárát, megrezdíti a költő lelkének finom húrozatát, érző szívének ezüstharangjait s mély gondolatok, tartalmas versek sugallója lesz.
    Klasszikus költőink sorában Petőfi Sándor volt a gyermeki érzés és a  szülői szeretet legközvetlenebb kifejezője. Szívhez szóló, egyszerű, keresetlen sorokban emlékezik meg szüleiről, különösen édesanyjáról, akiről mindig megható gyöngédséggel szól.
    Petőfi édesanyja szerény, jóságos lelkű, egyszerű asszony volt. De az anya finom ösztönével  megérezte fia nagyságát, s megértette nyugtalan, kereső lelkét. Ő simította el nem egyszer a családi viharokat apa és fiú között, amikor vándorszínészekkel való elszökése miatt fiát az öreg megtagadta. Ilyenkor anyai szívének minden erősségével és bátorságával védőn állt fia mellé ez a szelíd, kedves asszony s ezer leleményességgel talált utat és módot, hogy eltűzött fiáról hírt szerezzen, titkon támogassa: anyai gondoskodása kiapadhatatlan volt. Legnagyobb öröme, ha szolgálhatta gyermekét, s szerény büszkeséggel rakosgatta titkon imakönyvébe fiának megjelenő verseit. Erről az édesanyáról mondja büszkén a költő az EGY ESTÉM OTTHON c. verésben: „… a földön nekem van legszeretőbb anyám”.
    Petőfi zaklatott ifjúságában ez a sohasem lankadó anyai szeretet őrizte meg lelkének tisztaságát, szépségét, ez adott erőt neki, hogy felülemelkedjék minden szenvedésen és megaláztatáson. Az édesanya jóságos szelleme vigasztaló és emelő erőként állt mellette az élet viszontagságaiban. Petőfi édesanyján át mélységesen tisztelte az egyszerű, szerény, jólelkű asszonyokat, s barátainak anyjáról több ízben írja: - Nem fogom elfelejteni a kedves családanyát, ki jó és egyszerű, mint az én anyám. – Hasonlóan emlékezik meg arany János feleséségről ÚTI LEVELEIben.
    Petőfi veresei közt lapozgatva, amelyek szinte naplójegyzetei életének, egyre-másra elgyönyörködünk azokban a költeményekben, amelyekben fiúi szeretete oly meghatóan tükröződik. Ki ne ismerné a kedves, meleg sorokat TÁVOLBÓL című versében?

Szép hazámba ismerősök mennek;
Jó anyámnak tőlük mit üzenjek?
Szóljatok be, földiek ha lészen
Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse -
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek,
Megrepedne a szive szegénynek!

Vagy az ANYÁM TYÚKJÁ-t, A JÓ ÖREG KOCSMÁROS-t,  SZÜLŐIMHEZ címűt, melyek mind tündöklő kristályai a szülői szeretetnek. De talán leginkább szívünkhöz férkőzik a FÜSTBE MENT TERV, amelyben bűbájos egyszerűséggel festi a viszontlátás nagy örömét másfél évi távollét után anya és fiú között. A húsvéti ünnepekre érkezett haza váratlanul Petőfi, hogy kibékítse aggódó és nyugtalankodó szüleit a jó hírrel, hogy lapszerkesztő lett. Ettől a kibékülésről és boldog, nyugodt napokról írta egyik barátja: „Láttam Petőfit dicsősége tetőfokán, Júliája mellett a boldogság kellős közepén, hazafiúi lelkesedéstől elragadtatva, de tisztább öröme a mostaninál sohasem volt.”

FÜSTBE MENT TERV

Egész uton - hazafelé - 
Azon gondolkodám: 
Miként fogom szólítani 
Rég nem látott anyám? 
  
Mit mondok majd először is 
Kedvest, szépet neki? 
Midőn, mely bölcsőm ringatá, 
A kart terjeszti ki. 
  
S jutott eszembe számtalan 
Szebbnél-szebb gondolat, 
Mig állni látszék az idő, 
Bár a szekér szaladt. 
  
S a kis szobába toppanék... 
Röpűlt felém anyám... 
S én csüggtem ajkán... szótlanúl... 
Mint a gyümölcs a fán. 
(Dunavecse, 1844. április)

    Az anyai szeretet örökkön tartó, síron túli gondoskodását rajzolt megrázó művészettel a toll bátor harcosa. Gyulai Pál ÉJI LÁTOGATÁS című versében. Élményszerű hatását szomorú valóságnak köszönheti mert eben a versben siratta el a költő fiatal feleségét, Szendrey Marikát, Petőfi sógornőjét. E költemény eszméjét már régebben ismerte Gyulai Pál dán és skót népballadákból de költői erővel akkor támadt fel benne, midőn ifjú feleségét eltemeti s a gyermekeihez a sírból is hazajáró anyában őrá s a maga árváira ismer:

Három árva sír magában, 
Elhagyott sötét szobában; 
Zivataros hideg éj van, 
Édes anyjok künn a sírban. 
  
«Édes anyám, édes anyám! 
Altass el már, úgy alhatnám! » 
Mond az egyik s el nem alszik, 
Sohajtása föl-fölhallszik. 
  
««Beteg vagyok, édes anyám! 
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!»» 
Mond a másik s jajjal végzi, 
A fájdalmat kétszer érzi. 
  
«Édes anyám, gyujts világot! 
Nem tudom én, jaj, mit látok! 
Harmadik mond, mindenik sír - - 
Temetőben mozdul egy sír. 
  
Megnyílnak a nehéz hantok, 
Kilép sirból édes anyjok, 
S tova lebben a vak éjben, 
Haza felé, az ösvényen. 
  
Arca halvány, hangj' a régi, 
Fia, lyánya megösméri; 
Immár tőle hogyan félne? 
Megcsókolják, mintha élne. 
  
Az egyiket betakarja; 
Másikat felfogja karja, 
Elringatja, elaltatja; 
Harmadikat ápolgatja. 
  
És ott viraszt a kis ágyon, 
Míg elalszik mind a három; 
Majd megindul, széttekinget, 
Keresi a régi rendet. 
  
Rendbe hozza a szobácskát, 
Helyre tészi a ruhácskát; 
Az alvókat hosszan nézi, 
Csókját százszor megtetézi. 
  
Kakas szólal, üt az óra, 
El kell válni viradóra! 
Visszanéz a véghatárral . . . 
Sír megnyílik, sír bezárul. 
  
Oh a sír sok mindent elfed 
Bút, örömet, fényt, szerelmet; 
De ki gyermekét szerette, 
Gondját sír el nem temette. 
(1866)

    A modern költők közül a tragikusan elhalt Kosztolányi Dezső, aki a vers muzsikájának s a csipkefinom kifejezéseknek oly nagy művészete volt, leheletszerű pasztell-képekben örökítette meg édesanyját A SZEGÉNY KISGYERMEK PANASZAI-ban. Az igazi költő megérezte az édesanyában a csendesen szenvedő asszonyt is, s meglátta lelkén az élet szántotta barázdákat.

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.
Egy árva dalt. Azt veregeti folyton
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti, próbálgatja egyre
és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
mert szállni tudna, szállni és röpülni,
de visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kisleány-korában
s mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta, amikor születtem
és megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj, mennyi vágy van benne, hosszú évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjúsága halt el
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer
és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő.

    Utoljára hagytam Mécs Lászlónak A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA című, imádságosan szép versét. A sorok közt ott kísért a mai hajszolt megtépett emberi léleknek szeretet és béke utáni vágya. „A királyfi három bánatá”-ban zokog mindnyájunk fájótudata is hogy édesanyánk önfeláldozó, jóságos szeretetének egész életünkben adósai maradunk.    

Amikor születtem, ne jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.

A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám gy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék.

Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé  égszín mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.

Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édes anyám izent a köveknek,
szíve ment előttem előre követnek.

Amíg ő van, vígan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.

Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.

Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavasszal rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem így is kevés volna.

Hogyha a föld minden színmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 3. sz. 1939.