Ne mondd, ne mondd, hogy szívemen
A legszánandóbb bú emészt!
Ha elveszett sok örömem:
Nem félem értök már a vészt.
Hogy puszta hang, viszhang csupán
S nem több volt a baráti szó
S rideg sziklához mondta szám
Mindazt, mi oly áldásthozó…
Hogy mint az éj, ha fénytelen,
Özvegy szerelmem gyászba’ jár;
S csak kínom lángja keleten
Mely fel-feltör minden sugár…
Hogy annyit én már, élve még,
Szomoru sírba temeték,
És szétszakadt szivembe’ rég
A mi legszentebb kötelék…
Hogy multam árnya lettem, és
Járok bolyongva, téveteg;
Mint kit kifoszt nagy szenvedés
S erőtlenül jár a beteg…
S hogy bús romok között vezet
Az élet, és oh egymagán!
S fölöttem az emlékezet
Holdjánál siratom hazám:
Mind ez mindennapi dolog!
S bár fáj, emészt, gyötör, lever,
Szivem koporsóban dobog,
És reszket hogy dobogni mer:
E bú nem a legszánandóbb:
Megadta isten zengenem…
S ha-bár nem sok világi jót –
De még van mit veszítenem.
Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 9. sz. 1865. febr. 26.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése