Kis szőke, barna buksi lények,
gazdátlan, szomjazó növények,
négy évig véres sáros havon át
ti voltatok a vérző katonák!
Kis kezetek, bár vézna, gyenge,
elmetszette a messzi penge:
és golyó járta csöppnyi szivetek:
a vesztett háboru a tietek!
Ti voltatok a szörnyü hadban
a kérdőjel, a láthatatlan.
Lélekharangnyi hangotok neszét
az ágyuk torka, az kergette szét.
Ahány tetem ezer határba’
most éppen annyi gyermek árva!
Ahány apának karja elfagyott,
most annyi csöppség van itt elhagyott!
Ki adja vissza néktek őket,
a lebukott, a véres főket!
Ki adja vissza néktek ajakát,
Két dolgos kezét… lelkét… az apát!...
Nagy kert a föld, egy szörnyü tábla,
árvácska nől rajt, szétkuszálva.
S ha j a téli fagyos éccaka,
megalvad vért lehell a rét szaga.
Ó, emberek, kár volt a vérért!
A szörnyüségtől könnyes télért!
Ó, emberek, be rosszak lettetek!
Hány apró szem könnyez mögöttetek!...
… Kis szőke, barna, buksi lények,
gazdátlan, szomjazó növények,
sziveteken a nagyok mérge rág:
milljó, sötét kis árvácskavirág…
Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése