Olyan idő volt, mint nálunk egy-egy hűvös májusi
éjjelen. Kimentél a város falai közül, alattad egy rút kőtenger, a számtalan
sziklasírú temetkező völgy aludt. Túlnanról a szél arcodba kergette a
rozsföldek illatát, amelyek bársonyos, fiatal zöldje, amerre a szem ellátott,
már ellepte a határt. Gyenge pázsiton jártál a völgy felett és a
csillaghomályban nézted a fűben a vörös anemonákat, a kék íriszeket, a pázsitot
csillagzó ciklámentöveket és a kivont kardokat, az aszfodelosz-liliomokat.
Olajfák suhogtak a fejed felett. Águk és gallyuk keresztülsötétlett a lombon,
mint a tömörezüst erezet. Fenn az égen kis, tépett felhők – foszlott vitorlák –
hajóztak át.
A te szíved pedig nehéz volt, mint a malomkő;
úgy vitted a testedben tovább. Te nagyon szeretted a fákat, a virágokat, a
levegőben úszó tavaszt, az égen átevező felhőket. Te az embereket is nagyon
szeretted. Mindezekért indultál most is útnak.
Átkeltél a harsogó patakon, melynek csigás
örvényei fölé a római építőmester vert hidat. Nem jártál épp egészen egyedül,
mert hiszen mentek mögötted, kis távolságra, nehányan; de kísérőid nem voltak
sokan és te nem szóltál egyszer sem hátra hozzájok, mert hogy most magadnak
kellett elintézned a dolgodat.
Rátértél a hegyi ösvényre, amely sziklák közt
kanyarog a kerthez. Amannak olajfái alá vágyódtál, ott csend van és alattuk a
föld kiszól az emberhez.
Úgy volt, mintha kísérőid nem is volnának ott.
Egy kiugró szikla tövében tavalyi ágakból tüzet hordtak össze és melengették a
friss levegőtől kicsípett ujjaikat; mert hogy szeretik önmagukat az emberek. A
tűz jóvoltából azután el is nyomta őket az álom.
Te pedig magadra maradtál a kert sötétjében és
hallgattad a földet, mert a föld kiszólt és néha feleltél is emberi szavakkal
és olyankor felneszelt álmából az egyik ifjú. Szelíd, szőke fiú volt, úgy
hívták, hogy János. Az meghallotta, amikor azt mondtad:
- Nem múlhatna el tőlem a pohár? De csak akkor,
ha ez a te akaratod és nem az én kísértésbe vitt akaratom.
A homályba kémlelő szemével úgy látta János,
hogy egy olajfának dőlsz és hátraszeged a fejed. De nem mert közeledni hozzád,
bár nem értette, amit mondasz, mert igen nagy tiszteletet tudtál parancsolni.
Egyszerre durva fényű fáklyák rontottak bé a
kertbe és irdatlan fegyvercsörtetéssel páncélos cselédek a te nevedet
ordították. Ez azért történhetett, mert hogy te ács fia voltál és a helytartó
udvarában nem volt párfogód.
Egy banditaképű kikelten üvöltötte:
- Melyik az? – mert ti, szelíd nyáj, mindannyian
a tűz köré gyűltetek.
Egyetlen arcot ismertél a csatlósok közül. ezzel
az emberrel úgy voltál, hogy amikor nem volt szállása, megosztottad vele hajlékodat és amikor nem volt mit ennie,
akkor megfelezted vele a kenyeredet. Ez az ismerősöd most hozzád lépett és
röhögve megcsókolt. Ez volt a jel, hogy téged kell megkötözniök.
A tieid közül csak Péter volt hirtelen
természetű. Ő kirántotta az egyik szolga kardját és nagy hadonászás közben
megvérezte kissé a fülét. De te közbeléptél és szigorú arccal rászóltál
Péterre:
- Nem megmondtam, hogy ne használjatok
fegyvert?! – Azután megenyhülten fordultál a többihez:
- Hagyjátok a csatlósokat. Nem kell haragudni rájok… Ezek szegény, félrevezetett emberek.
*
A római helytartó tivornyákban töltötte napjait.
De a kicsapongás nem tette vérengzővé. Inkább elernyesztette az idegszálait.
A törvényház lépcsőjéről lekiáltotta a tömegnek,
hogy nem talált téged bűnösnek és hogy nem akar fölötted ítélkezni.
Benn a csarnokban azt kérdezte volt tőled:
- Igaz az, hogy te királynak hirdeted magadat?
Mire te azt felelted:
- Az igazságot nem kell hirdetni, mert azért
igazság. De az én igazságom nem test szerint való és ezért nincs közük hozzá az
erőseknek.
A római helytartó nem értette, amit mondasz, de
nem látott veszedelmes embernek. Hiányzott belőled minden marconaság. Inkább
ábrándosnak ítélt, amilyenek a bölcsek és a művészek.
Ezért mondta hát a törvényház lépcsőjéről:
- Vigyétek innét ezt az embert…
De a tömeg zúgott és veleszületett gyűlölete
utat tört és kívánta a halálos ítéletet.
A helytartó még egyszer, unottan, megkísérelte:
- Van itt egy tolvaj. Az legalább lopott. Ha
akarjátok, azt keresztre feszíttetem. Ezt az embert bocsássátok az ünnepre
haza.
De a tömeg forrongott:
- A tolvajt bocsásd az ünnepre haza!
*
Nem is követtek olyan sokan a hegyre, mint ahogy
azt általában hinni lehetett. Hiszen annyi emberrel tettél te jót. Ha azok mind
eljöttek volna…! De túl korán is volt és a város alig ébredezett. nehéz
társzekerek dübörögtek át a hídon és megrakott tevék léptettek be ringó
derékkal a reggeli vásárra a város kapuin. Római rabszolgák tisztogatták az
úriházak pálmás tornácait. A helytartósági palota előtt pedig a hajnali őrség,
álom ellen, kockát vetett a gránitkövezeten. Mikor arra mentél, alig akarták a
csatlósok a játékról utánad emelni nehéz fejüket. az utcán megforduló nép
általában nem nagyon törődött veled. Láttak ezek már sok keresztre feszítettet.
Csőcselék, persze, azért akadt elég. Még a
sziklaúton is utánad kapaszkodtak, mert hogy mégis csak látványosság az efféle
kivégzés.
De azért mentek olyanok is utánad, akik magukban
sírtak, mert ez már olyan volt, mint a temetés.
A nagy súly alatt pedig, amit vállaidon felvittél, reszkettél és földnek görnyedtél.
*
Mikor azután elmúlt minden, egy feslett életű
asszony siratott meg legjobban. Valamikor nagyon jó voltál hozzá. azt mondtad
róla:
- Az dobjon rá követ, aki hibátlan.
Ezt azért mondtad, mert tudtad, hogy akkor őt
senki meg nem kövezheti.
Egyszer a nénje panaszkodott reá. Hogy nem
szorgos, hogy nem végzi a ház körüli munkát, neked is, ha betérsz hozzájuk,
csak a lábad tudja holmi illatokkal megkenni és a hajába megtörölni, ami mit
sem ér. Mert földig érő aranyhaja volt. De nem menne korsóval a kútra vízért és
nem sütné meg a halat neked és nem szedne számodra gyümölcsöt a fügefákról.
Olyan becsületes, nyílt arca volt a nénjének, amint bepanaszolta a feslett életűt. Azt hitte, ő a világ legkülönb dolgos asszonya. A fehérképű pedig lenn kuporgott a földön és két ájult karjával a térdét fogta át. A földön ült, hogy téged meghallgasson. Mégsem őt szidtad te meg.
*
Elmosolyodtál kissé.
Rátetted a kezed a földön ülő fejére:
- Nagyon nagy benne a szeretet.
Látod, ez az asszony nem felejtette el, hogy
ilyen emberséges voltál ővele. Ez ebből tengette a napjait. Soha senki előtted
nem bocsátott meg neki.
És hogy letettek a sziklasírba, mivel hogy
holtnak hitt mindenki, ki-ki elment a dolga után. Még az anyád is pihenni tért
a te kedves Jánosod házába. Csak a vörös hajú nem bírt elmenni.
A sírodnál ült napestig és bár este
hazakényszerült, de már éjnek idején ismét kikergette a vágy, hogy üljön
sírodnál és felment hozzád a hegyre. Nem félt a város falán kívül kerülni és nem
bánt nekivágni vaksötétben a hegynek. Pedig ugyancsak szedett-vedett népség,
kósza zsoldoskatonák tanyáztak ilyenkor a város körül. Nem azért nem félt,
mivel hogy hányatott életű némbernek nincs igen mit veszítenie; de nem félt,
mert mindennél jobban téged szeretett.
Amikor felért a sírodhoz, a hajnali derengésben
meglátta, hogy leemelték róla a követ és hogy benn, a sziklasírban koporsód is
üresen áll. Lefutott a többiekért, és mikor azok látták a te feldúlt
sírhelyedet, nem tudták ezt mire vélni, de úgy látszik, nem túlságosan kutattak
a történtek után, mert kis idő múltán újra elszéledtek.
Megint csak nem virrasztott a sírodnál más, mint
a feslett életű asszony. Ő pedig megerősítette szívét és belépett a sírboltba,
hol az üres koporsó állt és a levetett halotti leplek pihentek. Két kis
gyermeket pillantott meg, akik a sziklaüregben ültek és szunnyadoztak.
Az egyik felébredt és megpillantotta az idegen
asszonyt. Csodálkozva kérdezte:
- Miért sír ez az asszony?
Az asszony ekkor hangosan jajveszékelte:
- Elvitték az én uramat!
Nem, ez elviselhetetlenül sok volt neked. Most
már nem tudtad letagadni magad. Érezted, hogy meg kell vigasztalnod ezt a
mindennél erősebb és több szeretetet.
Odaléptél és megkérdezted te is:
- Miért sírsz, te asszony?
Az megfordult. Rád emelte elfutó szemét. De nem
ismert rád. Ugye, érthető. Nem mert téged így egyszerűen megismerni.
- Ez itt a kertész – gondolta.
És erőt vevén magán, megkérdezte tőled:
- Talán te vitted el az én uramat?
Ekkor történt, hogy valami soha nem érzett
sajdult keresztül csontvelőiden. Öröm volt ez, olyan nagy boldogság, hogy a
szíved majd kettéhasadt.
Halkan csordult ki belőled:
- Mária!
Az asszony erről a szóról ismert reád.
Homlokkal leborult a földre, port érintett a
szája, úgy mondta:
- Én uram!...
Ennek a szeretetnek támadtál te fel.
Forrás: Az Érdekes Ujság 7. évf. 1919.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése