Magyar népem kedves akácfája…
Álmodozva heverek alája;
A virága: fehér gyönyörüség,
A gyökere: földhöz való hüség.
Őserdeink büszke ezeréve,
Ne nézz szánón ez új jövevényre,
Kit egy császár idegen hatalma
Ültetett az ősmagyar talajba.
Tisza táján hogyha jövevény is,
Szivre, szemre a mienk ő mégis;
Magyar érték: szívós törzse, ága,
Mézet termő, illatos virága,
Mély gyökérrel mi földünkbe nőve,
Magyar lélek áradoz belőle;
Magyar földnek szép jövevényfája, -
Hogyne néznék szeretettel rája –
Én magma is… az én nemzetségem
Jövevényfa lehetett itt régen…
Ami rég volt, nem is igaz már az, -
Vérem, szivem, - régen magyar már az!
Jó akácfám, virulj csak, virágozz!
Más ég alá sose is kivánkozz!
Boldog másutt úgyse lennél többé, -
Magyar fa vagy, az is léssz örökké…
Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése