2022. jan. 5.

Józsa Antal (1862-1925): Fészekrakás

 

         Még csak az áprilisi fakadás enyhe verője sütött oda a kert sövényének egyik szögletébe. Ilyenkor, ha valami felhőrongy foltot vet a nap elé, bizony még hűvös a fuvalló legyintés. Hiába, csak a nap, csak a nap az istene a melegnek! Milyen jó ennek a fényhullámaiban megfürdetni magát a fázós embernek. Itt az enyhelyen, ebben a kis sarokban, így kettecskén, ha egymás mellé ül sütkérezni az ember meg az asszony a zsombékbul került gyalogpamlagra, a gyerekek meg itt ugrándoznak előttük, hát bizony nincs boldogabb egy pár kettőjüknél – akármilyen hiábavaló nagy teher is különben ez a hitvány semmiség, amit életnek neveznek.

         - Dehogy is hiábavaló! Hát nem érdemes ezért élni? – mondja az asszony valami szent hevülettel és odaakasztja a szemét az embere szemébe, hosszan, merően. Az ura nem bírja ki soká a napsütést, csöndesen leereszti nehezült pilláit és csak a fejével int rá fáradtan:

         - Muszáj érettük élni.

         A nagyobbik fiú most csörtet haza iskolából, hozza a hónapvégi bizonyítványát a kis sárgakönyvben és már messziről lobogtatja:

         - Csupa egyes! Magaviselet egyes, szorgalom egyes, magyar nyelv, földrajz, számtan, minden egyes – csupa kitűnő!... S azzal, alighogy köszön, ledobja a viaszosvászon tarisznyát a kis kerti padra és szalad egre-ugrálni a többiek közé.

         - No, öregem, hát csupán csak muszáj? Tán érdemes is élni az ilyen fiúért, mi? – csillog a szeme az asszonykának.

         - Ki tudja, mi lesz belőle, hogy tördeli le majd az élet azokat az egyeseket, mint a vihar a virágos gallyakat!... Tökfilkók, akik végig-hosszig mindig mögötte a szamárpadban ülnek, azok kerülhetnek majd mind elébe a kenyérért való nagy, lelketlen taszigálódásban.

         - Nos, lesz, ahogy lesz. Az se mindig bizonyos, hogy így lesz. Ma már másképp van, mint régen volt. Sok érdemes ember kerül az első polcokra. Hiszen van olyan is, aki lemarad. Hja, de hát ez a világ rendje.

         - Világrend?! Bolondság!... Lásd ott az ákác sudarán azt a téltul nagyjábul összetákolt szarkafészket, semmi baja, ugye, még a gyerek se tudja leszedni, pedig ennek a tolvajmadárnak ugyan csak semmi haszna nincs. A kis énekespárnak pedig a múlt heti havas zimankó milyen cudarul lesodorta az orgonabokor ágáról azt a pirinkó kis meleg otthonát, amit kettecskén olyan művészi gonddal szőttek-fontak maguknak. Csak úgy röpítette belőle a csúf förgeteg szele a pehelyszálakat szanaszét!...

         - Né, hiszen itt vannak, te!

         - Csakugyan, a mi madaraink!

         Ott egrebugráltak a sövény alján. Okos szürke fejecskéjüket ki-kidugták a folyondáros szövedék közül, úgy kandikáltak jobbra-balra. Meg beugrándoztak beljebb a sűrűbe.

         - Lessük meg…

         - Csak lábujjhegyen! Ne riaszd meg őket.

         - Csakugyan. Ezek megint fészket raknak. Gyerekek, gyertek csak!

         - Lassan, te, lassan! Pszt… Meg ne ijesszétek.

         A gyerekek mind abbahagyják a homokba való kútásogatást és vigyázkodva odalépegetnek a nagy eset csudájára.

         - Jó istenkém!... igazán, ezek csakugyan a mi madárkáink. Megint visszajöttek!

         A selyemgubó-fejű szöszke lányka összeölelkezik az apróbbik fekete csöppséggel; úgy bámulják együtt, nagy, tágra nyílt szemekkel a rebbenékeny, félénk kis jószágokat, amint ágrul-ágra ide-oda tipegnek a félig kész kis gömbölyű fészkecske körül, ami ott rejtezkedik bent a hajlós ágak fonadékai közt.

         Ezenközben a szarka nagy berregve cserdül meg a széltül lóbált akácfa sudarán. Kis madarak, kis lányok egyszerre rebbennek meg a berregő hangjától.

         - Jaj, hess, te csúnya madár!

         A fekete csöppség, aki az apjának „édes morzsikája”, ahogy hirtelen riadtan megfordult, úgy vágódott el valami régi itt maradt krumpliszár szalagjában, hogy csupa öröm nézni. Az apja ijedten kapja fel és százat csókol rajta:

         - Én édes morzsikám!

         Ez osztán megbékél az ajnározásban… A postás leveleket hoz meg újságokat. az asszonyka utána kap valami messzi várusbul való vidéki lapnak. Alighogy felbontja, a könnyű kiszökken a szemeiből és a kezei bénultan leejtik a nyomtatott papirost:

         - Én uram, én istenem!

         - Mi az, mi van benne?

         - Meghalt a Lacika…

         - A Lacika, a kedves kis okos fiú, a messzi hegyek közt élő jó barát legfőbb büszkesége…

         - Még gyászjelentést se küldtek. Csak az újságból kell megtudnunk ezt is!... Mégis, tán  a részvétünket kellene nekik jelentenünk…

         - Ne bántsd. Csak érezd…

         A kis Morzsi pedig, hogy kienyhül az apja karjain a pityergésből, mintha hosszan gondolkozott volna, rátekint anyja harmatos arcára és minden átmenet nélkül kérdi:

         - Azt a két szép kis madarat az istenke teremtette, ugye?

         - Az Morzsikám, az.

         - Azt a csúnya  nagy madarat is az istenke teremtette?

         - Azt is Morzsikám, azt is…

         Az asszony az emberrel mélyen egymás szemébe néz. A gyerekek pedig megint elszélednek a homokba kutat vájkálni… Az egyik, a szöszke, visszafordul:

         - Ejnye, ejnye, hát csakugyan meghalt a szegény kis Lacika?

         - Meg az, kislányom, meg.

         - Pedig hát őt is a jó istenke teremtette, ugye?

         - Az ám, kislányom, az, csak eridj játszani…

         Naponkint nézik aztán a kis szürke muzsikusok háza építését. Mindig nesz nélkül, lábhegyen, messziről. Már látják, hogy ott csillog benne valami: a jövő reménysége, az új élet csírája. Féltő gonddal őrzik, nehogy a házi tigris, ez a vén doromboló, hízelgő álnok állat, a macska megtalálja. Mikor egyszer délben sikoltva szalad be a nagyobbik lány, hogy a szarka onnét az ákácfa hegyéről leröpült a sövényre, hogy-hogy nem befurakodott a kis kedves szürke madárkák fészke mellé és csőrével elkopázta, összetörte azoknak picinyke tojáskáikat… szegény kis bolondok. Már a második tragédia a családi életükben! Nekik hiába nyitott az orgonavirág…

         No de kivirított az ákác is, már úgy hullatja is  közbe a fürtös fehér pillangóit.

         - Ni – mondja az asszony -, a mi madaraink mégiscsak itt vannak!

         - Itt ám, mégpedig hetedmagukkal. Öt a fióka… Hol vették ezek? Most tanítják őket szállani.

         Hiszen ezt is érdemes megfigyelni. Hogy libeg-lebeg, röppen a fióka előtt az öreg madár. Hogy rezegteti a szárnyát. Hogy csipog hozzá: bátran csak, neki, vágj bele az életbe. Én is így tanultam!

         Hanem az asszony meg a férfi csak azt kutatják, hol nevelte fel az a csöpp kis szürke házaspár anyányivá a maga pelyhes gyámoltalankáit. Lám, most okosabbak voltak. Ott a sövényben egy valamikor karónak leütött termetes fűzfatörzs. Ennek a korhadt ágai közt van valami rejtett kis odú. Ide jár ki-be az egyik anyamadár.

         - Ezek a kis okosok harmadszor is fészket raktak, nem is magukért… az ivadékaikért.

         - Érdemes élni!...

         Az asszony és az ember megcsókolják egymást, hosszan, boldogan, mintha új házasok volnának, mintha csak ma raknák ők is fészküket…

         Érdemes élni. 

Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése