Még csak az áprilisi fakadás enyhe
verője sütött oda a kert sövényének egyik szögletébe. Ilyenkor, ha valami
felhőrongy foltot vet a nap elé, bizony még hűvös a fuvalló legyintés. Hiába,
csak a nap, csak a nap az istene a melegnek! Milyen jó ennek a fényhullámaiban
megfürdetni magát a fázós embernek. Itt az enyhelyen, ebben a kis sarokban, így
kettecskén, ha egymás mellé ül sütkérezni az ember meg az asszony a zsombékbul
került gyalogpamlagra, a gyerekek meg itt ugrándoznak előttük, hát bizony nincs
boldogabb egy pár kettőjüknél – akármilyen hiábavaló nagy teher is különben ez
a hitvány semmiség, amit életnek neveznek.
- Dehogy is hiábavaló! Hát nem érdemes
ezért élni? – mondja az asszony valami szent hevülettel és odaakasztja a szemét
az embere szemébe, hosszan, merően. Az ura nem bírja ki soká a napsütést,
csöndesen leereszti nehezült pilláit és csak a fejével int rá fáradtan:
- Muszáj érettük élni.
A nagyobbik fiú most csörtet haza
iskolából, hozza a hónapvégi bizonyítványát a kis sárgakönyvben és már
messziről lobogtatja:
- Csupa egyes! Magaviselet egyes,
szorgalom egyes, magyar nyelv, földrajz, számtan, minden egyes – csupa
kitűnő!... S azzal, alighogy köszön, ledobja a viaszosvászon tarisznyát a kis
kerti padra és szalad egre-ugrálni a többiek közé.
- No, öregem, hát csupán csak muszáj?
Tán érdemes is élni az ilyen fiúért, mi? – csillog a szeme az asszonykának.
- Ki tudja, mi lesz belőle, hogy
tördeli le majd az élet azokat az egyeseket, mint a vihar a virágos
gallyakat!... Tökfilkók, akik végig-hosszig mindig mögötte a szamárpadban
ülnek, azok kerülhetnek majd mind elébe a kenyérért való nagy, lelketlen
taszigálódásban.
- Nos, lesz, ahogy lesz. Az se mindig
bizonyos, hogy így lesz. Ma már másképp van, mint régen volt. Sok érdemes ember
kerül az első polcokra. Hiszen van olyan is, aki lemarad. Hja, de hát ez a
világ rendje.
- Világrend?! Bolondság!... Lásd ott az
ákác sudarán azt a téltul nagyjábul összetákolt szarkafészket, semmi baja,
ugye, még a gyerek se tudja leszedni, pedig ennek a tolvajmadárnak ugyan csak
semmi haszna nincs. A kis énekespárnak pedig a múlt heti havas zimankó milyen
cudarul lesodorta az orgonabokor ágáról azt a pirinkó kis meleg otthonát, amit
kettecskén olyan művészi gonddal szőttek-fontak maguknak. Csak úgy röpítette belőle
a csúf förgeteg szele a pehelyszálakat szanaszét!...
- Né, hiszen itt vannak, te!
- Csakugyan, a mi madaraink!
Ott egrebugráltak a sövény alján. Okos
szürke fejecskéjüket ki-kidugták a folyondáros szövedék közül, úgy kandikáltak
jobbra-balra. Meg beugrándoztak beljebb a sűrűbe.
- Lessük meg…
- Csak lábujjhegyen! Ne riaszd meg
őket.
- Csakugyan. Ezek megint fészket
raknak. Gyerekek, gyertek csak!
- Lassan, te, lassan! Pszt… Meg ne
ijesszétek.
A gyerekek mind abbahagyják a homokba
való kútásogatást és vigyázkodva odalépegetnek a nagy eset csudájára.
- Jó istenkém!... igazán, ezek
csakugyan a mi madárkáink. Megint visszajöttek!
A selyemgubó-fejű szöszke lányka
összeölelkezik az apróbbik fekete csöppséggel; úgy bámulják együtt, nagy, tágra
nyílt szemekkel a rebbenékeny, félénk kis jószágokat, amint ágrul-ágra ide-oda
tipegnek a félig kész kis gömbölyű fészkecske körül, ami ott rejtezkedik bent a
hajlós ágak fonadékai közt.
Ezenközben a szarka nagy berregve
cserdül meg a széltül lóbált akácfa sudarán. Kis madarak, kis lányok egyszerre
rebbennek meg a berregő hangjától.
- Jaj, hess, te csúnya madár!
A fekete csöppség, aki az apjának „édes
morzsikája”, ahogy hirtelen riadtan megfordult, úgy vágódott el valami régi itt
maradt krumpliszár szalagjában, hogy csupa öröm nézni. Az apja ijedten kapja
fel és százat csókol rajta:
- Én édes morzsikám!
Ez osztán megbékél az ajnározásban… A postás
leveleket hoz meg újságokat. az asszonyka utána kap valami messzi várusbul való
vidéki lapnak. Alighogy felbontja, a könnyű kiszökken a szemeiből és a kezei
bénultan leejtik a nyomtatott papirost:
- Én uram, én istenem!
- Mi az, mi van benne?
- Meghalt a Lacika…
- A Lacika, a kedves kis okos fiú, a
messzi hegyek közt élő jó barát legfőbb büszkesége…
- Még gyászjelentést se küldtek. Csak
az újságból kell megtudnunk ezt is!... Mégis, tán a részvétünket kellene nekik jelentenünk…
- Ne bántsd. Csak érezd…
A kis Morzsi pedig, hogy kienyhül az
apja karjain a pityergésből, mintha hosszan gondolkozott volna, rátekint anyja
harmatos arcára és minden átmenet nélkül kérdi:
- Azt a két szép kis madarat az istenke
teremtette, ugye?
- Az Morzsikám, az.
- Azt a csúnya nagy madarat is az istenke teremtette?
- Azt is Morzsikám, azt is…
Az asszony az emberrel mélyen egymás
szemébe néz. A gyerekek pedig megint elszélednek a homokba kutat vájkálni… Az
egyik, a szöszke, visszafordul:
- Ejnye, ejnye, hát csakugyan meghalt a
szegény kis Lacika?
- Meg az, kislányom, meg.
- Pedig hát őt is a jó istenke
teremtette, ugye?
- Az ám, kislányom, az, csak eridj
játszani…
Naponkint nézik aztán a kis szürke
muzsikusok háza építését. Mindig nesz nélkül, lábhegyen, messziről. Már látják,
hogy ott csillog benne valami: a jövő reménysége, az új élet csírája. Féltő
gonddal őrzik, nehogy a házi tigris, ez a vén doromboló, hízelgő álnok állat, a
macska megtalálja. Mikor egyszer délben sikoltva szalad be a nagyobbik lány,
hogy a szarka onnét az ákácfa hegyéről leröpült a sövényre, hogy-hogy nem
befurakodott a kis kedves szürke madárkák fészke mellé és csőrével elkopázta,
összetörte azoknak picinyke tojáskáikat… szegény kis bolondok. Már a második
tragédia a családi életükben! Nekik hiába nyitott az orgonavirág…
No de kivirított az ákác is, már úgy
hullatja is közbe a fürtös fehér
pillangóit.
- Ni – mondja az asszony -, a mi
madaraink mégiscsak itt vannak!
- Itt ám, mégpedig hetedmagukkal. Öt a
fióka… Hol vették ezek? Most tanítják őket szállani.
Hiszen ezt is érdemes megfigyelni. Hogy
libeg-lebeg, röppen a fióka előtt az öreg madár. Hogy rezegteti a szárnyát.
Hogy csipog hozzá: bátran csak, neki, vágj bele az életbe. Én is így tanultam!
Hanem az asszony meg a férfi csak azt
kutatják, hol nevelte fel az a csöpp kis szürke házaspár anyányivá a maga
pelyhes gyámoltalankáit. Lám, most okosabbak voltak. Ott a sövényben egy
valamikor karónak leütött termetes fűzfatörzs. Ennek a korhadt ágai közt van
valami rejtett kis odú. Ide jár ki-be az egyik anyamadár.
- Ezek a kis okosok harmadszor is
fészket raktak, nem is magukért… az ivadékaikért.
- Érdemes élni!...
Az asszony és az ember megcsókolják
egymást, hosszan, boldogan, mintha új házasok volnának, mintha csak ma raknák
ők is fészküket…
Érdemes élni.
Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése