Nem nagy a történet, angyalok, ördögök,
hétfejű sárkányok sem lesznek benne, - elmondom nektek mégis. Egy jelenet az
egész: az árvagyerek búcsúzik az árvagyerekektől.
Úgy történt, hogy a kis László Józsit, mikor négyéves korában az apja is meghalt, beadták az árvaházba. Ott
nevelkedett már vagy öt esztendő óta, együtt a többivel, valami ötvennel.
Összeszoktak, összebarátkoztak s úgy megszerették egymást, mintha igazán
testvérek lettek volna. Hát hogyisne! Egyiküknek sem volt senkije sem, lettek
hát egymásnak mindenük, akik együtt örültek, ha örülni lehetett s együtt
szomorkodtak, ha szomorkodni kellett.
Egyszer aztán valami jó embernek,
akinek nem volt gyereke, eszébe jutott, hogy ő fiának fogad egyet az árvák
közül. Hadd legyen legalább eggyel is kevesebb az a sok apátlan, anyátlan s
hadd szeresse őket is legalább valaki úgy, mintha igazán a gyerekük lenne.
Elment hát közéjük s kiválasztotta azt,
akinek legokosabb volt az arca, legbátrabban tudott nézni a szeme, - kit mást,
mint a kis László Józsit.
Megsimogatta, megcirógatta s
megkérdezte tőle, hogy akarna-e az ő fia lenni. Persze, a kis Józsi, szegény,
csak nézett rá s azt se tudta, mi is hát, amit neki felelni kelljen.
Másnap aztán az igazgató úr magához
hívatta s megmondta neki, hogy az az úr, aki vele tegnap beszélt, fiának
fogadta őt, hát készüljön, mert vasárnap eljönnek érte és elviszik egészen.
Lesz édesapja, édesanyja. Jó emberek, szeresse őket, mert azok is fogják őt
szeretni.
A szegény Józsi csak állt és
hallgatott. Kicsi volt az istenadta, alig kilenc éves, - hát mire is tudott volna
gondolni? Csak visszament a többi közé s elmondta nekik, hogy ő már itt hagyja
őket, mert lesz édesapja, édesanyja, akiket szeretni fog, mert azok is fogják
őt szeretni.
A szegény kis árvagyerekek csak
hallatták őt, mintha nem értettek volna valamit. Mintha olyan különös lett
volna nekik, hogy őket más is szerethesse, mint ők maguk; hogy hát mi is az, ha
valakinek édesapja és édesanyja van. Nem találgatták, nem kérdezgették, csak
mintha elállt volna a szavuk; az eszükben, a szívükben motoszkált volna valami;
valami, amit még nem éreztek, valami, amit még nem ismertek: - mi is hát az, ha
valakinek édesapja és édesanyja van.
És csodálatos, hogy – bár két napig
maradt köztük a kis Józsi -, mégis alig lehetett hallani a szavukat. Ha
játszaniok kellett, csak összeálltak és egymást nézték. Nem tudták, csak mintha
most, mikor egy kiválik közülük, most érezték volna meg, hogy milyen szomorúság
is az ő életük.
Mikor aztán eljött a vasárnap, a Józsit
csak körülfogták, simogatták, néztek rá, minden szó, minden hang nélkül. Olyan
szomorú volt a lelkük, mintha most temették volna az édesanyjukat, akit tán nem
is ismertek.
Egyszer aztán, mintha összebeszéltek
volna, elfakadtak sírva mind; sírtak olyan bánatosan, olyan keservesen, hogy
azt hittem: a lelkük szakad ki.
Gyerekek, apró gyerekek, akiket nem a
verés ríkat meg, hanem a szívük!
Nem tudtam érzéstelenül nézni én sem, - elfordultam, hogy letöröljem a szememből a kicsorduló könnyet.
Forrás: Az Érdekes Ujság 2. évf. 1914.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése