Reményik Zsigmond: Carmelo története

Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Uru_people

A történetnek – melyet most elmondok – hőse Carmelo vagy még inkább Carmelito, akivel dél-amerikai vándorlásaim közben, La Pazban hozott össze a sors. Ez a Carmelito egy tizennégy-tizenöt éves legényke volt, a cechua törzsből származott, és mint ahogy elmondta, a Titicaca-tó környékén szélesen elterülő indián településekből vándorolt fel tíz-tizenkét éves korában La Pazba, mert mint ahogy mondta: „meg akarta ismerni az életet”. Abból élt, hogy targoncákat tolt és csomagokat hordott a pályaudvarról a szállodákba. Alacsony növésű, zömök legényke volt, sűrű, tömött, fekete hajjal, és amikor megkérdeztem tőle, hogyan volt bátorsága átvágni egyedül a Titicaca-tó és La Paz között elterülő hegységeken és erdőségeken, hogyan mert vállalkozni az istenkísértő, veszélyes útra, amelyre még felnőtt, elszánt és bátor indián férfiak is nehezen és ritkán szánják el magukat, vidáman elmosolyodott. és ekkor mondotta el az itt következő történetet:

            Amidőn a mi istenünk, akit a törzsembeli nők és férfiak úgy hívnak, hogy Viracocha, üzenetet küldött a varázslókon és papokon keresztül, hogy pusztulást bocsát törzsem és a szomszédos törzsek népeire, mert a gyenge termés és a pusztuló jószágállomány következtében vonakodtak pontosan megfizetni a templomi adót, még az én apám is, aki pedig egyike volt a legbátrabbaknak, egy éjszaka elhagyta otthonát, és csónakra ült, hogy anyámmal és öt serdületlen testvéremmel átkeljen a Titicaca-tavon. Nem telt bele egy hét, és egyik törzs a másik után hagyta el a Viracocha által megfenyegetett területet. Én ezekben a napokban lámákat őriztem fenn a hegyoldalon, így nem is vettem a rémületről és a menekülésről tudomást, csak akkor, amikor lehajtottam az Andesekből a jószágot, és láttam az elnéptelenedett falvakat és tanyákat. ekkor már üres volt minden ház, és a földek is gazosak voltak és műveletlenek. Csak a varázslók és a papok dühödt ordítozása verte fel a vidéket, mert azok ott maradtak átkozódva és füstölögve, várták vissza az elmenekült népeket.

Hosszú heteken át egy elhagyatott házban tartottak, majd később elunva a várakozását, ők is csónakba szálltak, hogy felkutassák az elmenekült indián törzseket. Előbb azonban engem egy barlangba dobtak, átkokat szórva rám, abban a reményben, hogy az én életem feláldozásával kiengesztelik a bosszúálló, haragvó isteneket. Távozásuk után napokig sínylődtem a barlangban, kétségbeesve várva pusztulásomat – mert kinn valóban eget verő vihar tombolt, Viracocha isten port, szelet és vizet bocsátott a vidékre esztelen dühében, legalábbis akkor még így fogtam fel azt a szörnyűséges vihart, amely sárba, porba és esőbe borította körös-körül a Titicaca-tó környékén elterülő hegyeket és erdőségeket.

Nem volt mit tennem, mint amit tettem: útnak indultam a tenger felé. Ennivalóm nem volt, rongyaim már lemállottak testemről, és minden lépésnél úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább. De tudtam, hogy nekem át kell vágnom az erdőségeken, el kell jutnom La Pazba és onnan később ki a tengerig, mert úgy éreztem, ha az istenek haragszanak is rám, a természetnek még vannak velem tervei és céljai. Visszaemlékeztem ekkor törzsünk egyik babonájára, amely szerint Viracocha és a többi törzsbeli istenek csak az emberekre haragszanak, csak az embereket büntetik, az állatokat, növényeket és köveket soha. Így hát, hogy letagadjam magam emberi voltát, és ezáltal félrevezessem a törzsbeli isteneket, magam is állatnak tettettem magam. Alakommal, mozdulataimmal, sőt még a hangommal is igyekeztem utánozni az erdőben megbúvó vadállatokat; kúsztam akár egy kígyó, négykézláb másztam a fák és bokrok között, akár a foltos testű leopárdok vagy pumák, és ha kellett, vad csörtetéssel futottam a sűrű bokrok között, akár a megriasztott őzek és szarvasok.

Heteken át csak bogyókon és gyökereken éltem, egy pillanatra sem felejtve el, hogy fel ne fedjem emberi voltomat, mert tudtam, hogyha erről megfeledkezem, százszoros bosszúval sújtanak a törzsbeli istenek. Így kerültem ki Viracocha haragját, és így jutottam el majdnem kéthónapos vándorlás után La Pazba. Most itt dolgozom, de nem soká. elhatároztam, és ha már elhatároztam, meg is teszem, hamarosan megyek tovább, ki a tengerig…

Carmelito egy pillanatra most elmosolyodott. Hátán a nehéz bálát kissé megigazította, és barna tenyerével végigtörölte izzadt, meztelen homlokát.

-         Azóta természetesen már elfelejtettem és nem is gyakorlom ezt a régi babonát – mondotta. – Úgy érzem, ha már embernek születtem, méltatlan hozzám, hogy utánozzam a kígyók csúszás-mászását, a szarvasok futását vagy akár az erdei állatok vonítását, vinnyogását. Úgy érzem, ha már embernek születtem, jobban illik hozzám, ha két lábon, kiegyenesedve, emberhez méltó testtartással állom a vihart, a megpróbáltatásokat és szenvedéseket. Semmi szándékom, hogy Toracochát tovább félrevezessem, mert ha félrevezetem, az azt jelenti, hogy még mindig a hatalmában vagyok. Pedig azt hiszem, azt már mondanom sem kell, hogy Viracocha ma már az én szememben sem több, mint egy faragatlan bálvány, és hatalma számomra nem több, mint egy béna, tehetetlen gyermeké…

(Forrás: Csillagszóró – Mesék, versek, történetek – Móra Könyvkiadó Bp., 1966.)