Borsodi Ferenc: Lidércnyomás

Egyedül ültem egy este a kávéházban. Kikergettem a fejemből a fárasztó jogi teóriákat, amelyekkel a nap folyamán bajlódtam. Elgondolkoztam. Néhány régi vers jutott az eszembe és sokszor felújuló elragadtatással, lelkes örömmel mondogattam magamban.

Jazz szólt.

Valaki hirtelen mellém ült. Fiatal ember volt. Ismerem. Mostanában valahogyan mindenfelé vele találkozom. Izgatott volt, láttam rajta. Megszólalt:

„Kint kóboroltam a téli estében. Beszéltem a barátoddal, aki melletted ült reggel az egyetemen. Fázott. Félt hazamenni, a szobája fűtetlen. Most, barátom, most keményednek az izmai, odakinn a téli estében, most fagynak kővé a szándékai, a tervei, jó komám, most lesznek jéghideggé az érzései. Épül, barátom, épül, épül a bosszú és a keserűség jövendője.”

„Emlékszel-e, folytatta tovább, emlékszel-e odahazulról, duruzsoló kályha mellől mesélgetésekre a múltról, emlékezz csak vissza, hogy elmúlt meghatódások emléke sok év után is még mennyi merengést hozott apáink, anyáink lelkére. Ma, mikor csillog a meghatódottság könnye a jövő népének a szemében? Ránk zuhog, fejünkre koppan, a jégeső, az örök fenyegetés: nem lesz miből élned! Álmunkból fölver, mulatságunkba követ, pihenésünkbe belezúg, megőrjít az örök egyhangú morajlás: „Nem lesz kenyered! Nem lesz kenyered!” Nincs menekvés, nincs oltalom, mindenütt búg, búg a jövendő éhségek szörnyű muzsikája. Hiába lármáznak a szaxofonok, hiába verik kegyetlenül a dobokat, hiába veted magad a legvadabb ritmusok mámorába: a jövendő réztrombitája túlharsog mindenen.”

„Tudod-e mint kéne dalolniok? Ujjongó, hatalmas karénekben dicsérni a Mát, a csókot és álmot hozó, halk zenét zenélő, kacajjal teli, csodálatos Mát, amely az ifjúság ragyogó fantáziájában örökkévaló. Ki-ki a maga hangján dalolna. Egyik a mély elmélkedések, merengések basszusán, másik a könnyelmű, délibáb kergető vidámság tenorján, de mindahány ugyanazt az örök himnuszt, a gondtalanság himnuszát a Mához.”

„És mit dalolunk, mondd, dalolunk-e egyáltalán?”

„Mondd, mit csinálunk aggkorunkban, ha ugyan eljutunk odáig? Mi fölött fogunk merengeni, honnan veszünk színt az emlékezéseinkhez? A hétköznapok végtelenjére fogunk emlékezni, amelyek úgy lepték el a lelkünket, mint örök tél a havasokat: soha tavasz, soha virágfakadás. Az első szerelemre fogunk emlékezni? Igen, barátom, valami dühös szenvedélyre, nagy rohanásra, nincs időm, gyerünk! Az első szerelem, hahaj! Jégkéreggel a szívünk fölött, mely akkor fagyott rá, azokon a téli éjszakákon, mikor fűtetlen volt a szobánk. Az első sikerre? Igen, az első sikerre, amely apáink életében bukásnak is beillett volna!”

Fölállt és elrohant. Nyomában valami ijedt álmélkodás maradt bennem.

A jazz egy fájó tangót dúdolt. A mellettem lévő asztalnál egy fiú megfogta egy leány kezét.

Éreztem, hogy sírni is tudnék.

Az ablaknál még láttam, amint titokzatos barátom felgyűrt gallérral, zsebre dugott kézzel eltűnt a téli éjszakában.

Forrás: Híd, I. évf. 1934. május. 1. sz.