I.
a) A romantika keletkezése
b)
Jellemző jegyei
c) A romantikus műnem
d) Stílus
e) Európa népei
II.
a) Jókai helye a romantikában
b) Regényeinek jellemzői
c) Szerkezeti felépítés
d) Motívumok
e) Cselekmény
f) Szereplők
g) Vívódó hős
III. Vallomásregény
A
romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, stílusirányzata. A
romantikával kezdődött mindaz, amit ma modern irodalomnak nevezünk. A 19.
század második felének és a 20. századnak irodalmi gyökerei ide nyúlnak vissza.
Annyira sokarcú, ellentmondásokkal teli irányzat, hogy pontos és kielégítő
magyarázata meglehetősen reménytelen. Mást jelentett országonként, mást az
egyes művészeti ágakban s mást az egymásra következő évtizedekben is. A
klasszicizmust váltotta fel, de kibontakozásának kezdeti szakaszában még együtt
élt azzal, virágkorában pedig megfért az újonnan született realizmussal – vele
kölcsönhatásban fejlődve gyökerei még a felvilágosodás korába nyúltak – a Sturm
und Drang és a szentimentalizmus volt a közvetlen előde. Végeredményben a
klasszicizmusból nőtt ki, de hamarosan esztétikai nézeteiben szembe is fordult
vele.
A
romantika időszaka 18. század legutolsó
éveitől a 19. század első kétharmadát foglalja magában, de egyes országokban
még a 19. és a 20. század fordulóján is létezik (pl. Magyarországon Jókai Mór
művészetében).
Neve
a „regény” jelentésű roman szóból származik. A középkorban így nevezték a latin
nyelvű irodalommal szemben az anyanyelven írt elbeszélő műveket.
A
romantika az irodalomban fejlődött ki, s innen terj3edt át más művészeti
ágakra. Forrása az a társadalmi méretekben kibontakozó illúzióvesztés és
kiábrándulás volt, mely a francia forradalom után fogta el főleg Nyugat-Európa
népeit. Ez az érzés – természetesen – mindenkiben, mindenki lelke mélyén ott
lappangott, de először csak a művészekben, a gondolkodókban tudatosult. Az
emberek csalódtak a polgári társadalomban, hiszen a világ egyre kegyetlenebbé,
ellenségesebbé vált. Csalódtak a híres „józan észben”, korábbi optimizmusukat elveszítették, de a
felvilágosodás meg is ingatta az előző évszázadban oly kikezdhetetlennek vélt
vallásos világnézetüket.
A
romantika első hullámai Angliából és Németországból indultak ki, a francia
forradalom ugyanis ezekben az országokban okozta a legmélyebb megrendülést a
polgári értelmiség között. A romantikának angol és német földön való
jelentkezését segítette elő az a tény is, hogy ezekben az irodalmakban kevéssé
érvényesült a klasszicizmus olyan megkötő erőként, mint a franciában.
Az
új irányzat hosszabb-rövidebb idő múlva esztétikájában és írói magatartásában
szembefordult a klasszicizmussal. A klasszicizmus dogmákká merevült szabályai s
az antik minták szigorú követése ellen lázadt a romantika – meghirdetve a
művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. Egyetlen követelményt ismert
el: a művész tehetségét, zsenijét, melyet nem korlátozhat sem törvény, sem
szabály. A korlátlan művészi szabadság értelmében az alkotói munka legfőbb
ihletforrása a képzelőerő, a béklyóit levető, szárnyaló fantázia.
A
romantika tűzte ki első ízben követelményül az irodalom fejlődése történetében
az eredetiséget, és emelte ezt az esztétikai érték rangjára. megnyilvánult a
jelen valóságától való menekülés: a jelennel szemben sokkal értékesebbnek
tartották a régit, a múltat. A romantikusok fölfedezték saját nemzeti
múltjukat, a népi kultúrát, a népi művészetet. Saját koruktól való lázongó
menekülésüknek egy sajátos útja volt az orientalizmus vagy az egzotizmus.
Képzeletüket megragadta a polgári hétköznapok sivár szürkeségével szemben a
Kelet színes és általuk még inkább kiszínezett világa: a távoli
összekapcsolódott a meséssel, a különössel, az idillien vonzó állapotokkal.
Számos romantikus mű vezet a törökök, arabok, újgörögök földjére vagy nálunk a
keleti őshazába. A teremtő képzelet korlátlan jogainak kinyilvánítása
nagymértékben tágította az irodalom határait, lényeges szerephez jut a
fantasztikum =az irrealitás). A fantázia olykor szinte követhetetlenül messzire
ragadja a művészt.
A
romantika igyekezett elmosni a hagyományos műnevem és műfajok határait, keverék
műfajokat hozott létre, s az összes műfajt lirizálta. A drámai és az epikus
művek cselekménybonyolításában szinte keresték, hajszolták a különleges
élethelyzeteket, az érdekfeszítő eseményeket, a kalandokat. A jellemalkotásban
gyakori az erőteljes jellemkontrasztok alkalmazása.
A
romantikus stílus is elszakad a hétköznapi kifejezésmód megszokottságától:
általában felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költői ékesszólás, zeneiség és
festőiesség jellemzi.
Közép-
és Kelet-Európában az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a
széttagoltság, az idegen uralmon belül is más, nagyobb nemzetiségek közé
ékelődés oda vezetett, hogy a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös,
beszélt nyelv maradt. Éppen ezért már a felvilágosodás hatására megindult és a
romantika koráig ívelő nyelvújítás, az irodalmi nyelv kidolgozása volt a
nemzeti eszmélés, öntudatra ébredés legelső mozgalma – csaknem mindenütt
Európában, legalábbis ebben a térségben.
Nálunk
a nemzeti függetlenség volt a legfőbb kérdés, s az egyes nemzetek romantikus
irodalmát a nemzeti eszme éltette leginkább.
Az
idegen elnyomás ellen s a nemzeti nyelvért vívott harc a romantika korában az
írókra egy bizonyos társadalmi szerepet erőszakolt rá: a közvélemény
megkövetelte tőlük, hogy kizárólag magas erkölcsi törekvésű műveket alkossanak.
A
népet vezérlő lángoszlop szerepével is összefügg a népiesség új történelmi
értelmezése.
Jókai
Mór irodalomtörténeti helye és iránya a francia Eugé Sue és Victor Hugo,
valamint az angol Walter Scott és Charles Dickens nevével határolható leginkább
körül. Akkor bontakoztatja ki a magyar romantikus szépprózát, amikor Európában
már a realista regény diadalmaskodott. Működése eltéríti ugyan a magyar regényt
az időszerűbb realizmus útjáról, a magyar széppróza fejlődésében azonban
fordulatot jelent, a magyar elbeszélő stílust ő emelte igazi magaslatra; elődei
és kortársai (Jósika Miklós, Eötvös József, Kemény Zsigmond) nehézkesebb
ünnepélyességét, körmondatos szónokiasságát nála a könnyed természetesség, az
élőbeszéd frissessége, eleven, szellemes modora váltja fel.
Regényeire
a hangnem sokfélesége jellemző, műveinek legvonzóbb sajátossága az író
lenyűgöző mesélőereje. Bár művészete a romantika és a realizmus egyedi
ötvözete, meseszövése legtöbbször bonyolult, szélsőségesen romantikus. Jellemei
eszményített alakok, nem fejlődő, hanem statikus hősök, s egyéniségük mozgatója
eszmei megszállottságuk. E kivételes testi-lelki tulajdonságokkal felruházott
alakok – elsősorban főszereplők – eléggé egyszerű, néhány vonásra redukált
lelki életet élnek.
Jókai
legjobb alkotásaiban nem ritkák a realisztikus igénnyel jellemzett szereplők
sem. Az ilyen, több oldalról megvilágított, sokféle élethelyzetben bemutatott
hősei többnyire valamilyen átalakuláson, jellemfejlődésen mennek keresztül.
Az
író mellékalakjai, zsánerfigurái a 19. századi magyar világ sokféle rétegét,
szakmáját, csoportját képviselik, akinek túlnyomó része a szegényebb emberek
közé tartozik. Jókai felülről nézi őket, ám megértő szeretettel, együttérzéssel,
s anekdotába illő különceit életszerű vonásokkal ruházza fel.
Jókai
korabeli hatásának titka abban is keresendő, hogy teljes mértékben azonosulni
tudott saját osztályával, a századközép középbirtokos nemességével, egyben
olvasóközönségével, ennek legfőbb képviselője lett, vágyait, törekvéseit
fogalmazta meg. Szinte gyermeteg hittel bízott a jövőben, hitt az igazság
felülkerekedésében, a kiábrándultságnak, kételynek alig volt szerepe
életművében: kitért a tragikus sors, gondolat elől. Ábrándos illúziókba
ringatta az embereket: eltúlozta nemzeti esélyeinket, hibáink fölött szemet
hunyt.
Alkotói
fénykorának csúcspontja Az arany ember, mert ez a legharmonikusabb, a
romantikából a realizmusba viszonylag a legmesszebb eljutó remekműve. Ez a
realista vonás a vívódó, meghasonlott hős sokoldalú ábrázolásán túl abban is
megnyilvánul, hogy szereplői már nem mágnások, nemesek, mint korábbi írásaiban,
hanem egyszerű, hétköznapi emberek.
Szerkezeti
felépítésszempontjából isaz egyik legösszefogottabb alkotása: nem
kisebb-nagyobb novellák, anekdoták füzére. Az írói komponálás tudatosságára
vall, hogy már a kezdő fejezetekben megjelennek mindazok a motívumok,
cselekményelemek, amelyek később felerősödve, kibontva adják a regény
cselekményszövetét, így vagy úgy szó van valamennyi fontos szereplőről is.
Ilyen
fontos motívum mindenekelőtt maga a Duna, amely összekapcsolja Komáromot és a
Senki szigetét.
A
legelső találkozás a Szent Borbála fedélzetén már sejteti Timár és Timéa
későbbi viszonyát: a török kislány hálát érez ugyan megmentője irnt, de
bensőségesebb rokonszenvet nem. Midőn a hajóbiztost lesodorja a víz a hajó
orráról, s azt hiszik, meghalt, a szíve „meg sem dobbant”. „Mikor a fehér cicát
a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta
könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt
sem mondta rá, hogy ’szegény’.”
Az
inspiciens (vámtiszt) levélben azt üzeni sógorának, a komáromi seregellátási
osztály főnökének, Kacsuk Imre úrnak, hogy Timár „arany ember”, érdemes
figyelni rá.
Komárom
felé vezető útjukon fedezik fel a Senki szigetét és lakóit. Timéa és Noémi
szembeállása, kölcsönös ellenszenve már ekkor sokat sejtetően megmutatkozik.
Felbukkan
a szigeten Krisztyán Tódor is mint Noémi „vőlegénye”. Első pillanatra a hős és
a kém keverékének látszik, megjelenése halálba kergeti Ali Csorbadzsit, aki
egyetlen leányát komáromi rokonára, Brazovicsra bízza. Krisztyán feljelentéssel
zsarolja a szigeten élőket is. Vele kapcsolatban meséli el Teréza mama családja
szerencsétlenségét. Férje, Bellováry volt Krisztyán Tódor apjának a kezese.
Ebben a történetben is szó van Brazovics Athanázról, a szipolyozó komáromi
gabonakereskedőről: a Pancsováról megszökött Krisztyán Maxim adósságát ötszörös
nyereséggel hajtotta be annak kezesén. Bellováryék mindent elvesztettek,
földjüket, házukat, s az apa egy éjszaka szíven lőtte magát. „Visszajövök még
ide!” – mondja Timár Terézának elbúcsúzva tőle.
A
haldokló Ali Csorbadzsi tört mondataiban
jelenik meg először a „vörös félhold” motívuma. Végül, amint a süllyedő
hajóról megmentett Timéa belép a Brazovics házba, csírájában, rejtetten
felsejlenek már a később oly végzetessé váló szenvedélyek: a gyűlölködés és
féltékenység. Timár is bánatosan figyelte, hogy Timéa milyen kedvesen
mosolygott Kacsukára.
1828
őszén indul a regénytörténet, s az időrendben haladó cselekménybonyolításban a
fenti motívumok teljesednek ki. Itt nem egymással szemben álló társadalmi
csoportok, erők csapnak össze, mint más regényeiben: a drámai küzdelem Timár
Mihály lelke.
Az
író saját világképét főhőse sorsában mutatja meg. Timár Mihály rendkívül
bonyolult jellem. Erkölcsi igényesség és feddhetetlenség jellemzi kezdetben: a
megvesztegetésnek nem kezdeményezője, csak puszta eszköze, végrehajtója.
A
világ szemében „arany ember”: amihez ér, arannyá változik. A
legszerencsétlenebb azonban ő maga, aki végül tragikus helyzetbe sodródik.
Legelső
erkölcsi megingása akkor következik be, amikor az elázott búzából kenyeret
süttet a hadseregnek, s az üzlet megszerzéséért 30 000 Ft-ot szán
megvesztegetésre. Örökös lelki vívódását az író belső monológokkal jeleníti
meg. Ettől a hangtól sohasem tud szabadulni.
Timár
Mihály lelki meghasonlottsága, lelki tépettsége még inkább elmélyül, mikor
három és fél év után újra megjelenik a Senki szigetén. Ezzel megkezdődik kettős
élete. Fél évig milliomos és kétségbeesetten boldogtalan; fél évig vagyontalan,
keze munkájából élő ember, de kiegyensúlyozott és boldog Noémi szerelme által.
Ettől kezdve azonban folytonos hazugságban kellett élnie.
Első
tolvajlásának nyomasztó bűntudta rátelepszik emberi kapcsolataira is. Ellopta
Timéától apja millióját, szíve férfiideálját, hitvesi hűségét; ellopta Noémitől
szíve szerelmét, női gyöngédségét; ellopta Teréza bizalmát, Krisztyán Tódortól
az egész óvilágot; ellopta Athalie-tól apját, anyját, házát, vőlegényét,
ellopta Kacsukától a boldog reményét; ellopta a tiszteletet, mellyel az egész
ismerős világ körülvette.
Feloldhatatlanul
szembekerül tönkretett életében a gazdagság és a humánum. Feleségétől nem tud
elválni, nincs ürügye a válásra, s Timéa még akkor sem szakítana vele, ha
hűtlensége kiderülne.
A
regény mégsem tragikusan végződik. Timért az öngyilkosságtól egy véletlen és
váratlan esemény menti meg: nem őt, hanem Krisztyánt nyeli el a rianás Timár
ruhájában és tárcájával a zsebében. A holttestben mindenki a komáromi
kereskedőt véli felfedezni – tavasszal a jég olvadása után.
Timár
„kilép az életből”. Elmenekült abba a történelem előtti paradicsomi idillbe,
mely kiáltó kontrasztként áll szemben azzal a modern világgal, amely tele
kiábrándító zűrzavarral.
Végletesen
eszményített szereplő Noémi, akiben a nőiességből minden megtalálható, ami
kedves, és hiányzik, ami bántó.
Timéa
valamivel összetettebb jellem. Férjéhez a hála köti, hűséges hozzá, bár éveken
át őrizte Kacsuka iránti nagy szerelmét. Tragikusan szép alakja kiválthatja az
olvasó őszinte rokonszenvét és szánalmát.
Krisztyán
Tódor nem szokványos intrikus: züllött kalandor, kém és zsaroló, bár nem
ilyennek született; szerencsétlen körülmények formálták romlottá.
Athalie-ban
sem csupán a démoni gonoszság uralkodik: megcsalt és visszautasított szerelme
indította el élete tragédiáját, s ettől kezdve csak a bosszúnak élt.
Brazovics,
a komáromi rác kalmár tulajdonképpen nem is jó üzletember.
Kacsuka
Imre a korrupt államgépezet egyik figurája. Apró kis korrupciós ügyletekkel
gyűjtögeti pénzét, de nem lett vagyonos ember. Timéa iránt érzett kitartó és
néma szerelme emeli meg alakját szemünkben.
„Be
kell vallanom – írta kései utószavában Jókai -, hogy nekem magamnak ez a
legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is ez van legjobban elterjedve.” S
valóban – csaknem minden szempontból – egyedi remekelés ez az író életművében.
Nemcsak a kor nagy gondolatai, politikai válságjelenségek tűnnek fel itt, hanem
nyomott hagyott benne az író magánéletének ekkori zavara: feleségének
elhidegülése, féltékenysége és egy romantikus, késői szerelem is. Az író
annyira azonosulni tud főhőse kínlódásával, és saját keserű nézeteit oly
gyakran adja szereplői szájába, hogy egyes értelmezők egyenesen
„vallomásregénynek” tartják.
(Forrás: Házi dolgozatok
könyve – A romantika irodalmából, ITEM Könyvkiadó – Szerkesztette Maczák Edit,
93-98. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése