Anyám szava, ölelő, lágy, meleg szó,
mennyi hallgattalak!...
Hová tüntél, mint visszafojtott jajszó,
mint gyors búvópatak?
Csak messziről, sötét üregek mélyén
hallom komor zenéd,
amint zuhogsz az évek meredélyén.
Felszínre érsz-e még?
Vized mind mélyebb, már-már észrevétlen
medrekben hömpölyög,
tán lassul is a haldokló sötétben,
fojtják kemény rögök.
Úgy hallgatom fülem a földre tartva,
mint ki akármi jelt
kíván és lassan búra fordul ajka,
ha senkisem felelt.
Ki is felelne? Néha félve nézek
körül, a népözönt
vigyázom s benne elhaló zenédet,
ha van ki rámköszönt:
Vajjon ki torkán buggyansz újra napra,
mint szertelövelő
forrás, mi forró, csillámló szavakra
robbanva tör elő!
Egy szó legyen, egy dallam töredéke,
káromlás, vad szitok,
de jel, hogy él a mélység üregébe
rejtőzött áramod!...
Hallom-e még?... s te hallod-e kis ember,
lánykám, ki a sötét
sarokból nézed forró figyelemmel
apád borús szemét.
S egy szóra vársz, mi megtöri a csendet,
úgy vársz, akárcsak én,
némán s ijedten, mert az éj közelget
a felhők peremén.
Lámpát gyujtok hát s látom: a leányka
megörvendett neki,
a fény felé néz, azt motyogja „...ámpa!”
s magyarúl mondja ki.
(Forrás: Pesti Hirlap 1941. évi Naptára)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése