Tavaly
múlt negyven éve annak, hogy a legelső elbeszélésem az olvasóközönség elé
került. A címe „Istenítélet”. Pályamű volt: „egy” arany jutalmat nyert s
megjelent a „Tavasz” című almanachban. Azóta nagyon sokat írtam: hogy mennyit?
magam sem tudom megmondani. Körülbelül ilyenformán állnak az activáim. Az
Athenaeumnál van 66 kötet első kiadásbeli újabb munkám; a Franklin-társulatnál
112 régibb, népszerű kiadásban; Pfeiffer István kiadónál (a most sajtó alatt
levővel) 50, Révai testvéreknél 7, Stampfel Károlynál 6, Ráth Mórnál 2, Abafinál
1. Saját kiadásomban 7. Azonkívül 4 kötet költemény, 4 kötet színművek, 2 kötet
Magyar nemzet története; az Üstökösben, Honban szórványosan megjelent
mindenféle apróbb munkáimat adom ráadásba.
Hogy
lehetett ennyit összeírni?
Legelőször
is az rá a válaszom, hogy negyven év szép idő!
Azután
pedig micsoda negyven év!
Négy
olyan különböző korszak egymásutánja, melynek minden eszmejárása különbözik,
elüt a másikétól.
Gyermekkorom
emlékei visszahatolnak egész a napoleoni világharcok korszakáig: a magyar
insurrectióig. Apám maga is ott verekedett Győr alatt a franciákkal, mint
nemesi hadnagy. Még én láttam azokat a nyugalmazott huszár-főstrázsamestereket,
akik egy elveszthetetlen golyóval a lábukban, s azokat a nagy vállalkozókat,
akik egy (nagyon is elveszthető) millióval a zsebükben jöttek haza a
világháborúból; s hallgattam a történeteket, amikben maguk is részt vettek, a
„kend az Alvinczy?” adomáját (a sárkánytalan puskával), a „retirálj, Komáromig
meg se állj!” gúnydalát, a mesés korszakot, amikor Komáromban volt az udvar:
még láttam azt a csodaszép hölgyet, akiről az „Aranyember” legendája szól;
egykor császári kegytől fölemelve, aztán elfeledve, megvénülve. Még én
találkoztam azokkal a múlt századbeli szenátorokkal, akik a copfot
megtartották, csakhogy a nyakravalójukba kötve viselték. Még én ismertem azokat
a magyar embereket, akik az arcukat simára borotválták, de hozzá
kurucöltözetben parádéztak. Hát azokat a polgárokat, akik egyenruhában jártak,
hogy az öltözetükről meg lehetett őket ismerni: ez a szabó, ez a molnár, ez a
csizmadia, ez a takács!
Aztán
még olvastam azokat a könyveket, amiket csak leírni volt szabad, de kinyomtatni
nem; néhányat még most is tartogatok.
Talán
el sem hiszik már, hogy ilyen korszak is volt valaha.
Jött
helyébe a másik; az ébredés, az újjáalakulás kora. Táblabíró kornak csúfolják
mai nap. Pecsovicsokról beszéltek és Kubinszkyakról. Két nagy tábor volt.
Fegyvere, zászlója, vezére sok! Ütközeteik nagyok! – Úgy elmúltak, mint egy
álom! A történetíró feljegyezte küzdelmeiket; de hova lettek azok a tarka
képek, amikben az élet nyilatkozott?
Szétfútta
őket a szabadságharc: következett rohammal a forradalom, a népátalakító
fordulat, a mesés harcok, a mámorító diadalok, a kétségbeesés; azután az
elnyomatás, a hősi ellenállás a néma történelemben, a világháborító
reménykedés. Ezer ellentétes helyzet, indulat, fogalom: de a korszak minden
eleme ugyanaz: ma hősök, holnap földönfutók; ma a rémület szörnyetegei, holnap
a nevetség karikatúrái; népvezetők, aztán rabok; nagy urak, aztán földönfutó
koldusok; rablókalandorok, s népmesék hősei, a sorstól jobbra-balra forgatva;
óriási katasztrófáktól letiporva s megint fölelevenülve, egymással
szembeállítva. Egy lehetetlen korszak. Átélni és nehéz. átérezni még nehezebb.
Fátyol
takarja már! – S most megint egy új „Maëlstrom” ragad bennünket magával; ami
egészen elválik attól a jeges tengertől, amit hátrahagytunk; a szikláktól, a
forgatagoktól.
Ennek
a négy különböző korszaknak minden eseménye, minden alakja átvonult a szemem
előtt. Kicsiny pont voltam benne, de mindenütt ott voltam.
Jártam
a korszak legnagyobb hőseivel együtt diadalútjaikon s futottam futó betyárokkal
együtt úttalan pusztákon, mocsarak, erdők sűrűjében; ott voltam Bécs város és
Budapest ostrománál, a bombatűz közepett, s a feldúlt Komárom romjai közt; s
láttam a világot a fejemre szakadni Világosnál; ettem cigány bográcsából s
királyi asztalok ezüst tálairól; voltam szegény ördög, aki zsidógyerekeket
tanít magyar nyelvre havi két forintért, s voltam bankelnök, aki százezrekkel
hajigálózik; volt a nyakamon kötélhurok és érdemrend-szalag; megdobáltak
koszorúval és sárral; hallottam magamat hívatni írókirálynak és
Kossuth-kutyának; huszonhárom esztendős koromban egy év alatt csináltam
forradalmat, háborúba mentem és megházasodtam; - egyiket se bántam meg...
És
amíg ezt a földglóbust, aminek Magyarország a neve, annyiszor körülkerültem,
mennyi alakjával kellett megismerkednem az egymást váltó kornak! élők és
halottak nekem modellt álltak: hívásomra most is előjönnek, változatosságban
kifogyhatatlanok. Emlékkönyvemben annyi tárgy van följegyezve, hogy egy másik
negyven év sem volna elég azokat mind feldolgozni.
De
őszintén be kell vallanom, hogy segítségem is van. Maga a közönség. Ami csak
jellemző adat, ötlet fölmerül a napok történetében, azt nekem mindenünnen
beküldi maga az ismeretlen jóbarát. Sok éven át az általam szerkesztett
humorisztikus lapot úgyszólván maga a közönség írta tele; s ezeken a lapokon
van a magyar népélet minden rétegeiben s fázisaiban ismertetve. Azontúl jó
barátjaim közé számíthattam olyan szellemi kincstárnak nevezhető nagy alakjait
a magyar közéletnek, mint Deák Ferenc és Nyáry Pál, akik élő krónikásai voltak
a magyar világnak, a legalantabb rétegektől a legmagasabbakig. Én bennük az én
porrá lett aranybányámat siratom.
Azonkívül,
akármerre járok az országban, jóakaróim mindenütt elém hozzák azokat a
hagyományokat, történeteket, amik a vidékhez vannak kötve; régiségbúvárok,
történettudósok figyelmeztetnek a históriai események közé beszövődő regényes
epizódokra; nyomába igazítanak rejtélyes, titokszerű alakoknak; úgyhogy mondhatnám,
hogy az egész magyar nemzet együtt dolgozik velem.
Igaz,
hogy ez a közreműködés csak olyan, mint mikor Liszt Ferencnek a figyelmét
megragadta ez a népdal: „nem ettem én ma egyebet, fekete retket, kenyeret!” s
csinált belőle egy nagyszabású oratóriumot. Én is csak egy akkordot kapok meg,
egy végső katasztrófát, s ahhoz kell hozzá divinálnom a megelőző regényt.
ez
a mesterség pedig így meg.
Elmondom
az egész titkomat: utánam csinálhatja akárki.
Vagy
egy vezéreszmém akad, vagy egy történelmi adatom, vagy egy lélektanilag
megoldatlan eseményem az életből. Ez ötlet, véletlen, ajándék, lelet.
Akkor
ehhez meg kell találnom az alakokat, amik ezt a történetet keresztülviszik. Ez
már tanulmány. Sok munka, búvárkodás, megfigyelés, megválogatás kell hozzá.
Útmutató a korszak; de még arra is rá kell előbb találni, mert nem minden mesét
lehet akármely korba áthelyezni. Annak a kornak a szokásait, hangulatát,
fogalmait, uralkodó eszméit, divatját, néha még a nyelvét, kifejezéseit is át
kell tanulmányozni; gyakran a történet helyszínét beutazni, tájak, viseletek
rajzait felvenni, műhelyek titkait tanulmányozni, szaktudósoktól leckét venni,
stb., stb.
jokai
balatonfuredi nyaralojaMikor aztán ez megvan, akkor maguknak az előteremtett
alakoknak kell kidolgozniok a regénymese egész szövevényét. Itt már nem segít
senki: egyedül a fantázia. Akkor belehelyezem magam az egyes alakoknak a
kedélyhangulatába: iparkodom bennük élni. A gyilkosnak, az árulónak, a
kéjencnek, a zsugorinak a lelki állapotját éppen úgy a magamévá teszem, mint a
szenvedőét, a kétségbeesettét, a haragos bosszúállóét. Ilyenkor ha a családom
tagja, vagy a legkedvesebb barátom háborgat is, rosszul esik; lehet, hogy akkor
éppen zsarnoki kedvemben talál, indulatos vagyok, vagy elérzékenyülök, a könnyekre
fakadásig; vagy az egekben járok és gyönyörködöm. Egy ajtónyitás, s az egész
hangulatnak vége van. Újra kell kezdeni. – Bele kell melegednem a tárgyamba:
anélkül is lehet ugyan írni, hidegen, kiszámítva; hanem olyan munka is az
aztán. Lehet, hogy szabályszerűbb, de én azt akarom, hogy az olvasó érezze azt
a meleget, ami engem hevített.
Ülve
sohasem gondolkozom, hanem járkálva. Előbb az egész hosszú regényt apróra
kidolgozom a fejemben, a legrészletesebb dialógokig (kivéve a leíró részeket).
Ilyenkor a fantázia átveszi a memória szerepét s az egész munka úgy készen van
a fejemben, hogy le tudnám diktálni. Hanem diktálni nem szeretek; mikor
dolgozom, nem akarok emberi arcot látni.
Mikor aztán leülök, akkor egyszerre megírok egy nyomtatott ívet; de megesik,
hogy kettőt is, egy szó kitörlés, igazítás nélkül. S hogy valósággal a képzelet
pótolta az emlékezetet, bizonyítja az, hogy egy év múlva már úgy olvashatom a
regényemet, mint valami idegen munkát, nem tudom, mi van benne, s nagyon
kíváncsi vagyok rá, hogy a regényhősöm hogy fog kigázolni abból a hínárból,
amibe belelovagolt?
Ha
hibásak a regényalakjaim, az a hibájuk, hogy nem látom őket; mert bennük
vagyok. Ha kívülről mintáznám őket, lehet, hogy jobb lábon állnának; - de mi
lenne a szárnyaikból?
Már
ezt a hibámat meg nem javíthatom. Vénebb leszek, de okosabb nem. Így kell azt a
közönségnek elfogadni, ahogy megvan negyven esztendő óta.
jokai
1903 teleNem tartom semmi érdemnek, hogy sokat dolgoztam: nem követlek érte se
jelenkortól, se az utókortól semmit, még azt sem, hogy olvassák. Magamnak
írtam: gyönyörűségem volt benne. Ez volt a világom, életemnek titka, utamnak
vezetője, nagy bajokban vigasztalóm, balsors csapásai között védelmezőm, jobb
idők reményét, megnyugvást, új erőt, új küzdelmekhez ez adott, ez az íróasztal:
elvesztett vagyont ez adott vissza, rám támadó ellenségeket ez vert vissza; az
életet újra kezdeni ez buzdított. Negyven éve beszélgetünk egymással, s még
mindig van egymásnak valami mondanivalónk. Sok jó volt, amit szerettem ezen a
világon, sok elmúlt már belőle: a többit itt kell hagynom. Megnyugszom benne.
Hanem hogy az íróasztalomat itt kell hagynom: azt sajnálom.
S
ha már ennyire mentem az emlék-szellőztetésben, hadd mondjam el azt is, hogy
lettem én regényíróvá.
Előre
bocsátom, hogy fatalista vagyok, omenekben, predestinatióban hiszek: a
földöntúli világ, az életen túli élet, az érzékektől felfoghatatlan lények
befolyása sorsunkra, meggyőződés nálam. Egész életemen át annyi rendkívüli
csoda által szabadultam meg magam kereste veszélyekből, hogy egészen
theosophistává lettem.
Maga
a családomnak a címere is egy kész regény. Ütközet volt a magyar király és a
török vezér között. Egy fiatal zászlótartó felfedezi a királynak, hogy a
spanyol tüzérek meg vannak vesztegetve az ozmanoktól: szándékosan rosszul
lőnek. „Lőjj te jobban!” mond neki a király. Erre a zászlótartó odalép az
ágyúhoz, célba veszi a török vezér sátorát s úgy odatalál a szakállas golyóval,
hogy a vezér halva terül el. Ez mind le van festve a címerpajzsunkon: a
zászlótartó az ágyúval a veres mezőben, alatta a török tábor a félholdas
sátoraival, a vezér a középsátorban: csak egy fiatal hajadon hiányzik még (az
én praesumtiv ősanyám), aki a koszorút a hős zászlótartó fejére feltegye, s
kész a regény.
Ezt
hallottam én elbeszélni, mikor még nagyon kicsi gyerek voltam, az édesapámtól.
Neki is voltak költői, művészi hajlamai. Emlékezem azokra a jó vastag papírosra
írt verses könyveire, amikhez igen jellemzően rajzolt és kiszínezett alakok is
voltak festve. Megvolt neki Blumauer travestalt Aeneise is, saját rajzaival
illusztrálva; s milyen szépeket tudott nekem mesélni a „Szalonna várról”, -
„Csalóka Péterről”, - „Hüvelycsik Palkóról” – a „farkas komáról”, - meg a
„jövendőmondó cigányasszony”-ról az insurrectio alatt! – Hanem a hivatala
egészen mostoha talaj volt a költői és művész hajlamokra. Ügyvéd volt és a
városi árvavagyon pénztárnoka. Ezekhez az ellentéte kell a poézisnek: s nála az
is megvolt. A rendszerető pontosság.
Visszaemlékezem
rá, hogy egyszer kis gyermekkoromban felvitt magával az apám a városházára,
ahol a hivatala volt, s megmutogatta a nagy vasládákat, amik mesterséges
zárakkal nyíltak fel, s azokban azt a sok mindenféle csillogó és penészes
pénzt. Egy hivatalnoktársa is jelen volt, az ellenőr. Egy gömbölyű fatányérban
álltak a legkisebb ezüstpénzek, ötkrajcárosok. „No, végy el belőle magadnak
egyet!” mondá az ellenőr. Szép fényes újveretű péntek voltak. „Nem szabad, az a
másé” – mondám. „Igen, de én ahelyett egy ócska ötöst teszek vissza a magam
zsebéből” – bíztatott a jószívű gyermekbarát. Erre aztán bátorságot vettem
magamnak egy ötöst kiszemelni a sok közül. De nagyon égette énnekem az az ötös
a markomat. Mégiscsak olyan pénz ez, ami az én apám gondviselésére van bízva.
Mikor senki se nézett oda, visszatettem az ötöst a tálkába. Mikor az apám
halálával a számadásait és a pénztárt átvették: öt krajcárral többet találtak
benne a kimutatásnál. Ez az én visszalopott ötkrajcárom volt. És én annak az
ősömnek a véres kezére, aki egy török basát ölt meg, nem vagyok büszke; de az
apámnak a tiszta kezére az vagyok.
Milyen
angyali élet volt annál a mi házunknál! Sohasem hallott ott egy haragos szó.
Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban. Mikor kisgyerek voltam,
iskolába mentem, Eszter nénémnek a házajtóból utánam kellett addig nézni, míg
az iskola kapuján befordulok. Nagyon félénk voltam. Három tárgya volt különösen
félelme fantáziájának. Azok a nagyszakállú zsidók, - azután a veszett kutyák –
és az élve eltemettetés. Ez az utóbbi rém annyira üldözött, hogy egy kis papírra
felírva szüntelen a derekamra kötve hordoztam a végrendeletemet (8 éves
gyerek), amiben arra kérem az anyámat, hogy ha meghalok, ne temettessen el
felboncolás nélkül. – Leghamarabb kibékültem a zsidókkal: az élve
eltemettetéstől nem rettegek, halva se temetnek már el engem! hanem a kutyáktól
még most is félek s bot nélkül nem járok az utcán.
Az
elemi iskolában volt egy kedves tanítóm, Székely János; lecke után sokszor ott
tartott s mesélt nekem régi szép adomákat Mátyás királyról, Mária Theresia
udvari bolondjáról, találós meséket, amik közül egyre emlékezem: „az elseje
mindig fúr; a vége, lány előtt csipked s szúr: ha kitalálod is furcsa, ha nem
találod is „furcsa”.
Ez
aztán arra buzdított, hogy én is csináljak találós mesét: mégpedig versben. Az
első siker arra buzdított, hogy még merészebb kísérletet tegyek. Volt egy utcán
járó bolond a városban, aki mindig azt kiabálta, hogy „urak a papok!” (nem is
volt egészen bolond). Erről írtam verset. Egyszer odafenn járt Komáromban Tóth
Lőrinc, akkor éppen a tudós akadémiától pályakoszorúzott költő, (Komárom a
poéták hazája); meglátta az én két versemet, elhozta Pestre, kiadatta az
egyiket a Regélőben, a másikat a Társalkodóban, alányomtatva az egész nevem
praedicatumostól, az életkorommal együtt: kilenc éves. – Ez volt a fátumom.
Ezzel el voltam jegyezve a múzsának. El volt döntve, hogy nem lesz belőlem se
szolgabíró, se vicefiscalis. – Még egy másik múzsának a nyomai is keresztezték
az utamat, a festészeté: tollrajzaim közül egy, amit 14 éves koromban
rajzoltam, szintén a nyilvánosságnak lett átadva (Tóth Ferenc, ref.
superintendens arcképe) a sok olajfestményű arckép heverhet még, ha emlékezik
még rájuk valaki, tőlem, a világban; hanem ez nem volt komoly szenvedély.
Tíz
éves koromban a szülőim cserébe adtak. Kedves patriarchalis szokás volt ez; két
család összebeszélt: az egyik lakott Pozsonyban, a másik Komáromban; az
egyiknek a gyermekei nem tudtak magyarul, a másiké németül: kicserélték őket.
Családi gond, jó iskola egyforma mind a két helyütt. Pozsonyban Zsigmondy tanár
fiai és leányai voltak az én testvéreimnek és nekem a helyetteseim Komáromban.
Nekünk is, azoknak is, mindenikünknek volt így egy „édesanyja”, meg egy „liebe
Mutter”-je. Úgy tekintettük egymást, mintha testvérek volnánk. Az akkori
tanrendszer mellett már a 11 éves gyermekeknek kellett tanulni a poezist,
prosodiát, természetesen latinul, ornata syntaxist! Aztán meg a kegyetlen görög
nyelvet. De mind hasznát vehetni annak!
Mikor
Pozsonyból hazakerültem, már akkor az én feledhetetlen jó apámat halálos
betegen találtam. Még abban az évben meg kellett ismernem azt a megmérhetetlen
nagy fájdalmat, ami az árvaságra jutás. Ez annyira összetörte a lelkemet, hogy
halálos beteg lettem utána. Csak áldott jó Eszter néném ápolásának köszönhetem,
hogy megmaradtam. Itt hozta elém (ismét) a sors azt a férfiút, akinek befolyása
egész életemre kihatott, Vály Ferencet. Elébb tanárom volt. Később sógorom
lett, ki nénémet elvette. Puritán szigorúságú ember volt. Sokoldalú tudományos
míveltséggel bírt. Nem csak azt tanította, s nem csak azokban a tanórákban,
amik kötelezett tantárgyak és órák voltak, hanem mindenfélét, ami az életben
hasznos, ami a míveltséget kiegészíti. Reggeltől estig foglalkozott a
lélekmíveléssel. Senki sem sokallta meg. Úgy tudott tanítani, hogy az
gyönyörűség volt. Egy évben előszedte velem a gymnasium könyvtárából a nagy
incunabulákat, s azokból készíttetett velem tanulmányokat, s három év alatt
megtanított franciául, angolul és olaszul. Igaz, hogy mindennap télen-nyáron öt
órakor reggel már ott kellett lennem az ő írószobájában: de azt meg is szoktam,
úgy hogy most is mindig hajnalban kelek fel s tíz óráig dolgozom: mikor más
ember felkel, már akkor én elvégeztem s járok a publicum officium után.
Ezalatt
mindennapi gyakorlataim voltak a rhetorica és poézis feladványai; de azok (hála
Istennek!) mind elégtek a padláson Komárom bombáztatása alatt; nem kell
rettegnem, hogy valaha kinyomtatják.
Tizenhét
éves koromban a pápai főiskolába küldött el szeretett jó anyám, ahol akkor
kitűnő tanári kar volt: Tarczy, Bocsor, Stettner; mind elsőrendű tudományos
kapacitások, akiknek az előadásait nem „muszáj”-ból hallgattuk, hanem a
tudvágytól hevített ifjúi lélek közé hozott, akiknek a szelleme versenytérre
kényszerített. Ott voltak Kerkapolyi, Petőfi, Petrich Soma, Gondol Gábor,
Bárány Gusztáv, Bathó Bálint, Gaál Péter; mind nevek, amiknek a betűi máig is
fényesek. Ott volt „Képző-társasága” a fiatalságnak, ahol hetenkint irodalmi
műveket olvastunk fel, azokat bírálatra kiadtuk, a bírálatokat is felolvastuk;
ebben az évben egy „Tavasz” című almanachot is szerkesztettünk s akadt rá
kiadónk: ebben jelent meg az első elbeszélésem.
Ekkor
tele voltam egészségtelen képzelődéssel. Amiket írtam, csupa világfájdalom,
embergyűlölet, szentimentális érzelgés; rendkívüli, hihetetlen esetek
hajhászása; amihez járult még az is, hogy testileg is sokat szenvedtem.
Folyvást fájt a mellem: elhitettem magammal, hogy tüdővészben vagyok. Jó anyám
azt hitte, hogy a pápai élet levegő és meszes víz a bajom, s elküldött az
áldott levegőjű alföldre, Kecskemétre, a jogi tanfolyamra. Áldott legyen érte!
Mert itt lett belőlem ember; e derék tősgyökeres magyar városban: és különösen
itt lett belőlem magyar író. Itt ismertem meg az igazi népéletet, a maga
kifogyhatatlan változatosságában; a néphumort, a puszták világát, egész írói
működésemnek az alaphangulatát itt sajátítottam el, s amellett testileg is
megerősödtem: elmúlt rólam a mellbaj, a világfájdalmas bolondságok, új vért, új
szívet kaptam, és kedves a munkához. – Tizennyolc éves voltam, mikor az első
drámámat írtam Kecskeméten, aminek a címe „Zsidó fiú” (tárgya: Fortunatus Imre,
II. Lajos pénzügyére). Ezt a művemet Petőfi másolta le, minthogy pályamű volt,
idegen kéz írásának kellett lenni; s az akadémiai pályázaton dicséretet nyert e
drámán, sőt öt szavazat közül kettő: Vörösmarty és Bajza, a száz aranyos
pályadíjra ajánlotta azt. A munkának természetesen nagy hibái voltak. Vörösmarty
és Bajza atyai szeretettel hívtak oda magukhoz és nem restelltek naphosszat
fáradozni velem, hogy ezeket a hibákat kiigazítani segítsék. (Ugyan ki tenné
ezt meg a mai világban fiatal íróval?) Utoljára azt mondtam: „Írok én ennél
jobbat, menjen ez a semmiségbe!” S a „Zsidó fiú” sohasem jelent meg. Most már
sajnálom, hogy elpusztítottam. Azt tudom, hogy jó jambusokban volt írva. A
tárgyát később feldolgoztam „Fortunatus” cím alatt novellának.**
Tizenkilenc
éves koromban írtam az első regényemet, a „Hétköznapok”-at. Az egész kecskeméti
visszaemlékezés; zabolátlan fantázia szüleménye; de itt-ott olyan leírásokkal,
hogy most nem tudnék hasonlót írni. Ezt Hartleben adta ki, Nagy Ignác
ajánlatára, igen tisztességes tiszteletdíj mellett. – Azontúl aztán nem kellett
nekem többet a prókátorság. Maga a principálisom, a derék Molnár József
ajánlotta Heckenastnak kiadásra a két első kötet novellámat: „Vadon virágai”
cíz alatt. Azok közül az első novella, „Sonkolyi Gergely”, hat kiadást ért meg,
s angolra is lett fordítva (Hungarian sketches. Mr. Stuart).
Húsz
éves koromban már állandóul Pesten laktam s tagja voltam a Petőfi által
tervezett „tízek társaságának”, melynek irodalmi missiója volt; de nem kezdett
hozzá.
Petőfi
befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei buzdítottak
engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a francia romantikusoknak, azután
Shakespeare-nek, Byronnak, Shelleynek; - első műveimen észreveheti a Hugo
Viktor és Sue Jenő bálványozása; csak a humorisztikus munkáknál érvényesül valami
önállóság. Kerestem a rendkívüliséget, a soha meg nem történeteket. Ambícióm
volt, olyan helyeken járni, ahol még pegazus patkója nyomot nem hagyott.
Ekkor
szólított fel Frankenburg az általa kiadott „Életképek” szerkesztésének
átvételére. Huszonkét éves voltam. Nem a magam érdeme, hanem a közreműködött
írótársaké, hogy bátran elmondhatom, miszerint annál becsesebb évfolyamai
magyar szépirodalmi lapnak nem voltak, talán nem is lesznek. Olyan irodalmi
csillagzatok, mint Petőfi, Arany, Vörösmarty, Tompa egyszerre, egymás mellett,
körülvéve Jósika, Gyulai, Szász, Lévay és annyi más ifjú tehetségtől. Hanem
engem a lapszerkesztés elzsibbasztott. Költő és szerkesztő egyszerre nem lehet
valaki. Lehet, de rossz lesz, vagy az egyik, vagy mind a kettő.
Jöttek
aztán az 1848-iki márciusi napok.
Akkor
kezdtem lenni huszonhárom esztendős.
Hogy
mit csináltunk ezeken a napokon, az más lapon van megírva; annyi bizonyos, hogy
a forradalom egész más irányt adott az eddigi költői működésnek.
Engem
is ragadott magával Petőfi, mint Phaetont a világgyújtogató napszekér.
Szerencsémre,
hogy (ismét) a sors összevezetett ugyanekkor egész életemnek jó mentőjével, a
feleségemmel: akkor még Laborfalvy Rózával.
Maga
is egy rendkívüli tehetség: az előadó művészetben párját nem találó alak; erős,
önálló lélek; amellett széles tanulmánnyal, ismeretgazdagsággal megáldva,
akarata acél, hanem a szíve arany.
Ami
életemben sikernek nevezhető, annak legnagyobb részét neki köszönhetem.
Nem
beszélek életem regényéről, aminek ő volt vezérfénye, s azt hálával kell
elismernem; aki elolvassa Politikai divatok című regényemet, ott a főalakban
sokszor ráösmerhet. Hogy keresett fel bujdosásomban, hogy szabadított meg ezer
veszély közül, hogy jött velem fényes életmódból hosszú nyomort, üldözést, halálrettegést
viselni a szabadságharc alatt? ez mind az embert illeti csak; de hogy mi
befolyást gyakorolt egész irodalmi működésem irányzatára, arról műveimnek egész
sorozata beszél. Ami láng van bennük, az az ő szikrájánál gyúlt meg. Egy írónak
a kedély az, ami az eső és napsugár a kertésznek: mesterség, üvegház pótolja
mind a kettőt; de a zamatot csak amaz adja meg. S ezt a kedélyt köszönhetem az
asszonynak.
Annak,
hogy olyan sokat dolgoztam, az egyik oka az is, hogy szeretek otthon lenni.
S
hogy még egyet megvalljak, még a bírálóim legelsőjét is tisztelem az én
asszonyomban. Az ő ítélete nekem oraculum.
És
én egyáltalában nagyon tisztelem a bírálókat. Köszönöm, ha velem foglalkoznak,
s tanulok tőlük. Petőfi mindig becézett, annak minden nagyon jó volt, amit
írok. Ez elrontja a fogat. A kritika keserű, de gyógyít. Sokat köszönök
Gyulainak, még többet Aranynak és Keménynek, akik, ha nem nyilvánosan is, de
magánhasználatra szánt bírálataikban olykor kegyetlenül bántak velem, s nagyon
jót tettek vele.
Azonban
az író hiába dicsekedik Apolló kegyeivel, ha a főszemély nincs az oldala
mellett: a kiadó. Horatius Flaccus idejében Maecenas, atavis edite regibus! Én
professionatus író vagyok negyven év óta. Szépirodalmi munkáim jövedelméből
élek, tisztességesen, jogosult igényeimnek megfelelő módon. Akik ebben
segédkezet nyújtanak, akik a közönség részvétét számomra fenntartják,
terjesztik, méltók rá, hogy hálás emlékezettel kronológiai sorban felemlítsem
őket. Magyar kiadóim voltak: Hartleben Adolf, Keckenast Gusztáv, Emich Gusztáv,
Müller Adolf, az Athenaeum, a Franklin-Társulat, Pfeiffer Nándor és István,
Ráth Mór, Révai testvérek, Stampfel Károly, Abafi – és a Nemzeti Színház.
Munkáimból magyar nyelven mintegy kétmillió kötet számra menőt terjesztettek
el.***
De
amit még kevésbé hagyhatok felemlítés nélkül, ez azon külföldi kiadók és
fordítók megbecsülhetetlen barátsága, amellyel ők egy ilyen kis „anonym” nemzet
troglodyth írójának a műveit a földrészünket lakozó minden nemzet nyelvén
megismertetni törekedtek. Angol, német, francia, holland, dán, svéd, lengyel,
orosz, finn, spanyol, cseh, román, szerb, szláv, horvát és török nyelven
megjelent műveimnek kiadói, átültetői, megbírálói sorából alig tudom
kiválasztani azokat, akiknek legtöbb hálával tartozom; Wallner, Janke Ottó,
Braun von Wiesbaden, Schmidt Julian, Ohlbach, Jalava, Patterson, de Gerando
Antónia grófnő, Stuart M. grófnő, Callier A. grófnő, Hemgren Károly, Axel
Damkier, Jovanovics, Kertbeny Károly, Dux Adolf, Kárffy, Silberstein, Geist,
Schwarz Armin, Weisz Julian, Helfy I., Brelich E., Pock Waczláw, Sasváry,
Erődy, Lindau Pál, Fleischer Richard, Karpeles, Heigel s a jelen művem kiadója,
a magyar nemzettel annyira fokonszenvező, Kárpátainkat évenkint meglátogató
Prochaska, tescheni könyvkiadó. – Tisztelet annak, akit megillet. A jó fordító
és a jó kiadó az írónak az, ami a szárny a madárnak. Egy „toll” még nem röpít
el.
A
magyar tudományos akadémiának az elismerését is hálás köszönettel kell
felemlítenem, mely nekem a levelezőtagságot 1850-ben, úgyszólván, előlegezte;
mert még ekkor mindössze hat kötet munkám volt csak a közönség előtt: a
„Csataképeket a forradalomból” ebben az évben írtam. Az akkori rémuralom alatt
a magyar tudományos akadémiának sem volt szabad közgyűlést tartania: én tehát
olyanformán letten tudóstársasági taggá, hogy az akadémiai igazgató-tanács
ajánlatára az akkori katonai főparancsnokság által neveztettem ki, (ahogy ezt a
kiállított diplomám bizonyítja). Nem hiszem, hogy a kerek földön volna még
valaki, aki hasonló úton jutott a halhatatlanok sorába! Csak 1859-ben jutottam
be újra rendes tagnak megválasztás útján.
És
mostan, legvégül, hadd szóljak rólatok, leghívebb munkatársaim, segítőim, jokai
svabhegyengyámolítóim: édes szép zöld fáim! akiket ültettem, magjáról neveltem,
ojtva idomítottam: égnek emelkedő földi társak. Ti tudjátok, mennyit
suttogtatok nekem? mennyi gondolatot hullattatok alá virágaitokkal? hányszor
kerestem nálatok eszmét, felüdülést? mennyi álmot, ábrándot árnyékoltatok be?
egész világ üldözése ellen hogy rejtettetek el? szívnek nehéz háborgásait hogy
csendesítettétek el? Ha egyszer valaki idejön, azt kérdeni, miért tudtam többet
dolgozni nyáron, mint télen, mondjátok el neki, hogy ti is ott voltatok akkor.
A
szabad természet volt az én sokatírásomnak legfőbb, legmélyebb titka!
Írtam
Budapesten, 1833. május 29-én.
Jókai
Mór.
*) „Negyven év
visszhangja” címmel írta Jókai ezt a tárcát, amikor írói működésének
negyvenéves jubileumát akarta a nemzet megülni.
**) Azóta Gyulai Pál
barátságos utánjárása mellett az elveszettnek vélt kézirat kezembe jutott. J.
M.
***) Ebbe csak az önálló
munkáim vannak beleértve, azokon kívül vannak az általam szerkesztett
hírlapokban megjelent munkálataim. Életképek 1847-48. III. kötet; ugyanaz 1876.
I. k. Esti Lapok I. kötet. Délibáb 1863-64. III. k. Nagy Tükör 1857. I. k.
Üstökös 1838-1880-ig. XXIII. k. Magyar Sajtó 1862. I. k. Hon 1863-1882-ig XL k.
Igazmondó IV. k. Kakas Márton albuma II. kötet; összesen hetvenkilenc kötet:
meg a politikai röpiratok, amiknek se a számára, se a címére nem emlékezem.
A regényeim közül
legtöbb példányszánban adták ki a „Kárpáti Zoltán”-t (13.000), azután a „Magyar
Nábob”-ot (12.000), amiben az a különös, hogy az előbbi ennek az utóbbinak a
folytatása.
(Forrás: A Jókai-jubileum és nemzeti díszkiadás
története – Bp., Révai 1907. 118 -133.
old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése