Egy kincse van minden nemzetnek adva,
Míg azt megőrzi híven, addig él.
E kincs neve: az édes anyanyelv.
Bálvány ez, mely előtt találkozik
Az ellentétek minden árnyalatja, -
És egy testvérnek vallja ott magát.
Óh boldogabb országok gyermeke!
Hazánkon elmerengő idegen,
Hogy ezt mi úgy szeretjük, ne csodáld.
Nekünk e kincs volt századok során:
Múltunk, reményünk, jelenünk,
S mert benne élünk, kell hogy érte éljünk.
Volt a magyarnak fényes éve is
S dicső korának hős emlékeit
Fegyver hegyével égbe írta fel.
De csillag és dicsőség messze vannak!
- Ám ősi nyelve hódításait
Az élő földre írta szellemével.
„Te” anyanyelvünk tiszta őrhelye,
Magyarnak épült ősi Debrecen!
Ments-vára féltett szellemkincseinknek!
Sok századon át, a míg nemzetünk
Létért ontotta vérét, - egyedül
Te őrizéd a magyar Helikont.
A harcok hosszú, súlyos éveiben
Oly sok viszályt kiállott nemzetünknek
Meghódíthatlan vára Te valál.
Pedig nem voltak sziklasáncaid,
Erőd a szellem volt, a tudomány:
Ez véde téged és Te védted ezt.
A honi múzsa, kit fegyver riasztott,
Itt menhelyet és ápolást talált,
S hálából kincsét mind e helyre hordta.
Körül vihar dúlt, villám csattogott,
Hazánk virágát fegyver tépte le,
S a vész szétszórta a hulló levélt.
Balsors kitörlé a lét könyviből
Önnön vérünkkel nemzetünk nevét,
S port hinte rá, hogy meg se lássa többé.
Te akkor is megőrzéd kincsedet:
Fegyver nem, tűz nem vette tőled el,
Sem úr szavának csábja meg nem ejte.
Te a szegény, a megvetett anyának,
Ős szellemünknek hű tanyája lettél,
S ápolgatád, míg újra ifjúdott.
S mit fegyver veszte hős apák kezében,
Azt tollal, ésszel, csengő dal szavával
A bölcs utódok újra visszavívták.
És újra Kárpátoktól Adriáig
Lett élő nemzet a magyar, s Te abban
Mekkája a tudós zarándokoknak.
Te szülted a tudóst, ki felvilágolt,
Te szülted a hit buzgó pásztorát,
S a költőt, kinek lángja most is ég.
Légy üdvözölve ősi Debrecen,
E templom-ünnepélyen, mert bizonnyal
Hol nyelv-oltárod áll, egy templom az.
A szó, mely üdvözöl ezt mondja „most”
S a szó mely „egykor” számon fogja kérni:
Miért ez oltár? ezt idézi majd.
Miért ez oltár? - Honfi áldozatra,
Az egyik szellemét áldozza annak,
Részvétit más: - s mindkettő áldozat.
A honi nyelvnek ihlett hirdetője,
Kinek szívében ég az égi szikra,
Tanítson itten híven érzeni;
Tanítson hűn szeretni: - hű szívet,
Drága hazát és fényes őserényt; -
Szeretni mindazt, a mi szép, s igaz.
Hirdesse élő, látható alakban
A megdicsőült ősök tetteit:
Hogy lelkesüljön rajtuk nemzedékünk.
Hirdesse bűnnek torló büntetését,
Sújtsa hibánkat és javítsa azt,
Mutassa fel, mi bennünk szép s nemes.
Legyen világos tükre életünknek.
A népszokást, az ősi hagyományt
Emlékbe vésve tartogassa fenn.
S amit költőknek lelke ránk hagyott,
Az égi szép költészet hangzatát
Zendítse meg művészet hő szaván:
S hogy hallja minden, s higyje, hogyha hallá,
Hogy nincs a földnek édesebb zenéje,
Mint a magyar szó, művész ajkain.
„Ezért ez oltár!” És nem, hogy hízelgjen
A kor hibáinak, a rossz divatnak,
S visszhangot adjon korcs ízlés szavának.
Nem, hogy legyezze könnyelmű ledérség
Tréfának öltözött botlásait,
És édes mérget töltsön a szívekbe.
Nem, hogy fület csiklandó pengetéssel
A gondolattól elszoktassa népünk’; -
Érzékhez szólva, értelem helyett.
A puritán hit ősi városában
Hiú látványnak nem; - csak szellemünknek
Épülhetett e ház: - „azért ez oltár.”
S áldott legyen a kéz, mely épité,
Áldott a szív, a mely kigondolá,
Áldott a nép, mely érte áldozott,
Áldott a szellem, mely föntartja ezt,
S áldott a hon, melynek szolgálni fog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése