Gárdonyi Géza: Hét ajándék

Az én aranyom nem a hegyek bányáiból való;

az én tömjénem nem Arábia illatfáin termett;

az én mirhám nem testi sebeket enyhít.

De csak oda viszem, ahova a Napkeleti Három.

Isten kiküldé őket a Paradicsomból.

Ők pedig fejöket lehajtva, remegve és sápadtan menekülének az Úrnak orcája elől. És amint visszapillantának a kertre, láták, hogy fegyveres kerubok állják el a kertnek bejáratát.

Megrettenve mondák:

- Vajon üldözni fognak-e?

És tovább sietének a kietlenbe.

S íme, az ég fejökre sötétedék. Vad szél zúdula rájok a Paradicsom felől, s megsodorá az égi madarat is a magasban.

- Tovább! Tovább!

Soha azelőtt nem vala fölöttük komor az ég. Csupán kék eget látának és fehérlő felhőket. A kertet estennen bő harmat öntözé.

S íme, most dörgés rázza meg az elborult eget; tüzes nyilak cikáznak alá a magasból. Oroszlánok és őzek is rémülten futnak a hegyek felé!

- Tovább! Tovább!

S fut a két meztelen ember is. Súlyos hideg esőcseppek csapódnak a hátukra. A föld isza­móssá válik a lábuk alatt. Ugráló vízerek kigyódzanak mindenfelé.

S a két ember lelkendezve fut Isten haragja elől.

De íme, rájok ereszkedik az est. Vad erdő vizes homályában reszkető inakkal áll meg a két száműzött. A dörgés már csak a távolban morajlik elhalón.

Éva lerogyék, és sírásra fakada:

- Óh, mily szörnyű nap!

És Ádám is elroskada a fűben, és nyögé fájdalmasan:

- Hazánk örökre elveszett!

És Éva folytatá:

- Sima hajam szél összeboglyazta...

És Ádám felelé:

- Isten ellen cselekedtünk!

És Éva folytatá:

- Gyönge kezem tövis összekarmolázta...

És Ádám felelé:

- Isten haragja rettenetes!

És Éva folytatá:

- Fehér lábam kövek felvérezék.

Ádám lecsüggeszté fejét:

- Átkozottak vagyunk mindörökre!

Éva pedig megszólala:

- Puha gyepen háltunk azelőtt. Szelíd csillagok világoltak reánk. Lágy éji szellők fuvalltak enyhe meleget.

És mind a ketten összeborzadának. Mert a levegő teljes vala hideg nyirkossággal. És a fű körülöttük által van ázva.

És így aluvának el dideregve, búsan, halálszín orcával. S a könny harmatként ül vala szemök­nek pilláján.

*

S lőn, hogy az Úr levéve tekintetét a földönfutókról, és pillanta maga körül.

S láta hét angyalokat trónusának lépcsője előtt, mind a hetet lecsüggedt szárnnyal, bús arccal, könnyezően, és monda nékik:

- Mért sírtok?

Amazok pedig felelének:

- Őket siratjuk.

- Mert életet adtál nékik, s elvesztették.

- Szabadságot adtál nékik, s ők a nyomorúság rabjaivá tették magukat.

- A boldogság kertje volt lakóhelyük, s íme, most siralomban bolyongók a Föld színén.

S monda az Úr:

- Magam is sajnálom őket.

S könyörögnek az angyalok:

- Bocsáss meg nekik, Uram! Gyöngék voltak!

Az Úr pedig felelé:

- Szenvedésben erősödik az emberi lélek.

S könyörgének az angyalok térdükön esdeklőn:

- Engedd, Uram, hogy enyhítsük szenvedéseiket!

Az Úr pedig felelé:

- Legyen: mindenitek reájok terjesztheti egyszer a kezét - egyetlenegyszer.

*

S íme, az egyik angyal - kinek neve vala Reménység -, legott kiterjeszté reájok a kezét, és szóla:

- Bízzatok, míg éltek, mindig.

Akkor már naptámadatnak vala ideje. A nap a hegyek mögül az első sugarával méré az égnek magasságát. S a két boldogtalan még mindig ott aluvék, ahova este leesék. Mint két meztelen halott.

S íme, Éva fölnyitá bágyadt szemeit, és megtelék legottan életnek erejével.

És megrázá Ádámnak a vállát, kiáltván örvendezőn:

- Ádám! Ádám! Az ég kitisztult! Süt a nap!

És Ádám legott fölserkene.

És felnyitá szemét, s felele gondolkodóan:

- Isten haragja elmúlik talán.

*

Vala pedig azon időben nyár, s ők a földnek vad gyümölcsein tengődnek vala.

S kóborlának a kietlen világban, vad erdőkön, vad mezőkön, nádasokban és kopár bérceken. S bármerre járának, küszködniük kelle gonosz állatokkal, vérezniök tövisektől és kövektől, s nem találának hazát sehol.

Lőn pedig, hogy időknek múltával meghervadának a mezők, és megsárgulának a fáknak levelei. És a vizek reggelenkint meghártyásodának a hidegtől.

Ők pedig elhúzódának itt-ott a mohos szikláknak odvába, s dideregnek és reszketnek vala.

És Ádámnak feje szomorúságra ereszkedék, és szóla elbúsúltan:

- Isten megátkozta a világot a mi bűnünkért, és mink elveszünk benne.

Éva pedig reszkete, és a szeme megcsordúla.

Akkor a második angyal is kiterjeszté a kezét a magasban, és lángot vete alá egy bokorra.

S a bokor meggyullada, és ége nagy erős meleggel.

S ez vala az első tűz a Földön.

Ádám pedig hajlékot építe a tűz mellett, és mind a ketten szorgoskodának, hogy a tűz el ne aludjék.

*

Lőn azonban, hogy megfogyatkozék az ő élelmük, s Ádám összejárá a környéket, és kerese eledelt. S nem talála sehol.

S megálla az elsárgult mezőn, és nézé, mint vagdossák a madarak a füveknek elszáradt kalászait.

És szóla könnyre fakadva:

- Az állatoknak van mit enniök. Csupán az ember pusztul-e el éhen?

És nyomorúságában ő is reákényszeredék, hogy szedne a fűnek sovány kalászaiból.

Akkor kiterjeszté kezét a harmadik angyal is, és megnevelé azon helyen a füveknek kalászát.

És az lőn az első gabona a Földön.

Ádám szeme pedig megálla a dús kalászokon. Gyűjte belőlük bőven, s eltakará gyűjtését egy üregbe a sziklák közé, hogy legyen mindenkor eledelök.

S látá a következő tavaszon, hogy amerre szokta volt behordani a magvakat, a csapáson mindenütt kikél, zöldül és kalászosodik.

S nézé s gondolkodék.

S azontúl orcájának verejtékével munkálkodék, hogy termeljen és takarjon.

*

S vala az ő életük fáradsággal terhes, és unodalmasan egyforma, mint a patak vizének folyása.

És megszólala Ádám csüggedetten:

- Mit ér az élet? Rút és keserves, és teljes ürességgel. Nincs benne semmi, csak munka, és alvás, aztán ismét munka...

Akkor a negyedik angyal is kiterjeszté kezét.

És íme, ahogy Éva ott üle, fejét Ádámnak keblére nyugasztva, látá, hogy az égi hold föl­emelkedik fényes teljességében a cédrus-hegyek mögül s odateríti világosságát a fehér, kopár sziklára, s látá, hogy a vadszőlő leveleinek árnyéka elterül a sziklának falán.

S Évának szeme megálla azon. És monda Ádámnak édes elálmélkodással:

- Nézd!

S Ádám is álmélkodék, és monda:

- Szép!

Másnap hogy ismét rájok világolt a hold, Ádám a kezébe véve egy elszenesült szikomorfa­gallyat, s befeketézé a leveleknek árnyékát.

És ez vala az első művészet a Földön.

*

Lőn pedig, hogy azon időben Éva elnehezedék, és megszülé első gyermekét.

Vala pedig a csecsemő formátlan és vörös bőrű, s ők szemlélék aggodalmas szemmel.

És mondá Éva:

- Vajon ilyen marad-e?

És monda Ádám:

- Megsokasítja az Úr a mi szomorúságunkat.

Akkor az ötödik angyal is kiterjeszté kezét, és szóla:

- Legyen a szeme olyan égi, mint az angyaloké, az arca olyan kedves, a lelke olyan ártatlan!

S íme a csecsemő kevés napok alatt megszépüle, és kedves ártatlanságában hasonlatos lőn az angyalokhoz.

Éva pedig karjaiban ringatá a kisdedet, és szíve megtelek csodálattal és boldogsággal úgyannyira, hogy szinte fáj vala neki.

Akkor a hatodik angyal is kiterjeszté kezét, s megnyitá Éva ajkán a boldogságot. S ahogy Éva megszólala: - Te édes bimbóm, kedves egyetlenem! - ajkán minden szó dallá változék.

És ez vala az első dal a Földön.

*

Felnövekedék pedig idővel a gyermek, s elnyüvé lassankint az ártatlanságnak köntösét.

És lőn hasonlatos orcájában és erejében atyjához, szemében anyjához, lelkében pedig elkülön­bözött mind a kettőtől.

És követé őt másik gyermek, az is hasonlatos az angyalhoz, ameddig kisded vala.

És mikor az is felnövekedék, az első gyermek szíve meghomályosodék az ördögnek lehele­tére, s agyonveré a másodikat.

Évának szíve eltelék akkor nehéz siralommal, és naphosszat ott feküvék Ábelnak sírján, és nem akar vala elmozdulni onnan.

És siratja vala Ábelt sok keserves jajszóval, mondván:

- Hol vagy, Ábel? Hol vagy? Óh én szerelmes fiam! Nem látlak többé soha! Soha! Soha!

Akkor a hetedik angyal is kiterjeszté a kezét:

- Adom őnekiek a múltnak és jövőnek eleven tűkörét az álomlátásban.

És íme, ahogy Éva ott aluvék a síron, arra eszmélkedék, hogy együtt ül Ádámmal egy virágos dombon a Paradicsomban. És mintha éj volna, langyos nyári éj, csillagi fényességektől szelíden világos, és olajfának illatával gönyörüséges.

Éva pedig boldogan elcsodálkozék.

És szóla örvendezve:

- Ádám! Ádám! A hazánkban vagyunk!

És Ádám felele:

- Óh, csakhogy ismét látom!

Éva pedig körülpillanta, s monda:

- Hol vagyon a mi édes fiunk, Ábel?

És íme, elősétála a zöldellő fák közül Ábel. Ifjúi szépségében, élő-elevenen. S meglátván őket, feléjök fordula, és letérdele anyja elé.

És Éva a két tenyerébe fogván Ábelnek orcáját, megcsókolá gyöngédeden.

És monda néki:

- Hol jártál, Ábel fiam?

Ábel pedig fölemelé jobbját, és felmutata szótlanul a magasságban tündöklő csillagokra.