Homérosz: Odüsszeia - ELSŐ ÉNEK

AZ ISTENEK GYŰLÉSE
ATHÉNÉ INTELME TÉLEMAKHOSZHOZ


Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját ő elorozta.
Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.

Hát aki megmenekült meredek vészből, valamennyi
otthon volt, túl háborun és a vizek veszedelmén;
őt egyedül, hitvesre, hazára hiába sovárgót
tartóztatta Kalüpszó nimfa, az isteni úrnő
barlang öblös ölén, mivel áhította urául.
És hogy az esztendők perdültén jött az az év is,
melyhez az istenek azt szőtték, hogy visszakerüljön
már Ithakába, a küzdelmektől nem menekült meg
még a szerettei közt sem. Az isten mind könyörült már
rajta; Poszeidáón egyedül gyűlölte szünetlen
isteni hős Odüsszeuszt, valameddig csak haza nem tért.

Csakhogy az elment éppen a távoli aithiopokhoz
- kik két részre oszoltan a szélső népe a földnek
s hulló napra tekint egy részük, más a kelőre -,
hogy bárány s bikaáldozatukból kapja a részét.
Ott ült ő, lakomának örülve, s a többiek ekkor
mind az olümposzi Zeusz palotájában gyülekeztek.

S köztük az emberek, istenek apja fogott a beszédbe;
mert gondolt a szivében a gáncstalan Aigiszthoszra,
kit ledöfött Agamemnón sarja, a híres Oresztész;
őrá emlékezve beszélt a haláltalanokhoz:
"Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember:
azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy
ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl;
lám, Aigiszthosz is Átreidész megkért feleségét
sorsa fölött elvette, s a visszajövőt meg is ölte,
tudta pedig meredek veszedelmét, hisz megüzentük,
Argoszölő Hermészt küldtük ki, a messzirelátót,
hogy le ne döfje a hőst, s feleségét meg sose kérje:
mert hiszen Átreidészt majd megbosszúlja Oresztész,
rögtön, amint fölserdül s vágyik az otthoni földre.
Hermeiász megmondta, de Aigiszthosz nem ügyelt rá,
bár a tanács jó volt; s most mindért lett lakolása."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
őt nagyonis méltó végzet teritette a földre;
bárcsak más is ekép pusztulna, ki így cselekednék;
csakhogy a bölcs Odüsszeuszért tépi a szívem a bánat,
messze szeretteitől aki búban tűri a sok kínt,
hullámvert szigeten, hol a tenger köldöke fekszik.
Erdővelboritott sziget, istennő a lakója,
lánya a fondorlelkű Atlasznak, ki a tenger
minden mélységét jól ismeri, tartja a roppant
oszlopokat, mik a földet, eget széttartva merednek.
Ennek a lánya nem engedi most a szegényt, a jajongót,
s bűvöli folyton lágy, hízelgőhangu szavakkal,
hogy többé Ithakára ne gondoljon; de Odüsszeusz
otthona fölszaladó füstjét bár, látni akarja
s halni kiván. S a te kedves szíved, Olümposzi, hozzá
még most sem hajlik. Hát nem tett néked Odüsszeusz
argoszi gályáknál kedvedre az áldozatokkal
tágterü Trója alatt? Mért sujtja szivedböl e düh, Zeusz?"

Erre a fellegtorlaszoló Zeusz válaszul így szólt:
"Lányom, ugyan míly szó szökkent ki fogad keritésén?
Hát tudnám-e feledni az isteni férfit, Odüsszeuszt,
őt, ki legelmésebb odalenn, legtöbbet is áldoz
mindig a tágterü égbe lakó örök isteni népnek?
Csakhogy a föld övezője Poszeidón, az haragossa
szűntelenűl, amiért Polüphémoszt megvakitotta,
isteni küklópszot, kinek ott legtöbb a hatalma
társai közt, s kit a nimfa hozott a világra, Thoósza,
meddő-tengeren-úr Phorküsznak a lánya, egy öblös
barlangban ki Poszeidónnal szerelembevegyült volt.
Akkortól Odüszeuszt föld rendítője Poszeidón
el nem emészti, de távoltartja az otthoni földtől.
Rajta viszont, most itt együtt leljük meg a módját,
hogy juthat haza végre; Poszeidáón a haragját
már tegye félre, hisz egymaga úgysem tud civakodva
minden öröklétű istennel szembeszegülni."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Ó, miatyánk, Kronidész, fejedelmek legmagasabbja,
hát ha a boldog olümposziaknak már ez a kedves,
hogy házába a bölcs Odüszeusz hazatérjen, elérjen,
küldjük el akkor az Argoszölő Hermészt, a vezérlőt
Ógügié szigetére, hogy ott kijelentse azonnal
annak a szépfonatú nimfának: biztos a döntés,
tűrőlelkü Odüsszeusz már haza kell hogy eredjen.
S én Ithakába megyek tüstént, hogy az ő fiusarját
jobban fölrázzam s a szivét megtöltsem erővel,
hívja a fürtös akháj népet gyűlésbe, s a házból
küldje a kérőket haza mind, akik ott szakadatlan
sűrü juhát s csámpásléptű barmát kaszabolják.
Aztán elküldöm Spártába, Pülosz fövenyére,
jó apjának jötte felől hogy hírt tudakoljon,
és őt is nagy hír hordozza a földilakók közt."

Így szólt, és gyönyörű saruját talpára csatolta,
ambrosziás, aranyos saruját, mely a tengeri úton
és a hatalmas földön vitte a szélfuvalattal;
fogta erős gerelyét, a hegyes rézzel hegyezettet,
súlyos, erős, nagy lándzsáját, mellyel leigázza
hősök hadsorait, haragossuk, erős atya lánya.
Útnakeredt, az olümposzi csúcsrol alászökkenve,
majd Ithakába megállt, Odüszeusz kapujának előtte,
udvari házküszöbön, markában a rézkelevézzel,
mint Mentész, ki barátjuk volt s fejedelme Taphosznak.
És a vitéz kérőkre talált tüstént, kik az ajtón
kívül, kocka vetésével, szivüket viditották,
ültek az ökrök bőre fölött, melyeket maguk öltek;
köztük a hírnökök és a serény szolgák raja sürgött,
voltak, akik keverőkben a bort vízzel vegyitették,
mások az asztalokat mosták lukacsos szivacsokkal
és elibük tették, vagy a sok-sok húst szeletelték.

Isteni Télemakhosz pillantott rá legelőször;
mert ott ült köztük, kedves szívét keserítve,
s látta derék apját lelkében, hátha betoppan
még valahonnan, e kérőket szétszórja a házban,
s tiszteletet kapván, házában uralkodik aztán.
Ezt képzelte a kérők közt, s meglátta Athénét;
ment egyenest kapujukhoz, mert bántotta a lelkét,
hogy vendége az ajtónál áll hosszan; eléállt,
megfogván jobbját, átvette az érchegyü dárdát,
és őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Üdvözlégy, idegen, szivesen fogadunk; legelőször
végy lakománkban részt, azután mondd el, mi a célod."

Így szólt és bevezette: Athéné ment a nyomában.
És amikor bent voltak már a magas palotában,
mennyezetig meredő oszlophoz tette a dárdát,
szépregyalult kelevéztartó közepébe, ahol már
tűrőlelkü Odüsszeusz sok dárdája is állott,
s székre leültetvén, teritett szőttest is a székre,
mesteri műre, amelynek lábtól zsámolya is volt.
S vitte saját faragott székét oda, távol az összes
kérőktől, hogy a vendéget ne zavarja a lárma
s meg ne elégeljen sok dölyfös közt lakomázni,
és hogy messzeszakadt apjáról kérdeni tudja.
Hozta a szolgaleány a vizet s öntötte kezükre,
szép szinarany kancsót az ezüst tálkába ürítve,
hogy kezüket mossák, s a gyalult asztalt odatolta.
Majd meg a tisztes gazdasszony közibük kenyeret vitt,
és sok jó eledelt, s ami volt, osztotta örömmel;
mindenfajta husokból vitt pecsenyét a husosztó,
tálat emelve, s arany poharat tett mindjük elébe;
s töltögető hírnök lépdelt szaporán közelükbe.

S most a vitéz kérők jöttek befelé. Azután meg
széken, karszéken sorban mind megtelepedtek,
hírnökök öblítő vizet öntöttek kezeikre,
szolgálók kenyeret raktak kosarakba tetézve,
s minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor a kérőknek más gond kélt már a szivükben,
énekszó és tánc, mely a víg lakomák koronája;
hát gyönyörű kitharát helyezett a kezébe a hírnök
Phémíosznak, a kérők kényszerü énekesének.
Ő meg a húrba kapott s kezdett is zengeni szépen,
s Télemakhosz megszólította bagolyszemü Pallaszt,
hozzá hajtva fejét, hogy a többi ne értse, amit mond:
"Jó idegen, mondd, megharagudsz-é, hogyha kimondom?
Látod, ezeknek egyéb gondjuk sincs, lant szava s ének;
könnyü nekik, hisz a más vagyonát boszulatlan emésztik,
s néki fehér csontját valahol rothasztja a zápor,
míg a mezőn fekszik, vagy a vízben hányja a hullám.
Hisz csak látnák őt, hogy még hazatér Ithakába,
mindegyikük jobban sóvárgana fürge inakra,
mint bőségre, aranyra s a nagyszerü öltözetekre.
Csakhogy a rossz sors őt bizony elveszitette, nekünk sincs
már vigaszunk, ha beszéli is egy s más földi halandó,
hogy megjön; hazatértének már napja enyészett.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
honnan jössz te, ki vagy? hol a városod és a szülőid?
míly bárkán jöttél ide, és Ithakába hajósok
hogy hoztak? s magukat kiknek vallják dicsekedve?
mert hisz hogy gyalog érkeztél ide, vélve se vélném.
S mondd nekem azt is el őszintén, hadd tudjam egészen:
most legelőször jössz hozzánk, vagy az édesapámnak
voltál már vendége, hiszen jártak palotánkban
jó sokan, és ő is forgott házába sokaknak."

Mondta az istennő ismét, a bagolyszemü Pallasz:
"Mindezeket neked én megmondom igaz szavaimmal.
Harcias Ankhialoszt vallom dicsekedve apámnak,
és a nevem Mentész, evezős Taphoszon vagyok én úr.
S most ide érkeztem bárkámon az embereimmel,
borszinü tengeren át idegenszavu néphez utazva,
mert Temeszába megyek rézért ragyogó vasat adni.
Bárkám meg kint áll, várostól távol, a parton,
Rheithron-öbölben, az erdős-lombos Néion alján.
És vendégi barátoknak valljuk mi magunkat
még az apákról; csak kérdd meg, ha kivánod, az agg hőst,
Láertészt, akiről mondják, hogy már soha nem jön
városotokba, de messzi tanyáján tűri a sok bajt,
vén szolgálójával, elébe ki étket, italt rak,
mindig, hogyha a fáradtság megszállja a testét,
míg viruló szőlősligetében csúszva botorkál.
Most idejöttem, mert mondták: már itthon időzik
édesapád; de talán elzárja egy isten az útját;
mert nem halt meg a földön az isteni fényes Odüsszeusz,
él, de körülveszi őt valamerre a tágterü tenger
hullámvert szigeten; a vad férfiak őrzik erősen,
harciasak, kik az elvágyódót el nem eresztik.
S most neked én kijelentem a jósszót, mit kebelembe
vetnek az égilakók, s amiről hiszem is, hogy igaz lesz,
bár jós nem vagyok és madarakhoz nem sokat értek.
Nem marad ő már hosszan a hőnszeretett honi földtől
messze, de még úgy sem, ha kemény vas nyűge nyügözné:
majd kitalálja, hogyan jőjjön haza, hisz leleményes.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
néki magának, Odüsszeusznak szép szál fia volnál?
Mert a fejed formája s a szép szemed annyira rávall,
hisz sűrűn jártunk egymáshoz az édesapáddal,
még mielőtt Trójába elindult, merre a többi
legderekabb argív is eredt a nagyöblü hajókon;
attól kezdve apád nem látott, én sem apádat."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Megmondom neked ezt, vendég, őszinte beszéddel.
Édesanyám őt mondja apámnak; nem tudom én azt:
hisz még senki se tudta, miképen esett születése.
Bár valamely boldog bajnoknak gyermeke volnék,
kit maga birtoka közt, palotáján ér az öregkor.
Ám ki a legnyomorultabb sorsú földi halandó,
én attól vagyok, azt mondják, ha föladtad e kérdést."

Mondta az istennő ismét, a bagolyszemü Pallasz:
"Lásd, nem akarták, hogy törzsed jóhíre kivesszen,
isteneink, ha ilyennek szült meg Pénelopeia.
Most pedig áruld el nekem azt és szólj egyenes szót:
mért lakomáznak ilyen sokan itt? mire jó neked ez, mondd.
Tor, menyegző? Nem látszik társaslakomának.
Jaj, be nagyon gőggel-dölyffel látszik lakomázni
szerte a házban mind; felgyúlna haragja e roppant
sok csúfságra a józannak, ki körükbe vetődnék."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Halld, idegen, mivel ezt kérdezted s tudni kivánod:
egykor e ház úgy volt, hogy dús és tündökölő lesz,
míg az a férfiu itthon időzve a népe között élt;
mást döntöttek az istenek immár, rosszat akarva:
elrejtették őt jobban, mint bármelyik embert
eddig; mert hisz a holtért ennyire nem keseregnék,
Trója alatt ha a társai közt hullt volna csatában,
vagy ha szerettei karjai közt, harcát befejezvén:
mert neki halmot emeltek volna az összes akhájok,
s ő nagy szerzett hírt hagyhatna fiának örökbe.
Ámde a Szélviharok tovahordták dicstelen innen:
eltűnt nyomtalanul, hirevesztve, s a jajt meg a gondot
hagyta nekem. S nem is őt siratom csak ilyen keseregve,
mert az olümposziak más bajjal is elboritottak.
Mert kit a szomszédos szigetek csak körben uralnak,
Dúlikhion, Számé, s erdőboritotta Zakünthosz,
és sziklás Ithakának ahány fejedelme akad még,
mind az anyámnak kéri kezét, s fölemészti a házam.
Ő meg a gyűlöletes nászt nem veti el, de nem is tud
dönteni végképen; s ezalatt palotámat a kérők
mind föleszik; s engem magam is még szerteszakítnak."

Fölgerjedve ekép szólt hozzá Pallasz Athéné:
"Jaj, látom, nagyonis szükség van a messzevetődött
hősre, hogy ő a pimasz kérőkre kezét fölemelje.
Mert ha ma állna meg ő palotád külső kapujában,
rajta a pajzs, a sisak, s a kezében két kelevéze,
s volna olyan most, mint amilyennek láttam először
házunkban, mikor ott borozott, mulatott a körünkben,
megtérvén Ephürából, Ílosz Mermeridésztől
- mert Odüszeusz elment oda is gyorsröptü hajóján,
emberölő mérget keresett, hogy véle, mikor kell,
ércnyilait kenhesse be; ám nem adott neki abból
Ílosz, igen remegett a haláltalan égilakóktól;
édesapám meg adott neki, mert kedvelte kiváltkép; -
hát kérők közibé ha ekép keveredne Odüsszeusz,
mind gyorsvégzetü lenne, keservesnászu azonnal.
Csakhogy mindez az isteneink térdén feküszik még,
megfizet-é nekik ő, vagy sem, miután hazaért már,
termeiben; de te jól gondold át, intelek erre,
mint kergethetnéd ki a kérőket palotádból.
Rajta, jegyezd meg jól s hallgatva hajolj a szavamra.
Hívd holnap gyűlésbe az összes akháj daliákat,
mondd ki a szót mindnek, s tanuul hívd isteneinket.
Küldd el a kérőket, hogy oszoljanak otthonaikba;
édesanyádat meg, ha szivében hajlik a nászra,
küldd, térjen haza dús apjának terme ölébe:
nászát majd elrendezik ott, és kincset is adnak
rengeteget, mit a kedves lánnyal küldeni illő.
Téged meg nagyon intlek, hogyha hajolsz a szavamra:
végy húszevezős bárkát, de a legkitünőbbet,
s menj, tudakold jöttét rég elment édesapádnak,
hátha egy ember mond valamit, vagy hallod a hangját
Zeusznak, mert a halandók közt ez hordja a nagy hírt.
Menj Püloszig legelőbb s kérdd ott meg az isteni Nesztórt,
majd azután Spártában a szőkehajú Meneláoszt:
mert ércinges akhájok közt ő jött meg utolszor.
És ha talán hallod, hogy apád él és haza készül,
akkor egy esztendőt még tűrj, bármennyire őrlődsz;
ámde ha azt hallod, hogy meghalt s nincsen apád már,
akkor amint megjössz szeretett földjére hazádnak,
sírhalmot magasítsz és tiszteletáldozatot vágsz
rajta, sokat, mint illik; anyád meg férjhezadod majd.
Hogyha pedig mindezt megtetted, végbevihetted,
jól gondold akkor meg a lelkedben s a szivedben,
mint ölhesd meg a kérőket palotádnak ölében
csellel akár, vagy nyíltan: mert nem kell sohatöbbé
gyermek módra viselkedned, már nem vagy olyan csöpp.
Vagy sose hallottad, míly hírt nyert fényes Oresztész
mind a halandók közt, amiért boszut állva megölte
Aigiszthoszt, a ravaszt, ki ledöfte dicsőnevü apját?
Hát te, fiam, szintén - látom: deli-termetü is vagy -
légy oly hős, hogy a majdaniak dícsérjenek érte.
Én meg elindulok innen azonnal a fürge hajóhoz
és követőimhez, mert tán oda már a türelmük;
ám te ügyelj és tedd, ami kell, hallgass a szavamra."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Úgy szóltál, vendég, minderről, jóakarattal,
mint apa szól a fiához; a szód soha nem feledem már.
Ámde maradj még itt, bármint sürgődsz is az útra,
hogy fürdőt végy és kedves szivedet felüdítve
drága ajándékkal térhess, örömödre, hajódhoz,
egy nagyonis széppel, mely eszedbe idéz a lakodban,
s mint amilyent szeretett vendégnek a drága barát ad."

Így szólt erre az istennő, a bagolyszemü Pallasz:
"Most ne marasztalj már: áhítozom útnakeredni.
Azt az ajándékot, mit nékem szánt ma a szíved,
add nekem át, ha megint jövök, és én elviszem akkor,
végy ki nagyon szépet, s méltó lesz majd a viszonzás."

Így szólt s útnakeredt a bagolyszemü Pallasz Athéné,
el-kiröpült, valamint a madár; s a fiú kebelébe
merszet, erőt helyezett és emlékébe az apját
méginkább fölidézte. Emez meg eszébe fogadván,
ámult lelkében, mert megsejtette, hogy isten.
S ekkor a kérőkhöz ment nyomban az isteni férfi.

Széleshírü dalos dala szólt ott, ültek a kérők
csöndben; amaz meg zengte akháj daliák hazatértét,
gyászost, mit Trójából rendelt Pallasz Athéné.
Meghallotta az isteni énekszót odaföntről
Íkariosz lánysarja, okosszivü Pénelopeia:
s asszonyháza magas lépcsőjén szállt le közéjük,
nem maga jött egyedül, két szolgaleánya követte.
És amidőn kérőihez ért le az isteni asszony,
gondosmívü tető pillére tövébe megállott,
s arca elé csillámló fátylát vonta kezével;
szorgos szolgaleány állt mindkét oldala mellé.
Könnyrefakadt és így intette az isteni lantost:
"Phémiosz, oly sok más bűvös dalt tudsz hiszen úgyis,
férfiu- s isteni-tettekről, mit hirdet a dalnok:
abból zengj egyet, míg itt ülsz köztük: a kérők
csöndben igyák csak a bort azalatt; s hagyd abba e gyászos
dalt, mely keblemben kedves szivemet szakadatlan
gyötri, hisz énrám szállt a leginkább nemfeledő gyász.
Mert oly főre kivánkozom és emlékszem örökké,
roppant híre kinek Hellásztól Argoszig ért el."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Édesanyám, minek is sajnálod a drága dalostól,
hogy gyönyörünkre dalolja, amit csak akar? Nem a dalnok,
csak Zeusz itt a hibás, aki azt ad a búzafogyasztó
földi halandóknak mindég, ami őneki tetszik.
S nem vétek, hogy a hős danaók balsorsa felől zeng:
mert az olyan dalt dícsérik legjobban a népek,
mely a legújabbként jár körben a ráfigyelők közt.
Csak hallgassa e dalt bátran szíved meg a lelked:
nem maga volt Odüszeusz egyedül, ki nem ért haza onnan
Trója alól, hisz sok más hős is esett el a harcban.
Hát a szobádba eredj, s munkáddal foglalatoskodj,
rokka legyen gondod s a szövőszék, szolgaleánynak
ossz munkára parancsot. A szó meg a férfiaké lesz,
és legelőbb az enyém, aki úr vagyok ebben a házban."
Megdöbbenve suhant ismét termébe az asszony,
mert a fiú okos intelmét befogadta szivébe.
Szolgaleányaival fölső házába vonulva,
drága uráért sírt, Odüszeuszért, mígcsak az édes
álmot nem boritotta a szemhéjára Athéné.
Lent meg az árnyas termek ölén zsivajogtak a kérők,
mindből kélt a fohász, hogy mellé ágyba feküdjék.
Köztük a jóeszü Télemakhosz kezdett a beszédbe:
"Édesanyám kérői, ti szörnyen hetyke legények,
csak vigadozzunk most lakomázva, de lárma ne zúgjon,
mert igazán így szép hallgatni az íly dalos embert,
mint ez, hangjával ki hasonlatos isteneinkhez.
S majd ha a hajnal kél, gyűlésbe, ülésre siessünk
mindnyájan, hogy azon nektek kereken kijelentsem:
menjetek el; másutt rendezzetek íly lakomákat,
s egymásnál a sajátotokat felváltva egyétek.
Hogyha meg úgy hiszitek, hogy jobb és hasznotok is több
egy ember vagyonát ha emésztitek így boszulatlan,
nyírjátok! - s örök isteneinkhez az égre kiáltom,
vajha csak ezt nektek Zeusz egykor visszafizetné:
s akkor mind boszulatlan pusztulnátok a házban."

Ezt mondotta, s a kérők mind ajkukba haraptak,
bámulták a fiút, hogy mennyire bátor a hangja.
S Eupeithész fia, Antinoosz neki válaszul így szólt:
"Télemakhosz, bizonyára az égilakók tanitottak
ennyire nagy dölyffel szólnod s íly büszke beszéddel.
Lám, lám, végül a vízövezett Ithakába királlyá
téged tesz még Zeusz, hiszen ezt igazán örökölnéd."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Antinoosz, harag ébred-e benned, hogyha kimondom?
Ezt is akarnám én, ha nekem Zeusz adja, elérni.
Vagy te a legrosszabbnak e sorsot tartod a földön?
Nem rossz ám, ha uralkodhatsz, hiszen akkor a házad
nyomban dúsabb lesz, s jobban tisztelnek a népek.
Ámde király az akhájok közt akad épp elegendő,
vízövezett Ithaké szigetén, ifjú is, idős is;
úr legyen egy közülük, hisz meghalt fényes Odüsszeusz;
ám itt én leszek úr, palotámban s ennek a háznak
népe felett, mit nékem szerzett fényes Odüsszeusz."

Néki meg Eurümakhosz, Polübosz fia válaszul így szólt:
"Télemakhosz, hiszen isteneink térdén feküszik még,
hogy ki legyen fejedelme a vízövezett Ithakának;
ám vagyonod bírván, légy úr csak a házadon eztán.
Oly ember ne is érkezzék, aki tőled erővel
elveszi birtokodat, míg bárki is él Ithakában.
S most, te derék, vendégedről vágyom tudakolni:
honnan jött ez a férfi; milyen tájék lakosának
vallja magát? Hol a nemzetsége s az otthoni földje?
Tán valamely hírt hoz hazatérő édesapádról,
vagy maga haszna után törekedve került ide hozzánk?
Míly hamar ugrott föl s illant tova; és be se várta,
hogy mi megismerjük: noha nem tűnt arcra silánynak."

Erre a jóeszü Télemakhosz neki válaszul így szólt:
"Eurümakhosz, hisz apámnak már odavan hazatérte:
hírnek sem hiszek én többé, ha jön is valahonnan,
jóslatokon sem csüngök már, miket édesanyám, ha
isteni jóst hív házához, tudakolgat örökkön.
Még az apákról régi barát, ki Taphoszba van otthon,
s harcias Ankhialosz sarjának vallja magát ő,
Mentésznek, s evezőt-szerető népnek fejedelme."

Így szólt Télemakhosz, de szivében tudta, hogy isten.
Ők pedig ekkor a tánchoz, a vágykeltő daloláshoz
fordulván vigadoztak, ekép várták be az estét.
És a sötét est őket még mulatozva találta;
ekkor mind hazaindult már lepihenni lakába.
S Télemakhosz, hol a pompás szép udvar közepében
messzirelátszón épült hálóterme magasra,
arra eredt lefeküdni, sokat töprengve eszében.
S ment lobogó fáklyákkal előtte a kedves, a szorgos
Eurükleia, leánya a Peiszénór fia Ópsznak;
kit rég Láertész vásárolt még vagyonából
kislányként, s húsz ökröt adott érette cserébe,
s úgy tisztelte a házban, akár kedves feleségét;
ágyában sose járt, félvén felesége haragját;
most ez hozta a fáklyát, ő kedvelte leginkább
Télemakhoszt, ő is dajkálta, mikor kicsi volt még.
Ajtót nyitva, remek hálótermébe belépett
Télemakhosz s lehevert, puha ingét is levetette
és a figyelmeslelkü anyó karjára vetette.
Ez meg rakta redőkbe az inget, majd kisimítva
s szögre akasztva azonnal a fúratos ágy közelében,
ment ki a hálóból, s az ezüst karikával az ajtót
húzta be és reteszét szíjjal feszitette szorosra.
Ő meg egész éjjel, gyapjútakaróba takartan,
töprengett utazása felől, mire küldte Athéné.

(Ford.: Devecseri Gábor)
(Forrás: mek.niif.hu)