Marengó, büszke nevéhez éppen nem méltón, munkás, teherszállító ló volt. Hűségesen szállította évek óta a bútorokat, lévén az ő gazdája bútorkereskedő. Csontos, magas állat volt, sötétpej; vén, roskatag és bozontos, mint az alföldi csárda. Lábai pókosak, egyik szemére vak, az oldalbordái kidülledtek, tomporán hosszú, mély, fakó nyomot horzsolt a kötőfék. Sántított, mint egy nyugalmazott báli vezértáncos, éspedig hol az első lába valamelyikén, hol a hátsón, aszerint, amint a pók sajogni kezdett rajtuk; hörgött, köhögött húzás közben, mint egy fürdővendég, mélyen, szakadozottan, gyötrelmesen. A feje – csodálatos! – az a szegény, félig világtalan nagy fej, az a mindig lecsüggő, borzas, keféletlen, bús fej elütött többi sorsosának bárgyú formájától. Csinos, szabályos idomok, régi szépség helyes vonásai ködlöttek a szikár, ideges, hosszúkás fejen, s a megmaradt egyetlen szeme sajátságos értelemmel csillogott elő csontos homloka alól.
Marengót ismerte a városban minden gyerek. Fennhéjázó neve miatt, melyről senki se tudta, hogy ragadhatott rá, olyan általános űnbak, mindenki vesszőparipája volt; s ha végigdöcögött a bútorokkal az utcákon, keservesen fújtatva öreg tüdejével, bizonyos közös derültség kapta el az embereket. A szó teljes értelmében népszerű volt, s a kisvárosi élcelők sohasem mulasztották el, amint meglátták, hogy meg ne csipkedjék avval az attikai sóval, mely fölös mennyiségben van raktározva náluk. A legtöbb élc ugyan abban nyilvánult, hogy végighúztak a Marengó hátán; de ennek hatása frenetikus volt. Minden ember lelkéből kacagott rajba.
Tulajdonképpen a szórakozások kiapadhatatlan forrása volt Marengóra nézve egy-egy út a bútorraktártól a célig. Minden ember barátságosan nógatta útközben a szorgalmasabb haladásra; s víg bérkocsisok robogtukban pártfogó ostorsuhintással biztatták; az ifjú nemzedékek hógolyóval, nyáron, egyéb híján, görönggyel bombázta, nem egyszer tüzes taplót dugtak titkon a fülébe – szóval általános volt az érdeklődés és rokonszenv Marengó iránt.
A hálátlan Marengó azonban föl se vette a jóakaró kedveskedéseket. Élc, ostor, bomba hatástalanul pattant le az ő bőréről; még a tüzes taplót is elhordta békén a fülében, amíg az ott magától ki nem hamvadt, s a világért se szaporázta lépteit. Sőt mi több, figyelmesebb szemlélők azt is észrevették, hogy Marengó lópofáján ilyenkor mindig bizonyos gúny kifejezése ömlik el, mintha jóízűen nevetne magában az emberek hasztalan igyekezete fölött.
Igaz, hogy az a terű, amelyet Marengónak naponta a vasúthoz kellett vonszolnia, pogány módon nehéz volt. Igaz, hogy a pókos lábai láthatólag roskadoztak vonszolásában a szekérnek, és nemegyszer szakadt ki a jámbor állat melléből kínos, éktelen hörgés, szinte azt lehetett hinni, kiadja tüstént a páráját. Igaz, hogy silány szalmakosztra volt fogva, és hajnaltól napestig húzta inaszakadtából, becsületes munkás módjára a társzekeret. És ennélfogva nem rajta múlt, hanem öreg csontjain és az emberek könyörtelenségén, hogy gyorsabban nem szedegethette lábait.
De ha Marengó nem is nevetett az emberek hasztalan fondorlatain, tevé azt teljes mértékben Mr. John Hurchuk, a kocsis, aki nem kevésbé volt népszerű a lovánál. Tulajdonképpen Hörcsök Jánosnak hívták; de egyszer valamikor fölcsapott jockeynak, és akkor angolosan írta a nevét: azóta megmaradt „Hurchuk”-nak. Mr. Hurchuk igazi angol flegmával ült a szekér elején, és nyugalmasan mosolygott a sok incselkedésen, amelyen útközben átestek. Kocsis és ló egyformán vén, bozontos, viharverte volt. Egymáshoz illettek. Marengó néha hátrahajtotta a fejét, és az egy szemét rajt csillogtatta hűséges társán. Mr. Hurchuk nem késett a barátságos megemlékezésre valami gyöngéd, kocsisi duruzslással felelni: „gyü te, nohó, hé”. És haladtak.
Egy ízben olyan esemény történt a mi városkánkban, amelyről teljes joggal imitálhatta a helyi lap 1. Napóleont e büszke szavakban: „Az évezredek és a Bagolykő bámulva tekintnek le reánk”. Tudniillik lóversenyt rendeztünk, s ilyet még itt csakugyan nem láttak se az évezredek, se a vén Bagolykő, mely becsületes, öreg váromladék minőségében regényeskedik határunkban.
Az igazat megvallva, nekünk sosem jutott volna eszünkbe ily módon ingerelni az időket és a Bagolykövet bámulatra, ha – mint lapunk szellemesen mondá – „Karthágó veszedelmes konkurenciája tettre nem serketni a helyi Scipiókat”.
Karthágó a szomszéd Marosvár volt, ahol ez idő tájt nagy rablógyilkosság történt. Marosvárt ez egyszerre kiemelte a feledés homályából, mert a pesti lapok napról napra óriási tudósításokat hoznak a „marosvári vérfürdő”-ről. Eleinte mi is érthető izgalommal olvastuk a részleteket – derék és erélyes rendőrkapitánynak némi kárörömmel is -, de később megsokalltuk a dolgot.
Marosvár és mindig Marosvár! A lapok már nemcsak azt írták, mit csinál, merre jár, mit sejt a marosvári rendőrség, hanem nagy ismertetéseket kezdtek közölni Marosvár múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
S minél nagyobb fénnyel emelkedett ki marosvár az éjből, mi ezzel arányosan süllyedtünk a legfeketébb homályba.
Titkos elégületlenség kezdett falaink közt terjedezni. Kivált mikor a szép Basarczyné, akit az ura Bácskából, tehát viharosabb tájról hozott csöndes városunkba, gúnyosan a helyi gavallérok szemébe vágta:
- No, mondhatom, ez a maguk fészke ugyancsak unalmas. Mindenütt történik valami... csak maguk alszanak.
Ez a lesújtó kritika, arról a cseresnyeajkról, azok közül a csodásan ragyogó fehér fogsorok közül, megsemmisítően hatott ránk.
Rettenetes volt elgondolni, hogy a szép menyecske, akibe titkon mind szerelmesek voltunk, unatkozik városunk falai között, és Marosvárra vágyik, ahol mégis történik valami – habár rablógyilkosság.
- Persze, persze... a mi rendőrségünk! – mondogattuk fitymálóan, mert eszünkbe jutott, hogy Pesten is a rendőrséget szidják az emberek, ha unatkoznak.
- De uraim! – védekezett derék rendőrkapitányunk -, csak nem hozhatok önöknek ide rablógyilkosokat?
- De elfoghatná a marosváriakat! Hadd hallaná a világ, hogy mi is élünk, mi sem alszunk. (Ez a Basarczyné szavainak hatása alatt mondatott.)
Még ez sem volt elég. A következő héten a Marosvári Tárogató azt indítványozta, hogy minekutána náluk nem történik semmi, őnáluk meg rablógyilkosság is, ennélfogva el kell venni tőlünk a járásbíróságot, ahol nincs semmi értelme, és áttenni hozzájuk, ahova a gyakorlati élet utalja.
Erre aztán megmozdultak nálunk még a kövek is. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy tenni kell valamit, amivel elensúlyozzuk Marosvár dicsőségét, és magunkra vonjuk a figyelmet. Így pattant ki a lóverseny eszméje, mely egyszerre meghódított mindenkit.
Városkánkra nem lehetett ráismerni. Forrt, lángolt és fenekestül fölfordult. Nagy ferormerünk, a gyógyszerész a verseny előtt már hónapokkal jockeysipkában, trikónadrágban és angol csizmában járt; egy nyugalmazott huszárkapitány mindennap őrült galoppban átvágtatott az utcákon, hogy a lóverseny előrevesse árnyékát; a kaszinóban éjjel-nappal gyűlések tartattak; tömérdek bizottság alakult, mely mind sürgött-forgott és „a gőz és villam századának magaslatán” állott (helyi lapunk mondása); a város mellett egy nagy réten kör alakú versenypályát készítettek, tribünöket emeltek... Versenyző is tömérdek jelentkezett. Akinek csak lova volt, az mind futtatni akart. Még a cigányvajda is.
Minden pompásan ment, mikor egyszerre beütött a mennykő.
Úgy történt, hogy Basarczyné az utcán sétált az ő udvarába. Ragyogott, mosolygott, mint a hajnal, és sötétkék szemeitől, melyek mélységesek voltak, mint a nyári éji égboltozat, szegény helyi gavallérjaink viaszként olvadoztak.
- Nos, választottak már favoritot, amelyre fogadnak? – kérdezte a szép asszony kísérőitől.
- A jelszót várjuk... arra fogadunk, amelyet nagyságos asszonyom favorizál -, válaszolt udvariasan nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és sportsman.
- Hát én jelöljem ki?
- Boldoggá tesz vele bennünket.
Basarczyné az ajkát biggyesztette:
- Kedves barátom, maguk kiállhatatlanok az udvariasságukkal. De így nem menekülnek! Maguk már rég kiszemelték a favoritjukat, s én tudni akarom, melyik az. Értették?
A gyógyszerész megadta magát.
- Ha városunk legszebb hölgye...
- A nevet!
- Éjtündér.
Ez gyönyörű név volt; meg kell adni. Méltó a cserkoszorúra s az első díjra. Éjtündér! És ami fő, a polgármester lova volt, tehát szinte predesztinálva gazdája állása folytán arra, hogy a többi ló előtt fusson.
Fájdalom, egyről megfeledkeztek gavallérjaink: arról, hogy a polgármester felesége, egy csinos barna asszonyka, Basarczyné egyetlen számba vehető vetélytársa volt városunk gyöngéd nembeli lakosságában. Basarczyné tehát fölhúzta az orrát.
- Ugyan ne tréfáljanak! – kacagott. – Az a macska?
A társaság hüledezett.
- A polgármester lova macska?
- Láttam a minap a hátán Katót. (Ez a polgármesterné volt.) Mondhatom, összeillettek! Én a maguk helyében jobban bíznám az első cigánygebében.
Egyszerre fölvetette a fejét, s ajkán dévaj mosoly lebbent el.
- Jól van, ha maguk úgy, én is úgy... Akarják látni, melyik az én favoritom?... Ott van!
Napernyőjével egy irányba mutatott.
- Melyik? Hol van?
- Az a fekete! Amelyik azt a szekeret húzza.
Abból az irányból Marengó döcögött elő a bútoros szekérrel és Mr. Hurchukkel.
- Marengó? – kiáltott és csaknem hanyatt esett ijedtében nagy reformerünk, a gyógyszerész és sportsman. – Nagyságos asszonyom, csak tréfál!
- Mért tréfálnék? – duzzogott Basarczyné.
- Mert Marengó nem versenyképes.
- Annyi joggal az is futhat, mint Éjtündér.
- A jury nem fogadja el.
Basarczyné felsóhajtott.
- Pedig oly szép lenne... Nézzék, milyen csinos feje van! És a neve nagyszerű! Marengó! Pesten azt hinnék, hogy telivérek futottak gyepünkön. A kocsisról azt mondják, hogy valaha jockey volt... Az lenne a diadal, ha Marengó megverné Katót... azaz éjtündért!
A két „lenne’” meg a föltételes „megverné” egészen úgy hangzott már, hogy Basarczyné lemondott a hirtelen támadt bohóságról. Ha derék gyógyszerészünk e percben hallgat, kétségkívül baj nélkül elvonul városunk egéről a viharfelhő. Ámde Basarczyné arca a lemondás után oly kedvetlenné vált, mintha semmi öröme sem telnék többé a lóversenyben, sőt semmi az egész világban. Ezt nem viselhette el lovagias gyógyszerészünk; neki meg kellett szólalnia, hogy megvigasztalja a szép asszonyt – és ezzel kinyitotta Pandora szelencéjét.
- Ej – szólt rezgő hangon -, nagyság egészen elszomorodott... Vigasztalatlanok lennénk, ha mi volnánk az okai.
- Pedig bizony maguk!
- Mi? Marengó miatt?
Basarczyné vállat vont. De milyen elkeseredéssel!
- Meg is érdemli a vén gebe, hogy ez a szép homlok elboruljon miatta!
- Én érdekesnek találom a lovat. És ez nem elég maguknak?
- De az ég szerelmére, ez a ló sánta is, vak is, öreg is, nem kompromittálhatjuk vele a versenyünket!
- legalább mulatságos lenne!
- De ilyen makranc!
Oh bár ne ejtette volna ki a száján soha ezt a szavat nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és sportsman! Evvel mindent elrontott. Makranc! Basarczyné szemei úgy fölvillantak, mintha egy üteg ágyút sütöttek volna el. Isten tudja, miért, halálos sértésnek vette ezt a szavat.
- Azért is futni fog az a ló! – sziszegte. És elfogadja az önök juryje, ha a feje tetejére áll is!
Azután gonoszul mosolygott kísérői megdöbbenésén:
- Ha nem mernek fogadni a favoritomra, fölmentem ígéretük alól... Éjtündér ellen pedig kettes pénzt tartok!
Gavallérjaink megszeppenve hallgattak. Tudták, hogy a szeszélyes asszony megvalósítja szándékát, ha törik, szakad, és vége versenyünk komolyságának.
Úgy is volt. Pártok keletkeztek Marengó mellett és Marengó ellen. A nyugalmazott huszárkapitány, akit bájos Bellonánk (ahogy a helyi lap elnevezte a viszály szítóját) egészen levett a lábáról, párbajjal fenyegetett mindenkit, aki Marengó ellen kinyitni meri a száját; egy-egy nyájas szó elegendő volt, hogy a legmakacsabb tigris báránnyá szelídüljön; s végül beadta a jury a derekát. „Isten neki, hadd fusson a gebe!” – Ez volt az egyetlen felhő dicsőségünk szemhatárán.
A lóverseny napja elérkezett. Az egész város künn forgott a „gyepen”. A tribünön hölgyek, a pályán sportmanjeink. Basarczyné szőke hajú szép fejével, sárga ruhájában úgy tündöklött fönn magas trónusán, mint egy királyné. Ah, szép nap volt az, sosem feledjük el! Még most is úgy úszik előttünk, mint egy szép álom.
Gyönyörű paripák táncolnak, ágaskodnak a gyepen. Egyiknek délceg teste úgy tovaömlik, oly könnyedén, mint a hullám; a másik szikár, ideges, pompás állat impozáns körvonalakkal; a harmadik kicsi, filigrán, könnyű zergelábakkal; a negyedik tüzes, tomboló alföldi példány, hatalmas mellkasa úgy zihál, erős első lábai oly vadul kapálják a földet, mintha most szakasztották volna ki a ménesből... S hátul, a jury-tagok mögött, szerényen megzúzódva egy sötét árnyék, lesoványodott, pókos lábú gebe. Az Marengó. Mellette régi jockey-sipkájában, veszettül kifaggyúzott bajusszal Mr. Hurchuk.
A vén ló körül nagy a gaudium. Tréfa és gúny záporként hull Mr. Hurchuk nagy fejére. Éppen annyi évődést kell eltűrnie a szép protektornak is, aki azonban mindezt boldog mosollyal fogadja. Sohasem volt annyira megelégedve magával, mint most, hogy így sikerült megtréfálnia a várost.
A starter fölállítja a lovakat. Mr. Hurchuk is ráveti magát Marengóra. Mind a kettőn meglátszik a láz. A ló egész testében reszket, melle kínosan zihál, néha éppoly szakadozottan, mélyen hörög, mint akkor, mikor a nehéz társzekeret húzta. Alig tud egyenesen megállni a lábán, bokában el is bicsaklik, teste mindinkább összeroskad; förtelmesen kiélesednek bőrén ormótlan bordái...
- Vén csontok, vén csontok!... – mormogja az öreg lovász érezvén, mint roskadozik alatta a ló...
Hajrá! Az adott jelre megindul a pariparaj. Hátul poroszkál egyedül Marengója hátán Mr. Hurhuk. Ujjongva, hahotázva biztatják a pálya mentén a régi ismerősök. De ím... egyszerre elnémul a kacaj, elhal még a szó is... A vén paripa fut... nem fut, valósággal úszik; úszik a légben, a föld fölött, mint egy sötét felhő... lábai alig érik a földet; csak négy hátracsuklott térd látszik... már elérte a lovak csapatját, el is hagyta, még csak egyetlen ló száguld vele egy vonalban, az is elmarad. Mind nagyobb a távolság Marengó és a többi ló közt. A nemes állat percről percre nőni látszik, izmosabb, erősebb, vaskosabb, mintha egyszerre levetette volna a vénséget. A nézők alig térnek magukhoz, már közeledik a célhoz. Már hallatszik súlyos dobogása. Már az emelvény előtt, már a célnál viharzik el sötét alakja, majd megáll...
Nyaka, teste, lábai reszketnek; messzire hallhatón fújja lélegzetet; véres habrongyok szakadoznak le szájáról; és fejét lelkesen, kevélyen fölemeli. De hirtelen összeesnek a roskatag térdek, a vén paripa lerogy a földre. A porból még egyszer fölveti fejét, s melléből megrendítő vad nyerítés tör elő, mely egyszerre úgy hangzik, mint egy mulató duhaj legény szilaj kurjantása, és mint valami szívet rázó fájdalmas panasz, mely esztendőkön át összegyűlt mellében, és most kiszállt belőle... és hosszas vijjogással tovarepült.
Azután erős dobbanással visszahull a ló feje, a porba, lassú vonaglás rángásai vonulnak át testén, csöndesen hörög, szájából vér ömlik, s megtörő fél szeme mereven szegződik a tribünre, hol égő színek dús árja kavarog... amelynek mását, százszoros nagyságú képét ki tudja hol, ki tudja hányszor látta.
Száz meg száz ember fogja körül a vén paripát.
- Honnan hozta ezt a lovat? – kiabálnak minden oldalról Mr. Hurchukre.
A lovász hallgat, fejét mélyen lehorgasztva.
- Hisz ez valódi versenyló! Ez valahol diadalokat arathatott! Hogy került ide? Ez volt mindig a neve? Hol futott?
- Az isten tudja... – suttog az öreg lovász. – Csak úgy véletlenül kerültünk össze, mikor már mind a ketten rongyok voltunk.
(Forrás: Lóverseny 94-107. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése