A kis pehelysúlyú emberke, aki a Work-istálló lila és kénsárga színeiben olyan törékenynek látszott, mit az írisz kelyhe, bő angol felöltőjében sétálgatott az istállók táján. Sapkája az orrára volt húzva, a nyakát a válla közé vonta, a torka selyemkendővel volt becsavarva, hóna alatt a lovaglóostor, amelyet tudvalevően sohasem használt.
Nagy, buta előreugró orra volt, mint a hollónak, rózsaszínű szemhéjában, gyermekes pillantású kék szemében valami a törpék éretlenségéből lappangott. Megborotválva csaknem babaszerű volt az arca, úgyhogy az egész embert be lehetett volna pólyálni, és ringatni valami színpadon, ahol intelligens csecsemőre is szükség van néha.
Az anyja papnak szánta, az apja katonának, de ő a természet különös kegyelméből testi súlyát sohasem vitte fel többre, mint negyvenöt kilóra, ennélfogva zsoké lett belőle. Tiptop volt a neve, az igazi nevére senki sem volt kíváncsi. Népszerűsége átfogta mind az öt világrészt, amióta az angol Derbyt háromszor egymás után elvitte Kalipszó hátán.
Magába zárkózott, hallgatag, titokzatos ember volt. Filozófiai és történelmi műveket olvasott otthon, üres óráiban titkos drámaíró volt, nagy ambíciók hevítették, de a sors úgy akarta, hogy egész élete, pályafutása, hetedhét országra szóló dicsősége egy lóhoz fűződjék. Ha fent ült a nyeregben Kalipszó hátán, akkor a tömegek csak rá figyeltek, ha leszállt a földre, a kutya sem törődött többé vele. Törpe volt, semmi más.
Közte és Kalipszó közt pedig egészen különös volt a viszony, olyan, amilyen egy emberi lélek és egy ló pszichéje közt lehet. Mert mialatt Tiptop egy Marcus Aurelius című drámáján dolgozott titokban, kényszerűségből Kalipszóval is kellett foglalkoznia. De sohasem jutott eszébe, hogy ha a lóról való megfigyeléseit megírná, különb művet alkotna, mint Marcus Aureliusszal, amelynek kigondolása közben mindig más írók lebegtek előtte.
Kalipszó angol telivér volt,amelynek származását a turf családfái nem tudom hány dicsőséges ősre tudták visszavinni. Voltaképp nem is volt ló, hanem teljesen elfinomított lény. A tenyésztés, vagyis a tudatos szelekció olyan képességeket nevelt belé, amik a paripák nagy családjából különben teljesen hiányzanak.
Dicsőségvágy volt benne például. Nem azért futott az oszlopok közt, mert sarkantyúzták vagy ostorozták – hiszen lovasa sohasem nyúlt ostorhoz, és egyszer sem használta sarkantyúját -, hanem csak azért, hogy első legyen a célnál, hogy háromszor is elnyerje a kék szalagot, hogy a mámoros tömeg üdvrivalgását hallgassa, hogy a gazdája izzadtan és porosan is összevissza csókolja. Merő hiúságból, pusztán nagyravágyásból erőltette meg karcsú bokáinak inait, hogy okos, keskeny, szélvágó fejét elsőnek dughassa be a célkarikán. Hiú volt, mint egy asszony, vagy mint egy író.
Ostoba állat! – gondolta róla sokszor Tiptop, de a ló ravaszul, olyan fölényesen tudott visszafordulni a bokszából, ahol csöndesen abrakolt, hogy Toptop néha megdöbbent tőle. A ló belelátott a veséjébe, kitalálta a titkos gondolatait, és néha a megszólalásig beszédes volt a szeme.
- Ismerlek, jó lovasom, Tiptop. Tudom, hogy a sorsom hozzád van nőve, ahogy te is az én sorsomhoz vagy láncolva. Negyedszer már nem nyerjük el a kék szalagot. Én a méntelepre kerülök pihenni, utódokat nevelni, de mi lesz belőled, Tiptop? Te sem vagy már a régi, az inaid megroskadtak, a szellemi képességeid megcsökkentek, és jönnek majd a fiatalok, az újak, és a nyakadra fognak nőni. Így múlik el lassan minden dicsőségünk.
Tiptop megvetően fordult el Kalipszótól, de a ló nyihogott, és a zsoké jól tudta, hogy a ló mit akar mondani:
- Holnap egy egészen jelentéktelen kis versenyben vagyok benevezve, és okvetlenül futnom kell olyan megterheléssel, amelyet már nem bírok. Hiába minden erőlködésünk, le fogunk törni. Holnap kiderül, hogy megöregedtünk mind a ketten. Holnap!
Tiptop legyintett a kezével. Már unta minden turfi dicsőségét, pénze is elég volt már a nyugalomba vonuláshoz, a holnapi nap nem nagyon érdekelte. Legalább minden idejét Marcus Aureliusnak szentelhette, akihez különben az a különleges szimpátia is fűzte, hogy az ő lovas szobra maradt meg egyedül az ókorból.
Közben bejött az istállóba a tulajdonos is, Mister Work, és halk hangon kérdezte:
- Holnap felülsz Kalipszóra?
- Nem érdemes – felelte Tiptop -, sőt egyenesen káros. Ki van zárva, hogy behozzam a lovat. Mind a ketten le vagyunk törve. Igazán szomorú volna, hogy mi, akiket még egyszer sem győztek le, az utolsó közt kullogjunk be. Nem is ülök fel holnap Kalipszóra.
- Lehetetlen! – kiáltott indulatosan Mr. Work. – Én annyi pénzt kockáztattam meg rajtatok, hogy okvetlenül indulnotok kell. Ne légy kishitű, Tiptop! Te, aki Kalipszóval háromszor nyerted meg a Derby kék szalagját, nem fogsz cserbenhagyni abban a holnapi egyszerű versenyben! olyan biztosra vettem a győzelmedet, hogy minden pénzemet feltettem rá. Ezen múlik, hogy tarthatom-e még magamat a turfon, vagy pedig be kell-e adnom végképp a kulcsot, mint afféle letört szegény ember, aki egész életét, vagyonát, minden igyekezetét a lovakba ölte bele. Egyszóval indulnod kell.
- All right – felelte Tiptop, és oldalvást laposat pillantott a lóra, amely szinte nevetésszerűen felnyihogott.
Mr. Work sápadtan, izgatottan ragadta meg a zsoké kezét:
- Csak tebenned bízom még, Tiptop. Mentsd meg az életemet!
Ezzel elment.
Egy kis idő múlva megint nyílt az ajtó, és Georgette grófnő lépett be, Mr. Work fiatal és szép felesége. A ladyn testhez szabott finom s egyszerű ruha volt, mint a kesztyű tapadt termetéhez, amely az előkelő franciák minden karcsú nemességét mutatta.
A lady sokban hasonlított Kalipszóra. Ugyanazok a túl finom bokák, ugyanaz az előkelő és szép fejtartás, ugyanaz a derűs és kissé gúnyos tekintet, ugyanaz a végtelen hiúság, dicsőségvágy, ugyanaz a vakmerőség, elszántság, bolond nekiszaladás, ha valamely cél eléréséről volt szó.
A lady megsimogatta Tiptop rózsaszínű arcát:
- Okos légy holnap, Tiptop. Vigyázz, hogy a vetélytársaid el ne zárják az utadat. Fogd vissza Kalipszót, és csak akkor törj előre, amikor nyílegyenesen szabad előtted a pálya, és mint a villám csaphatsz bele a célkarikába.
Tiptop mosolygott:
- Megpróbálom.
A lady halkan és kacéran folytatta:
- Az én kedvemért, csakis az én kedvemért nyerd meg holnap a versenyt. Olyan pénzt tettem fel a lóra, amelyről a férjem egyáltalában nem tud. Ha megnyerem, rendbe jövök mindennel. Ha elveszítem... arra nem is merek gondolni. Nekem nem szabad veszítenem! Csak azért kockáztattam meg ezt a pénzt, mert holtbizonyos voltam afelől, hogy te nyerni fogsz.
- A világon semmi sem holtbizonyos – szólt Tiptop.
A grófnő rémülten nézett a zsokéra:
- El is veszítheted a versenyt?
- Nagyobb csoda is történt már a világon – felelte Tiptop.
Georgette grófnő izgatottan tördelte kis halovány kezét:
- Tiptop, az isten szerelmére, ne beszélj ilyeneket. Neked nyerned kell. Ennek fejében kívánj tőlem bármit, én teljesítem!
Mélyen a zsoké szemébe nézett. Tiptop lesütötte a szemét, és elgondolkodott. Egészen különös módon a Marcus Aurelius című drámája jutott eszébe. Ebben a fő női szerep – egy hideg, fölényes, világszép római asszonyé – Georgette grófnőről volt mintázva. A zsoké a maga örökké lappangó, örökké sajgó, soha be nem vallott szerelmét ebben a szerepben tombolta ki.
Egész pályafutásában szerelmének ez a bús csillaga vezette. Ezért volt hallgatag és titokzatos. Ezért olvasott filozófiai munkákat. Ezért lett titkos drámaíró. És mellékesen ezért vitte el háromszor is a kék szalagot.
A grófnő odanyújtotta csókra kis kesztyűs kezét, és elbúcsúzott Tiptoptól.
- Bízom benned...
Amint lenge, driádszerűen karcsú termete tovatűnt, a zsokénak egyszerre fejébe szállt minden szénaillat és mindaz a napsugár, ami az istálló majolikaberendezésén csillogott, elkezdett csendesen sírni.
Kalipszó hátra-hátranyújtoptta a nyakát, kíváncsian, gyanakvón, izgatottan pislogva.
Tiptop végre felsóhajtott és egyenesen Kalipszó felé ment. A ló úgy megijedt, hogy hátrálni kezdett, és csaknem kirúgott. Ficánkolt, majdnem eltépte a kötőféket, háttal fordult az abrakkosárnak, a kélt első lábát előremeresztette, és ijedten nézett Tiptop szemébe, mintha mondaná:
- Tudom, mit forralsz magadban! Csalni akarsz. Meg akarsz engem doppingolni! Nem szégyelled magadat, hogy becsületes és tiszta dicsőséggel tele pályafutásunkat ily gyalázattal akarod bemocskolni? Tudod, hogy én tönkre fogok jutni az erőmön felül való iramban, és mégsem győzhetek majd. Csak belepusztulok, és egész életedben fog téged az a vád mardosni, hogy megöltél egy lovat, amelynek minden dicsőségedet köszönheted, amely barátod volt. Igaz, hogy én nem tudom emberi nyelven szólni...
Tiptop nyersen, parasztosan megfogta a ló kötőfékjét:
- Nyee! – rivallt rá durván, úgy, hogy Kalipszó szemét elöntötte a könny.
- Megőrültél? – kérdezte a ló bús szeme. – Nem sajnálod, hogy a világot megfosszad az én utódaimtól? Ilyen sportember vagy te? Sportbecsület is van a világon, Tiptop. És különben hidd el nekem, hogy ez a szőke bestia csak bolondít téged, nem fogja az ígéretét teljesíteni. Csak a pénz kell neki ruhára, fényűzésre és isten tudja még mire. Miatta akarsz feláldozni engem, és kockára vetni életed egész nyugalmát, becsületességét, dicsőségét?
A zsoké előtt összefolyt az egész világ, nem látott, nem hallott, csak vakon megragadta a paripa sörényét, és a többit... már a turf történetének egyik legvéresebb lapjáról tudjuk.
Kalipszó elsőnek futott be a célhoz, de nyomban a célkarika után összeroskadt, valósággal felfordult, és maga alá gyűrte a lovasát, Tiptopot. A zsoké összetörve, véresen került a kórházba, ahol három napig szenvedett irtózatos kínok közt, míg meg nem halt. De a Work-istálló meg volt mentve, és Georgette grófnő talán aznap, amikor Tiptopot temették, és a bőrkereskedő a Kalipszó bőrére alkudott, istállója ragyogó színeiben jelent meg a turfon, és nagy feltűnést keltett új ruhájával, de még inkább ragyogó szépségével, amely pompázón kinyílt, mint a vérharmatos rózsa.
(Forrás: Lóverseny 222-230. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése