Mahábhárata - Szávitri-epizód

MESÉLŐ
Ama dalia és párja gyümölcsöt gyűjtögetve ott
fazekát teletöltötte, azután fát aprítgatott.

Ahogy a fát hasította, verejték lepte tagjait
és az erőfeszítésre fejébe szállt a fájdalom.

Odafordulva párjához, lankadtságtól csigázva szólt:

SZATJAVÁN
Ím az erőfeszítésre fejembe szállt a fájdalom.

Tagjaim, szívem, Szávitri, szenvedek, ki se mondhatom,
tán beteg vagyok, úgy érzem – ó, halljad, te kevés-szavú!

Olyan heves a fejfájás, mint nyárs szúrja velőmet át,
lelkem, aludni óhajtok, ládd-e, még állni sincs erőm.

MESÉLŐ
Hozzá-fordulva Szávitri, indult feléje kedvesen,
leült a földre melléje, fejét ölébe fogta fel.

Akkor ő, a vezeklő-nő, Náradára emlékezett,
végzetes napra, órára, percre és pillanatra is.

És azon-nyomban egy férfit pillantott meg, piros-ruhást,
fején tiara, nap-fényü és termete csodálatos,

rőt szemű, ragyogó arcu, kezén hurok, irtózatos,
odaállt Szatjaván mellé, rátekintve hosszasan.

Férje fejét szelid kézzel letette, újra talpra állt,
két kezét összekulcsolta és szivében remegve szólt:

SZÁVITRI
Tudom én, hogy te isten vagy, ez a termet nem emberi.
Mondd kegyesen, te mennybéli, mi a szándékod? és ki vagy?

JÁMA
Hűség virága, Szávitri, tudom érdemeid sorát,
ezért válaszolok néked: Jáma vagyok, te jó, te szép.

Letelt ideje férjednek, hős Szatjaván királyfinak,
viszem magamra-hurkolva. Kérdezted; mondom, ezt teszem.

MESÉLŐ
Összekötözte őt, Jáma, vitte honába dél felé.

És az urához hűséges, miatta vezekelni kész
nemes Szávitri gyötrődve követte Jáma lépteit.

JÁMA
Menj, fordulj vissza, Szávitri, illőn temesd el a férjedet.
Megtetted kötelességed: jöttél vele, amíg lehet.

SZÁVITRI
Ahová viszed jó férjem, vagy ahová megy ő maga,
nekem is oda kell mennem: ez a törvény örök szava.

A vezeklés, igaz hűség és szeretet nagy árama
és legkivált kegyességed által nyitott az én utam.

A barátság hét lépéssel erős lesz – mondja mind a bölcs.
Tisztelve a barátságot, így szólok én, ha hallgatod:

A tiszta bölcsek a vadonban élnek,
az igazságra a szemüket meresztve,
és hirdetik is helyes ismerettel;
a jók ezt mondják a legüdvösebbnek.

Ha csak egy tudja, mi a szín-igazság:
mindnyájan ennek ösvényét kövessük,
ne áhitozzunk soha erre-arra;
a jók ezt mondják a legüdvösebbnek.

Az uram mellett nincs nekem vesződség,
amerre ő megy, az az én utam már,
amerre viszed, az az én utam már.
Hallgass tovább rám, te hatalmas isten!

A jóknak épp csak egy találkozás kell,
azontúl mindig régi hű barátok,
jó emberekkel összejönni hasznos,
mindenki az őközelükben éljen.

Minden teremtményt te vezetsz, irányzol,
bölcs akarattal féküket ne tartod,
mindnyájan ezért ismerünk urunknak.
Hallgass tovább rám, te hatalmas isten!

Jószándék minden eleven teremtmény
iránt, lélekben, tettben és szavakban,
örök segítés, örök bőkezűség:
ez az igazság, ez a jók parancsa.

Világunk ilyen: nyájas minden ember,
ha illendően tiszteljük-becsüljük,
a jó pedig az ellenség iránt is
szánalmat érez, irgalomra készen.

JÁMA
Addig beszélsz, s mind csupa szín-igazság,
az észnek hasznos és a szívnek édes,
míg barátságom tetejére érsz föl.
Kivánd hát, asszony, ami lelkeden van!

SZÁVITRI
Végső szavadban éppúgy ott a jóság,
miként a többi kérésem fogadtad,
hát azt kivánom: Szatjavánom éljen,
mert uram nélkül én sem élhetek már.

Férjem nélkül öröm nem gazdagíthat,
férjem nélkül az ég nem üdvözíthet,
férjem nélkül szépség nem ékesíthet,
férjem nélkül létezni sem kivánok.

Megadtad már, hogy lenne száz utódom;
de lehet-e, hogy párom elveszítsem?
Hát azt kivánom: Szatjavánom éljen;
igéreted most ime teljesüljön!

MESÉLŐ
„Legyen” – s a hurkot oldotta nagy Jáma, Vivaszván fia,
igazság örök őrzője vidáman szólt Szávitrihoz:

JÁMA
Kedvesem, átadom férjed – vedd, nemzetséged dísze te!
Vezesd magaddal baj nélkül, sorsát ne rontsa semmise.

Veled együtt négyszáz évre terjedjen ritka élete,
áldozatokkal, jósággal kilombosodjék hírneve.

MESÉLŐ
Óhaját így beváltotta az élet és halál ura
és visszaküldvén Szávitrit, indult honába dél felé.

Jáma tüntével Szávitri, elnyervén, amit úgy kívánt,
sietett ura testéhez, mely elterült élettelen.

Urát a földön meglátta és nyomban keltegette őt,
leült a földre melléje, fejét ölébe fogta fel.

Ő eszméletre serkenve: „Szávitri!” – mondta csendesen.
S mint ki nagy útról tért vissza, nézett reá szerelemesen.

(Ford.: Weöres Sándor)
(Forrás: Aki legdrágább, aki legszebb... – Százhúsz vers a szerelemről – Válogatta és szerkesztette Illés Lajos 38-42. old. – Kossuth Könyvkiadó1982.)