Tizenkét esztendős koromban a Kártyás kemény szája kificamította a bal kezem csuklóját, és ettől a szomorú kalandtól fogva – amiért, mellékesen mondva, az apám még (nagyon helyesen) fel is pofozott – lemondtam a hippológia gyakorlati műveléséről. De az emberi idegrendszer nagy magazin, ahova beraktározódik az antecedenseinknek minden bűne és minden erénye – ha ugyan ez a kélt fogalom nem egyet jelent., A hindu mind bölcselkedő, mert háromezer esztendő óta egyik ősének sem volt dolga a föld megtörésével vagy a víz kihalászásával, hiszen valóságosan a szájukba repült a sült banángyümölcs; a zsidó mind spekulatív és fúró-faragó eszű, mert az ígéret földje, a bibliai Kánaán nem tejjel és mézzel folyik, hanem szikkasztó napsugártól rettenetes klímájú, és televénytelensége a legfurfangosabb, legelmésebb munkát kívánja meg attól, aki meg akar rajta élni. A palesztinai földmívelésnek fegyverszámba menő kemény eszközei azok az éles dolgok, amelyek beraktározódtak Heine idegrendszerébe, Brandes György kritikai boncolókésébe és Puccini muzsikájának egységes és mégis töredékes koncepciójába. Az egyik a Libanon cédrusa, a másik a Holt-tenger glaubersója, a harmadik a szántás alatt omló és mégis keményen maradó kisázsiai föld röge, de mind-mind Kánaánból jött ez.
Akárhogyan kificamította is a sötétpej Kártyás a bal csuklómat, mégsem tudta kificamítani az idegrendszeremből a mongol puszták évezredes emlékének a beraktározottságát. Abból a rostélyosból, amit Vérbulcsu apámnak valamelyik ködös ázsiai őse nem is a nyerge alatt, hanem csak úgy a ló szőrén puhított meg, amikor a legendás Zikohór szaisszánnal együtt űzte a dzsiggetájt, a tundravidéken egy égövvel alább eső klíma szilaj vadlovát, mondom, abból a rostélyosból most is itt lappang valahol valami rostszál az agyamban, vagy az idegeimben, vagy az agyam tekervényeibe. Kártyás, a tiszteletreméltó Gidrán család egyik méltatlan unokája, elidegeníthetett egy bal ízületi fic-porc-dag révén a hippofiliától, el is idegenített tizennyolc esztendőre, de tizennyolc esztendő után az atavizmus örök törvénye szerint kitört rajtam az equománia. „Lovat, lovat, egy tikettet egy lóért!” – kiáltással megváltottam újságírói szabadjegyemet, és elmentem a lófuttatásra. És mivel a lóhoz az átöröklés örök értékű törvénye szerint beraktározottan értek, a lófuttatásról azonban csak annyit tudok, hogy tudom, hogy a kvótát ott nem hatvanhetes arányban és irányban állapítják meg, hogy Bonta vagy Taral nem azonosak a teherközléssel meg a startgéppel, hogy az autszájdert magyarul és harminc krajcárért uccidernek kell mondani: tehát egészen magyar újságírói logika, hogy írjak ne a lovakról, hanem a lófuttatásról.
*
Csodálatosan bársonyos, finom szálú, zöld gyepen, amelyről, ha nem a tök volna az, azt hinném, hogy ez Mauthner diadala, öt rendkívül sovány, rossz bőrben levő ló vágtat végig, mindegyiknek a nyakán – a nyakán, Zikohór, hallod ezt? – egy-egy borotvált képű, ötvenkilós, feszítőizmokra tenyésztett gentleman, akinek a sapkája angol, a blúza a középkori olasz comedia erudita arlekkinádjaiból való tarkaságú, a pedigréje pedig vagy fölér Skócia Walter Scott-i hegytömegéig, vagy pedig az Árva megyei, Liptó megyei, Túróc megyei hegyek között krumplievéssel kezdődik.
Próbagalopp. Az a sárga, amelyik a mázsálótól feljövet a lépésével legtöbbet ígért, amint galoppba vágja mister Zdrahal, az abszolút angol jockey, nyomban leleplezi magát, hogy neveletlen és hogy kanca. A szügyével aritmetikai biztonsággal szeli a levegőt, a kélt első lábának a mozgását Pascal vagy Newton sem tudták volna korrektebbül egyenletre számítani, de a hátsó bal lábával félrerúg. Kiveti messzire – már aránylag messzire – a saját teste súlypontja alól. Nem ismeri az emeltyű törvényét, nem tudja, hogy neki, lónak, az a hátsó láb fontosabb, mint az első, és hogy annak a pata-összekoccanás lehetőségéig is a teste alatt kell maradni. Ez a ló nem „jön be”.
Sötétfekete, mind a két első szárán bepólyált ló az, amelyik megragadja aztán a figyelmet. Szabályos, ütemes galoppban vágtat, mintha metronómmal tanították volna; ha jól odanézel a patájára, észreveszed, hogy minden egyes lábváltása pontosan 175 centiméter. Ez a ló helyre bejön. Hogy esetleg szigre is, az a zsoké dolga.
Világospej kanca repül végig a fű zöld bársonyán. A lábát úgy maga alá rakja, hogy a patájának a széle sem ér ki a teste egyensúlya alól. Az orra le van fordulva, hogy ne a beléje tóduló erőszakos levegőt szíja, hanem a rohanásától még fel nem háborgatottat. A szügye – hej, ez a ló asszony! – úgy mozog, ahogyan szél fúj; és mint a legjobban épített, legkarcsúbb sóner a tenger vizének: úgy tudja ez nekifordítani a bronchusokat őrző melle csontját az ellene áramló levegőnek. Ez a ló győz.
És ez a lő győzött is. Az az idegbeli visszaütés, ami megmagyarázta a számomra, ló-nemértő számára, hogy melyik a legteljesebb és legtökéletesebb ló, sikeres volt a próféciában. Papirosformákról, oddsokról, küloldali esélyekről, teherközlésekről és több ilyen egyiptomi hieroglifáról hallottam már. De arról én, a gyöp maiden-látogatója sohasem értesültem, hogy azok, akik lóra fogadnak, folytonosan apró könyveket, hosszú papírszalagokat néznek, és a totalizatőr torkába e szerint dobják bele a négyszögletes vöröseket, kéket és zöldeket, ahelyett, hogy megnéznék, milyen annak a lónak a fiziognómiája, akire rábízzák a pénzüket. A más esze szerint indulnak, helyett hogy a maguk szeme szerint startolnának.
*
Start. Ez az a szó, amely odaköt bennünket a tribünök árnyékához. Mert a start, az indulás az, amely tökéletesen imitálja e világegyetemet: sem kezdete, sem vége nincsen. A start az, ami tökéletesen igazolja Mascagnit, aki elsőül találta meg, hogy az operák felvonásai közé intermezzók is kellenek, mert különben nem volnának elég unalmasak.
Ezek alatt az intermezzók alatt fogadni kell. Bizonyos mennyiségű pénzt rákockáztatni arra, hogy egyik ló jobban tud-e szaladni, mint a másik. Egészen bizonyos, hogy az egyik jobban szalad, mint a másik, és mégis vannak emberek, akik az értékmérőjük utolsó törtjeit is ráteszik arra, hogy az a ló fut el először a célkarika előtt.
Én is akartam fogadni. De amikor már a totalizatőrös bódé előtt állottam, egyszerre megjelent előttem Deutsch Pál, az új magántudós és – deutsch ex masina – felemelve az ujját, így szólt:
- Hát nem tudja, hogy egyik ló jobban fut, mint a másik?
Deutschnak igaza volt, s én nem fogadtam. De nem is megyek többet futtatásra.
(Forrás: Lóverseny 231-236. old. – Erik Kiadó Bp., 2005.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése