Karácsoni történet
Az
apját leütötte a hajókötél, a vízbe fulladt. Az anyja mosóné volt; éjszakai
munkában meghűtötte magát, forrólázt kapott, meghalt. A kisfiú egyedül maradt,
és még alig volt négy esztendős.
Mikor
kivitték az anyját is a temetőbe, a kisfiú elgondolta magában: „mármost ki
fogja nékem mondani: kedves kisfiam? ki fog énnekem kenyeret adni reggel, este?
ki vet nekem már ezután ágyat, ki ad rám tisztát, ha elszennyesedem, ki vesz az
ölébe, ki csókolgat meg, hogyha valamim fáj?”
A
szomszédok is elköltöztek, ki ide, ki oda, idegenek jöttek a régiek helyébe,
akiknél, ha megjelent a kisfiú, ha bekérezkedett ajtaikon, azt kérdezték tőle:
„mit akarsz? mit keressz itt? takarodjál innen!”
El
is takarodott szegény, kiment az utcára, ahol senkit sem ismert, megállt egy
szögletnél szépen, s úgy nézett a jövőmenő emberek szemébe: nem hasonlít-e
valaki az ő apjához, anyjához? hogy azt megszólíthatná. Hiába nézte azokat, az
embereknek más dolguk van, mint az őgyelgő gyerekekre ügyelni. Aki mai világban
akar valamit kapni, annak ki kell nyitni a száját. Az igazi koldusgyerek jobban
érti a mesterségét; az utánaszalad a cifra uraknak, hozzájok keni-feni magát
piszkos condráival; azok aztán csakhogy megszabaduljanak tőle, vetnek neki
valamit. Az olyan koldus, aki csak sírni tud, meghalhat éhen.
Meg
is halt volna éhen a kis poronty mindjárt az első két napon, ha egy jámbor,
öreg gyümölcsárus-asszony nem árult volna ott azon a szögleten, amelyikhez ő
szegődött. Ez csak elnézte, mit ácsorog az a kisfiú ottan olyan sokáig. Talán
bizony lopni akar? Mikor aztán látta, hogy estig nem mozdul onnan, megszánta.
Kiválasztott számára egy ütődött almát: nesze, fogjad, hanem aztán mármost
eredj haza!
A
kisfiú hozzá volt szoktatva a szófogadáshoz, s ahogy mondták neki, hogy menjen
haza, szépen elindult haza.
Akkor
pedig már este volt, és este nagyvárosban minden ház ajtaja be van zárva. A kis
árva fiú úgy elsírdogált magában, amikor elgondolta, hogy neki sehova sem lehet
bemenni; őreá sehol sem vártak, az ő számára sehol sem vetettek ágyat.
Azután
összehúzta magát egy kapu szögletében, s ott nagy sírtában elaludt, álmában
megölelgeté azt a követ, ami olyan jó volt, hogy gyenge tagjait a szél ellen
védelmezte, s azt mondta neki: „édesanyám”.
Éjszaka
is sokszor felébredt, mikor úgy fújt a hideg szél! s nyögve fordult másik
oldalára, mikor olyan kemény volt az ágya!
Másnap
megint felkereste a jó kofaasszonyt, aki látva, hogy olyan bús szegényke, ismét
nekiadta ételmaradékát. Harmadnap, negyednap megint ott találta a jó
öregasszonyt.
Ötödnap
pedig hiába várt reá a szegleten, sokan jöttek, mentek az utcán, még többen,
mint egyébkor, csak az öreg nem jött ezúttal.
A
kis árva fiú végre megkérdezé egy féllábú koldustól (nagyobb urat nem mert
megszólítni):
–
Hol van most a jó néne?
–
Ma nem fog itt árulni, fiam, – felelt neki a koldus – mert ma ünnep van.
–
De hát miért van ünnep?
–
Mert ma született a Jézus, látod, kisfiam, hogy mennek az emberek a templomba.
Ahová
annyian mennek, oda tán neki is szabad bemenni, gondolá a kis árva, s hogyan
örült, midőn látta, hogy ebből a nagy-nagy házból, aminél szebb háza senkinek
sincsen, nem utasítják ki, nem kergetik el, nem kérdik tőle: mit akar itten?
hanem engedik ott gyönyörködni abban a sok szép énekben, s ellenni a sok ékes
öltözetű úr között.
Valami
nagy tiszteletreméltó ember azután sokat beszélt a népnek, elmondá, hogy
született a kis Jézus jászolban, pásztorok között, hogy élt szegénységben,
nyomorúságban, s hogy szerette azután is a gyermekeket mindig.
Úgy
elhallgatta volna napestig, amit ez a tiszteletreméltó férfi beszélt.
Egész
estig mindig talált templomot nyitva; este azután azokat is becsukták, s ő
ismét az utcán maradt.
Annyi
ablak ki volt világítva, az utcákon fényes hintók robogtak alá s fel; ragyogó
boltablakokban fenyőfák voltak kitéve, égő viaszgyertyákkal, cukorangyalkákkal,
picike bölcsőkkel, azokban aludt a kis Jézus.
A
kis árva úgy el tudta azokat nézni.
Mosolygó
asszonyságok jöttek a boltokba, vásároltak azokból a tündéri szépségekből,
ki-ki vitte haza, kisfiának, kisleányának – amit a kis Jézus küldött nekik.
Olyan
szép a kis Jézus születésnapja!
Csak
olyan hideg ne volna ezen a napon! Jó azoknak, akik meleg kályha mellett
édesanyjuk keblén hallgathatják a szél süvöltését; de aki nem tudja, hogy hová
menjen haza ilyen zord időben!
Ismét
csak visszatért a templom ajtajához, ott letérdelt kis kezeit összetéve:
–
Édes Jézuska, aki úgy szereted a gyermekeket, ha volna szükséged olyan kis
szolgára, amilyen én vagyok, vennél engemet magadhoz…
S
a nagy Megváltó meghallá kis szolgája kérését, és elvette őt magához, akit
senki sem tartott magáénak a földön. Ott elaludt a kisgyermek, és felébredt – a
mennyországban…
Ti,
kik vigadtok s örültök szent karácson napján, emlékezzetek meg azokról, akik
éheznek és szomorkodnak!…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése