Ha
Mózes történetesen közülünk való ember, bizonyára ezt írja vala a Teremtés
történetében:
“Mikor
pedig elvégezé Isten hetedik napon az ő csinálmányát, melyet alkotott vala,
látá, hogy Ádám búsulásnak esék, minekokáért teremté melléje a cigány embert és
ada ennek elébe egy cimbalom-muzsikát.”
Mert
a cimbalom nem emberi találmány: szíve meg lelke van, mint az eleveneknek.
Lélegzik a nóta közben, mint az éneklő ember. És hangsúlyozva mondja a nóta
szavait, mint a beszélő ember.
A
magyar ember lélegzik énekelve is, éppúgy, mint a közönséges beszédben. Mg az
idegen az énekben elfullad és kapkod a levegőhöz, ha előbb nem jár az esze
egy-két taktussal. Az igazi jó Magyar nótát arról lehet megismerni, hogy
gondolkozva énekelheti az ember és se a karmesteri pálcát, se az időmérőt, se a
gépmuzsikát nem állja.
Ül
például az öreg Barcza András a kocsma x-lábú asztala mellett. Egyik kezére a
fejét támasztja, a másikban a pipáját tartja. Előtte két üres palack, meg egy
telt palack. Szemben vele ott ül egy másik juhász is: Fehér István. Ez a
szomszéd uradalomból való és régi jó cimbora. Mondom, ülnek. De nem
beszélgetnek, csak szólnak hébe-korba. Azt mondja például Barcza:
-
Kergülnek-e?
A
másik erre fölpillant.
Tölt.
Iszik.
És
csak azután mondja:
-
Öt-hat.
Ez
elég egy negyedórára.
A
következő negyedórában Fehér szólal meg:
-
Hát nálatok:
Barcza
előbb gondolkodik. Egyet von a vállán. Aztán egyet szippant. S mikor a füstöt
kibocsátotta, akkor feleli:
-
Tíz, tizenkettő.
A
nagy szünetben, ami erre következik, egyszer csak kiveszi Barcza szép lassan a
pipáját a szájából és a fejét megszegve, halkan dúdolni kezd:
Elveszett
a lovam (a pipát fölemeli és nagyot lélegzik) cédrusfa-erdőbe. (Egyet szippant
a pipájából, s miután a füstöt kifújta, a fejét lassan lógázva folytatja.) Hej,
elkopott a csizmám babám (megint szippantás, utána lomha félkörlegyintés) a
lókereskedésbe.
Hát
az ilyen természetű dalokat nem is lehet más hangszerrel kísérni, mint
cimbalommal. A dal zengő beszéd, a futamok benne lélegzetvételek és a hangok
hullámai felemelkednek vagy lemélyednek az érzéssel, amely a dal szárnyain
madár gyanánt lebeg.
Ezelőtt
valami tíz évvel éjének idején egy pusztai csárdába tévedtem, ahol a kuckóban
egy rongyos és sánta cimbalmos ült.
Én
akkor a zenével, mint tudománnyal foglalkoztam és holmi operaeszmék kavarogtak
a fejemben. Szinte a felhúrozott gyúródeszka mellé és kezébe veszi a verőket.
Hanem
amikor elkezdte szépen, halkan, a busongás mélyében zengő futamok szárnyán,
hogy:
Sárgarigó most hullatja a tollát.
Elfeledtem
én minden generalbasszust és minden kottát a világon, de még magamat is
elfeledtem; megszűntem ember lenni, a lelkemet magával ragadta a cimbalom
zenéje, mint a forgószél a faleveleket, és vitte, vitte, elszórta az álmok
országában.
Akkor
tudtam csak meg, hogy mi a Magyar nóta és hogy mi a cimbalom. Akkor tudtam meg,
hogy a Magyar nótát a cigánybandák se játsszák helyesen, mert megidegenítik azáltal,
hogy a részleteket összevonják, és bizony sok-sok magyar muzsikus nem ismeri a
magyar dalnak azt a nagy törvényét, hogy nem a zongora tik-tak szerint kell
játszani, hanem a benne fejlő lélegzet törvénye szerint.
Az
igazi mélázó magyar nóták fölé mind ad libitum, illetőleg rubato jelzés való.
Pokolba a taktusjelző számokkal!
Kisgyerekkoromban
hallottam az apámtól a Rákóczi-nóta legendáját. Azt mesélte az apám, hogy a
nagy Rákóczi, mikor bujdosásnak indult, eltévelyedett az embereitől és gyalog
hallgatott egy patakmentén. Egyszerre csak cimbalomhangokat hall. A parton a
fűzfa alatt magában játszott egy vén, kopott cigány. Rákóczi hozzátámaszkodott
a fűzfához. Hallgatott. Hallgatott. Egyszercsak kicsordul a könny a szeméből.
-
Hol vetted ezt a kesergőt? – kérdezte a cigánytól.
-
Hol vettem volna – felelte a cigány -, benne volt a cimbalomban.
-
Miről szól?
-
Miről szólna? Hát Rákócziról, mikor elvesztette a trencsényi csatát.
Rákóczi
megértette ezt a nótában. Később ez a nóta indulóvá alakult át; de a második
részében, ha az indulóütemeket egy kesergő ábránd meg-megálló ütemeire oldjuk
fel, előválik belőle az a jajgató fájdalom, amely akkor a nemzet fájdalma volt
s melyet Rákóczi magával vitt a hazájából, Rodostóba.
A
Rákóczi-nóta nem is születhetett másképpen, mint cimbalmon: Magyar a lelke és
idegei vannak, amelyek beleszállanak a Magyar emberbe és a hazafiság
másvilágába ragadják. Ki nem érezné a Rákóczi megzendülésekor, hogy megszűnt az
lenni, aki velejében és szívében eddig volt és egy ismeretlen hatalom
sasszárnyai emelik az érzelemnek szent magasságába. A karunk megerősödik tőle.
A szemünk kigyullad! Érezzük, hogy nagyobb szó illet meg bennünket az
emberszónál – és ez a szó: hazafi.
És
az igazi magyar nótának mindnek megvan az a titkos, rejtelmes hatalma, hogy
megisteníti az embert saját érzésében. Hol van az a klavír vagy rézduda, s hol
az a rezgő polka, landler, szimfónia, szonáta, amely úgy meg tudná bűvölni az
embert, mint a Magyar nóta, meg a cimbalom.
Égessenek
meg engem, de kimondom, hogy a világ minden operájánál többre becsülöm a
Rákóczinkat, Biharinkat, s különösen annak primatialis magyarját, amit a cigány
nagy Bihari nevén ismernek. Meg többre becsülöm a régi szép magyar nótáknak
százait, amiket ma már az idegenségbe hajló új nemzedékünk nem is ismer -, s a
világminden nagytökéletességű hangszere közül csak az egyszerű cimbalom az én
kedves hangszerem.
Míg
a Magyar nóta hangzik ezen a földgolyón, a cimbalom fogja azt mindig kísérni, s
ha valaha elpusztulnánk a föld színéről, az angyalok lejönnek a mennyek
országából és az utolsó cimbalmot fölviszik oda magukkal, hogy a földön oly bús
magyar népet vele megvidámítsák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése