Jókai Mór: Oroszlánhűség

I.

Vitéz Róbert lovag a szent földre indul,

El messze a Vörös-tenger partjain túl:

Harczolni törökkel, pogány szaraczénnal,

Mellén a kereszttel, öklében aczéllal.

Mit vétett a török, szaraczén, Róbertnek?

Azt, hogy a szent földre telepedni mertek:

Elfoglalták Krisztus urunk drága sírját,

De még a szent kereszt fáját is ők birják.

Van Róbertnek otthon pompás úri vára,

Telt pinczéje, mindig gazdag éléstára,

A mezein nyája, erdeiben vadja:

- Azokat ő mostan de mind itten hagyja.

Nem viszi magával hű kopóját, solymát,

Jó Istenre bízza jobbágyai sorsát,

Sirhat már miatta jó öreg dajkája;

- De a feleségét, azt nagyon sajnálja.

Minden vészszel, bajjal szembenézni bátor:

Nem fél a pogányok öldöklő vasától;

Nem rémíti kopár pusztaság, vadontáj;

- De a hű nő búcsú-csókja, az nagyon fáj!

„Mi sorsra hagylak itt, te drágám, te szentem!

Ha szép szemeidtől olyan messze mentem!

Hogy élünk, ha élünk, így kettészakadva:

Fél-fél szívet egyik a másiknál hagyva?”

„”Nem maradok én el soha, sehol, tőled!

Veled járom végig be a messze földet: -

Mindig rámtalálsz ott, valami alakban, -

S majd megtudod akkor, hogy abban én laktam!””

„”Hogyha néma állat körül-körül repked,

Nyomodba jár távol; - vissza ne rettentsed;

Gondolj reá: hátha én kisérlek ottan?

Én édes szerelmem, örök imádottam!””

II.

Tengeren át Róbert sok viszontagsággal

Megjött a szent földre, szélverte gályákkal.

Örült, a mikor a hajót elhagyhatta,

S szilaj hullám helyett ló tánczolt alatta.

Nagy örömében, hogy újra a földön jár,

Neki is rugtatott a pusztának mingyár;

Bekalandolt szerte erdőt, ungot, berket:

Mint afféle vadász, a ki vadat kerget.

Egyszer csak egy szoros, rejtett sziklazúgban,

A mint egy tövises nagy bozótra bukkan,

Olyan ordítást hall egy sötét barlangból,

Hogy még a szikla is jajgat a visszhangtól.

Egy óriás kigyó: olyan, mintha szálfa

Kanyarogna szörnyen, elevenné válva,

Küzd ott egy hatalmas nőstény oroszlánnal,

Dühös lélekzetük fújtat, csak úgy lángol!

Derék két ellenség, király mind a kettő!

Ereje, haragja egyforma rettentő.

Összecsattogtatják szörnyű fogaikat;

Jó, hogy egymást ölik, s nem egy harmadikat!

Kigyó az oroszlánt aczél gyűrűivel

Fojtogatja, ez meg tépi körmeivel;

Földön hemperegnek, egymás vérit ontva;

Erős oroszlánnak ropog minden csontja.

Az óriás kigyó lesz most mindjárt győztes;

Nagyobb hatalommal bír ez az erős test. -

Az oroszlán ordít halálfájdalomban,

Mintha híva szólna: „Ember, segíts rajtam!”

Róbert az elbukott királyt fogta pártul:

Kirántotta kardját, leugrott lovárul,

S a kigyóra olyat vágott a kardjával,

Hogy az jobbra-balra pattant ketté válva.

Egyik fele elnyúlt, tátogó fejével,

Nagy mérges fogait vicsorgatva szélylyel,

A farka meg tánczolt, karikákat hányva,

S belekapaszkodott még az oroszlánba.

Arra nem is gondolt a vitéz keresztes,

Hogy most majd ő reá támadhat a vesztes. -

Az emberek közt is megesik az itt-ott:

Jóltevőjét marja meg a szabadított.

De hát az oroszlán tán jobb, mint az ember,

Szívében a vad vér tán melegebben ver:

A megszabadított rettentő vadállat

Odacsúszott hozzá s lábánál megállott.

A fejét lehajtá szépen hizelegve,

A lovag kezéhez nyaldosott a nyelve,

És oly bús nyöszörgést hallatott a szája,

Mintha csak beszélni akarna hozzája.

Lábát felemeli, mintha kezet adna,

Parolára nyújtva, hűséget fogadva.

Róbert megsímitja azt a nyújtott lábat,

S látja, hogy a hős vad szeme könybe lábbad:

Mintha emberlélek nézne ki belőle. -

- Hangját próbálgatja lágyan könyörgőre.

Majd mély dörmögéssel hosszúkat sóhajtva,

Fejét egészen a föld poráig hajtja.

S hogy Róbert a lábát rátette fejére

Szeliden, - nyelvével ott nyalta, hol érte.

Majd, mint a kis macska hátán hempergőzött;

Róbert a játékán bámulni nem győzött. -

A nagy bámulat közt el is felejtette,

Hogy hát a lovával mi történt mögötte?

Azt bíz elmulasztá a sövényhez kötni,

Mikor kedve támadt nyergéből leszökni. -

A paripának meg ne vegyük rossz néven

Ha azt tartá: «Futni hasznos, noha szégyen.»

S a míg lovagja a kigyót ketté vágná,

Megfordult, elszaladt, gazdátlan világgá. -

„Jó tettért az ember ime rosszat arat!”

Monda Róbert, látva, hogy im gyalog maradt:

Kiabál utána, látja, merre nyargalt; -

A ló annál jobban vágtat, rá se hallgat. -

Ekkor az oroszlán feláll egy nagy szirtre,

Fejét felemelve, lábait feszítve,

S valami vonitó ordítást ereszt meg,

A mitől még az a szikla is megreszket.

Ez üvöltő hangra minden odú, bozót,

Elevenné válik, fejet emel, mozog:

Süldő oroszlánok, tarka párduczkölykek

Innen is, onnan is gyorsan előszöknek.

Sirvájó hiéna, aranyfarkas, sakál,

Mind a magában elszáguldó lónak áll,

Visszaterelik a sziklaszakadékig:

A hogy az oroszlán parancsolta nékik.

Ott megfogta Róbert visszakerült ménjét,

S dicsérte magában oroszlán erényét.

Megigazítá a terhelőt a nyergén,

S megveregeté a lova nyakát gyengén.

„De most már azt mondd meg, édes oroszlánom,

Hogy’ rontok keresztül e fene-vad-nyájon?

Nyakamra csődítéd egész nemzetséged,

A kik nem értenek engem, csupán téged.”

„Ne félj semmit”, morgá az oroszlán halkan:

Aztán egyet ordít, a többi elhallgat;

Sunnyogva kotródnak a lovag útjából,

Csak a fogaikat vicsorgatják távol.

Ő maga ott lépdel a lovag oldalán,

Azt hinné az ember, hogy csatlósa talán.

Vezeti, kiséri, pusztán, bozóton át,

Mintha ő ismerné annak legjobb útját.

Óriás nagy vadak, szörnyü elefántok,

Szarvorrú, ki otthon nagyon bakafántos:

Róbert lovagot mind bántatlan bocsátják,

A mint az oroszlánt mellette meglátják.

Békében eléri már a tábor szélét:

Szemközt jön a népe, keresni vezérét,

A kiről azt hiszi, hogy már odaveszett: -

Bizony kevés hija volt, hogy így nem esett.

„Most már visszatérhetsz, kedves oroszlánom;

Hogy tovább is kisérj, azt már nem kivánom: -

Uraddal, fiaddal, élj soká s légy boldog;

S emlékezzél meg rám, hogy ha jól lesz dolgod.”

De biz az oroszlán nem maradt el tőle.

A lovag oldalán ballagott előre,

És mikor a vitéz lováról leszálla,

Odasímult hozzá és ott maradt nála.

III.

Nagy kiáltozás lett erre a táborban:

Nem akarták hinni, azt kérdezték, hol van?

Az a vitéz, a ki oroszlánt hoz kézen?

Boszorkányság van itt! Ez ördögség lészen.

De majd megnyugtatá az ősz patriárka

A népet, fenhangon ily szókat kiáltva:

„Isten csodája ez, és nem ördög munka.

Példája ott van az ó-testamentumba.”

Dániel proféta oroszlán vermében

Így szelidíté meg a vadakat épen:

Látunk más oroszlánt Márkkal az oltáron.

Róbert is hoz egyet: most kivan a három!

Ebben megnyugodott a keresztes tábor:

Helyre állt a hitök a főpap szavától;

Látták, nem bánt senkit: nagyon szelid állat;

Ijedség helyébe támadt a csodálat. -

De hogy kipróbálják jobban az erkölcsét:

Vedret hoztak, hogy azt tejjel teletöltsék;

Azt biz az oroszlán kiitta fenékig:

Így bizonyitá be tiszta lelkét nékik. -

A miatt se legyen senkinek aggása,

Miből telik ki ily nagy állat tartása?

(Mivel hús dolgában ott szüken valának;

Pedig nagy koncz kell az ilyen nagy kutyának.)

A hogy látunk uszkárt mészárszékre járni,

Szájában kosárral; - legyen abban bármi,

Nem bántja, hazamegy gazdájához véle:

Jól tudja, neki is majd csak jut belőle:

Éjjel a pusztára kiment s reggelenként

Hozta a szájában a gazella-kecskét,

Gazdája, szolgástul, abból jól lakhattak,

Ő maga beérte azzal, a mit hagytak.

Éjjel úgy vigyázott, mint a legjobb strázsa:

Róbert sátra előtt hallott mormogása.

Közelgő ellenség dobaját neszelte,

Ha veszély volt, gyorsan mindenkit fölkelte.

Végre úgy meg szokták ottan a táborban,

Hogyha nem láthatták, azt kérdezték, hol van?

A pajkos apródok vele kötekedtek,

Ő csak a farkával ütött rájuk egyet.

IV.

Egyszer a keresztes tábor nekilódult,

A mikor az idő éppen legforróbb volt,

A pusztán keresztül Jeruzsálem felé,

A hogy a vezérek tanácsa rendelé. -

Az ám csak a puszta, ottan a szent földön!

Árnyékot egy bokor sem ad ottan kölcsön,

Felhő sohasem jár a kietlen égen;

Felül a nap, alul meg a homok éget. -

Napokig utaztak e nagy sivatagban,

Ég, föld látszott lenni velök nagy haragban;

A vizük elfogyott, forrást meg nem leltek;

Szomjan elhullottak, - sokan fel se’ keltek. -

Mikor már a végső inség környékezte

A keresztyén tábort, az utolsó este,

Oroszlán felmondta a nagy rokonszenvet:

S úgy elfutott tőlük, még csak búcsút sem vett.

„No szép kis oroszlán, ki a bajban itthágy

Mikor megszomjazik, elhordja az irhát!”

Gunyolták Róbertet a többi lovagok.

„Visszatér az megint, mondá, csak várjatok.”

Hát még alig pirkadt az égen a hajnal,

Száguld az oroszlán vissza nagy robajjal;

Mutatja, mit hozott? Hát sáros lábakat:

Azokkal jelezte, hogy forrásra akadt.

Mindjárt nagy örömre kelt az egész tábor,

Viztől még nem támadt soha ilyen mámor!

A hogy forrást nyitott Mózses és Szent László:

Az oroszlán lett most ilyen nagy varázsló.

Szép hives patakhoz vezeté a serget,

Zöld volt ott a mező, hol a patak csergett:

Onnan a Jordánig már csak egy jó hajtás,

A hova elérni volt közös óhajtás.

Tele az a szent táj nagy emlékezettel,

Alább a nagy tóval, a Genezárettel,

A mely Idvezitőnk csodáitól híres:

Még ma is megható szent erővel bír ez.

Hajh, de ez a dicső, istenáldott róna,

De sok vitéznek lett örök takarója,

Kik a Krisztus sírját látni eljövének;

De mind csak a maga sírját tekinté meg.

Ott a dicsőséges Tábor-hegy tövében

Szaraczén szultánnal találkoztak szemben. -

Az is összegyűjté válogatott hadát:

A hegytetőrül a végét sem láthaták.

Hajnalhasadtától naplementig tartott: -

Háromszor is újra kezdették a harczot;

Új meg új sereget állítottak szemközt:

Feledték a sebet a nagy küzdelem közt. -

Törökök szultánja, hatalmas Szaladin,

Kit ural az arab, török, mór, szaraczén:

Este felé maga pihent lovas haddal,

A keresztes tábor közepének nyargal.

Az eleven aczél fal se állhat ellent!

Kifáradt ló, ember, a nagy küzdelemben,

Bomlik a rend; oszlik a tábor két részre,

Három ellenség jut egy keresztvitézre.

Szétszórva magukra harczolnak a bátrak,

Nem győzni, a dicső meghalásért már csak!

Némelyik körül már holtakbul van rakva

Sáncz, kiket levágott rettentő haragja.

Róbert alól is kidült már paripája:

Annyi lándzsa és nyil fúrt az oldalába;

Paizsa szétrepedt, azt már földre dobta,

Pánczélja, sisakja tört már darabokra.

Csak a kardja védi, azt fogja két kézre:

Maga is már nehéz sebekkel tetézve;

Mégis ki a kardja közelébe botol,

Annak a számára nyitva van a pokol.

De hát a pokol küld ellene egy sátánt!

Itt jön vágtatva egy fekete ló hátán;

Arcza is fekete: egy szerecsen emir;

Fut előtte minden, vele senki se’ bir.

Buzogányos dárdát hajigál öklével:

Keresztül töri az a pánczélt hegyével,

S mikor visszarántja lánczczal a kelevézt,

Kiszakitja vele ellensége szivét.

„Hej szép féleségem; sohajt Róbert lovag,

Nem nevezlek többé lelkem angyalomnak!”

Érzi, hogy vére foly, ereje hanyatlik,

A karja oly nehéz, a lába elbotlik.

Im egyszerre szörnyű orditás zendül meg:

Néger azopardok* jobbra-balra dülnek:

Holttestek halmán át egy oroszlán rohan

Oda, hol a harcznak a legforrója van.

Róbert rá ismer a hű oroszlánjára,

Ki a nagy harcz alatt tőle távol jára;

De mikor meglátta a halálveszélyét,

Visszatért, otthagyta a barlangja mélyét.

Egy szökés, s ott terem az emirnek hátán,

Hiába óriás az, hiába sátán!

Vas fogaival a nyakát átharapja:

Csinálja emberré, ha Luczifer apja!

No még azután egynehány azopardot

Helybehagy, pofonnal itten kettőt hármat,

Amott harapással agyonfojt néhányat;

Az egész csoportot szerteszélylyel hányja.

Aztán odaszökik kedves vitézéhez:

Az már földre esett, minden sebe vérez;

Karjánál megkapva, fölveti hátára,

És elnyargal vele messze a pusztára.

Ez a csoda látvány mindenkit megijeszt:

Még az ellenség is bámulva nézi ezt.

Senki sem gondol rá, hogy üzőbe vegyék;

Csak Isten csodája lehet ez, nem egyéb!

V.

A Tábor-hegy alatt volt egy rejtett barlang:

Körüle sivatag, tövistermő parlag;

Embernek, állatnak hozzájárulhatlan:

Nyilása lefelé mélyed, mint egy katlan.

Vizzel tölt medencze az üreg fenekén,

Mibe a tetőrül hull a nedv cseppenként:

Oly hideg, mint a jég, s mint kristály, oly tiszta;

Ettől a félholt is életre tér vissza. -

Itt ébredt életre a hős Róbert lovag.

Sötét volt körülte, olyan volt, mint a vak;

Tagjai zsibbadtak; nem birta emelni;

Tengernyi időnek kellett már eltelni!

Azt sem tudta, hol van? hogyan került ide?

Semmi sem tartá fenn, egyedül a hite.

Hogy Isten, a kiért magát föláldozta,

Pokol sötétjéből még világra hozza.

A sötétben maga körül keresgéle:

Megtalálta kardját, az ottan volt véle;

Azt a kardot még félholtan sem ejté le,

Öklébe szoritva az is eljött véle.

Hajh, kard volt ez eddig; de most már nem fegyver!

Emelné, ha tudná, a keze remegve;

Csak a markolatját emeli ajkához,

Az a kereszt talán megszabadulást hoz.

„Angyalkám, szentecském, ott a messze földön!

Ha tudnád, hogy én most mi kínban vergődöm?

Imádkoznál értem Isten oltáránál:

Ámen-mondásoddal nekem jót kivánnál.

Itt fekszem egyedül, sűrű sötétségben:

Nem láthatják kinom, kik laknak az égben.

Csaták halálából a ki megmaradtam;

Fekszem a föld alatt magamra hagyottan.”

„”Nem vagy itt magadban!”” felel rá egy szózat:

De olyan, a mitől háta is borsózhat!

Oroszlán-morgás az: két szem, mint két csillag,

Kisértetes fénynyel a sötétben csillog.

Majd érzi a forró lehelletet arczán,

A mint feje fölé hajol le az arszlán;

Kinek örvendező nyihogása támad,

A mivel örömét mondja ki az állat.

„Te vagy oroszlánom?” szól Róbert suttogva.

Mintha beszélnének csendesen titokba;

Mintha két szerelmes suttogna egymással: -

Felel puszták vadja szelid mormogással:

„”Én vagyok, én védlek, én őrzöm az élted:

Jó helyen vagy itten, álmodat ne féltsed!

Én hoztam tátogó sebed hegedésre,

Nincs szükséged másra, csupán üdülésre.””

Róbert az oroszlán nyakát átölelte,

Igy könnyebben esett a földről fölkelte;

Kivitette magát a szép verőfényre: -

Ah milyen boldogság nézhetni az égre!

A föld is szép annak, ki a sírból most kel:

Erdő, mező tele gyönyörüségekkel;

A fákon aranyló gyümölcs, a bokorban

Karcsu antilope delel egy csoportban.

Az oroszlán egyet gondol s eliramlik:

A csalitban futó vadak zaja hallik;

Nem soká tart néki! könnyü a vadászat,

A hol maga előtt talál vadat, százat.

Kiszemeli a leggyöngébb kecskegidót.

(A betegnek kell ám hozni valami jót!)

Viszi kedveskedve drága betegének,

Ez fog erőt adni új egészségének.

Róbert lovag erre szomorún mosolygott:

Nem bir ő bevenni még most ilyen dolgot;

Szétnéz az oroszlán erdő bokor felett:

Mit hozzon hát néki? Megvan a felelet!

A szikláról alá egy fügefa hajla:

Érett gyümölcsökkel tele minden galylya.

Biz az ott lehetett, egész csoportostul,

Az oroszlán miatt, az bele nem kóstol!

Most fölrohant érte, kitépte tövestül

Iszonyú körmével; hozta gyökerestül:

Oda vitte a fát s gyönyörködve nézte:

Vendégénél hogy kel a „szépasszony főzte?”

Hát az oroszlánnő igy gazdasszonykodik.

Terebély narancsfa vala a második,

A harmadik étekfogás meg datolya,

Kedves betegét igy eteti, ápolja.

Már erőre is kezd kapni a megsérült:

Kiépül lassankint nagy nehéz sebébül;

De a barlangjábul még kijönni nem mer;

Próbálgatja kardját: „Még nem vagyok ember!”

Hát egyszer, a mint az oroszlán távol van,

Eléje egy másik nő oroszlán toppan;

Róbert azt hiszi, hogy az az ő barátja,

De a hogy az rá néz, csalódását látja.

Ez fenevad, éhes, vérszopó kegyetlen!

Nagy veszedelmére jött ide véletlen;

Elgyöngült karjai a hőst meg nem védik:

Maga előtt látja élte kinos végit!

De egy kiáltásra még képes volt ajka;

Az erdők visszhangja talán tovább adja?

„Hű oroszlán segíts, ne hagyj elpusztulnom!”

- Rettentő ordítás felelt meg rá tulnan. -

Jön a hű oroszlán szörnyü ugrásokban;

Recsegve válik szét a bokor s már ott van!

Rárohan a másik oroszlán-nőstényre;

Legázolja maga alá a fövényre.

S addig marczangolja, tépi és harapja,

A mig megfojtottan elterülve hagyja,

Szemei ragyognak dühös győzelmében;

Két féltékeny asszony így harczol meg épen!

Két féltő asszony, ki „egy” lovagot szeret,

És miatta élethalálharcznak ered,

Az egyik, a kinek hűsége angyali,

A másik meg, a ki felakarja falni. -

„Édes hű bajtársam, mond erre a lovag,

Lásd mostan vesztemre majd elváltottalak;

Ezután hogy többé el ne téveszszelek:

Tegyünk a nyakadra ismertető jelet.”

Hitvesétől volt egy hímzett övszalagja,

Most azt az oroszlán nyakára csavarja. -

A nemes vadállat oly büszke lett ettől:

Örömordítása csaknem felleget tör. -

Rohan ordítozva erdőnek, pusztának;

De nem dicsekedni a maga fajának;

Elrohan a hires neves Kármel hegyig

S ott a zarándokok közé elegyedik.

Akadnak nehányak, a kik ráismérnek:

Látják nyakán övét elveszett vezérnek;

Erről megtudják, hogy Róbert lovag él még:

Pedig már rég el is temetettnek vélték.

Nyomában indulnak a hű oroszlánnak:

A rejtett barlangban ime rátalálnak;

A lovagot, kiben nincs jártányi erő,

Vállaikra veszik s akként hozzák elő.

Kármelhegyi zárda nem messze van onnan;

Derék kármeliták szent háza az ottan:

Biztos menedéke minden üldözöttnek;

Róbert lovag ott felépülhet közöttek. -

Itten sem marad el tőle oroszlánja;

Hogy nála lehessen, azt senki se bánja;

Virtusát csodálják: és úgy emlegetik,

Mint embernek való példát, sok évekig.

VI.

Megjöttek a gályák végre Velenczéből:

A keresztes hadak romját hogy vennék föl;

Róbert lovagnak is eljött az ideje,

Hogy az útját vissza hazájába vegye.

A hű oroszlánt is elvinné magával;

De a velenczei hajós olyan gyáva!

Fél, hogy mind megeszi útközben a népet; -

Az ő hajójára oroszlán nem léphet.

Nem használ a szép szó, még a pénzcsörgés sem

Minden kárba vész a gyáva rettegésen,

Nyúlszivű hajósok azzal fenyegetnek,

Hogy visszafordulnak s mindent itt felejtnek!

Búcsút kell hát venni a hű oroszlántól!

A dicső állatnak a szeme is lángol,

Mikor utoljára megöleli hőse;

Gondolja szivében: nem marad el ő se!

A mikor Róberttel elindul a gálya,

A hullámzó tengert bámulja, vizsgálja;

Hosszú és vontatott ordítása végig

Gördül a hullámon. A hajón csak nézik!

Akkor egyszerre csak rohan a tengerbe,

S úszik, talpaival a hullámot verve:

Elakarja érni a távozó gályát!

Tusakodni hívja a tenger dagályát!

Bámul minden ember a ragaszkodáson;

De már szélben dagad a vitorlavászon;

Akarva sem lehet többé visszatérni: -

S a repülő hajót el nem tudja érni.

Az erős oroszlán az erős tengerrel

Küzd; de nem mondhatni: egyenlő fegyverrel.

A tenger erőssebb. Ott vesz a hű állat:

A hab átcsap rajta. Lelke volt: - elszállott.

VII.

Róbert, mikor hazaért a kastélyába

Szalagját hitvese nyakában találta!

Elbámult rebegve e csodatalányon:

„Te voltál, te magad az én oroszlánom!”

* Mezitelen fekete harczosok a török táborban.