2018. aug. 19.

Nagy Sándor (1820-1902): Magyar átok



A’ gyász mohácsi vérnapok’,
Egyik bús alkonyán,
Midőn sötét sírszemedő,
Lengett e’ romhazán.

Győzelmök’ kérkedésivel,
Zsákmánynyal gazdagon;
Haza tartott a’ vad török –
Rabolva szabadon.

Rablánczra verve hajtatá
A’ harczi foglyokat,
Annyi hős ifjat, ’s köztöke gy
Megőszült bajnokot.

’S már bucsuzóba volt a’ nap
A’ bérczek’ ormain;
Midőn a’ vérázott haza’
Végső határain:

Megálljatok!... kiált föl a’
Megőszült rabmadár:
Végbúcsúmat hadd mondom el,
Mert itt a’véghatár.

Oh essetek le térdre mind,
Édes rabtáraim,
’S mondjátok szív szerint velem
Megáldó szavaim’.

’S le térdre hullt a’ lánczokon
Sinlődő rabsereg’
’S szívhangjain, honára illy,
Áldásokat rebeg:

Isten veled magyar haza,
Letipratott hazánk!
Rád a’ sötét sir’ éje vár,
Rabláncz, börtön reánk

Légy áldott hősök’ csontival
Boritott temető!
Fedjen lágy párnaként a’ szét
Áradt vérszemfedő.

Legyetek áldottak, velünk
Csatázó hős fiak!
Kiknek vaskarjaik a’ sír’
Ölébe porlanak.

Legyetek áldottak, édes
Szeretett kedvesink!
Rabhaza’ rabgyermekei,
Szülők,t estvéreink!

Ki az a’ vén eb?... e’ gyávák’
Előkolomposa;
’S mit csahol?... dörg haraggal a’
Tarhad tábornoka.

Tábornok! én eb nem vagyok,
Solymos Jenő nevem:
Mint hű fiú, hazámra vég
Áldásom’ rebegem.

Áldásodat?... átkozd meg azt,
Átkozd meg romhazád’,
Kérd rá csapásul az egek’
Sujtoló ostorát.

’S te hősi vérrel kérkedő,
Vitéz nyúlsarjadék,
Mondd utána, hogy hallja meg,
Az úr, a’ fényes ég:

Oh verdd meg isten e’ hazát;
Szólt vén Jenő legott:
Csapásul adj rá szüntelen, -
Pünkösti harmatot.

Gyűjtsd össze sürű fellegid’
Szentgyörgy után, ’s előtt;
Csapásul adj rá szüntelen –
Szentgyörgyi langy esőt.

Letérdelve utánozá
Jenőt a’ rabsereg,
’S szemökben a’ honszerelem’
Meleg könye remeg.

Elzúg sebes sasszárnyakon
Az átok’ nagy szava,
’S rá a’ mosolygó égibolt,
Tetszést viszhangoza.

Hát átok az? veszett vén eb?
Még játszol én velem;
Talán viszket nyakad, hogy így
Gunyolódsz ellenem.

Átkozd meg rögtön szertedult,
Bitang magyarhazád’,
’S ki fattyazott… anyád’ meghűlt
Emlőjének porát!

’S te hősi vérrel kérkedő,
Vitéz nyúl-sarjadék;
Mondd utána, hogy hallja meg
Az úr, a’ fényes ég.

Isten’ nevére esküszöm!...
Azt nem teszem soha!
Inkább igya meg véremet
Hazámnak szent pora.

Esküdjetek mindannyian!
Hogy inkább meghalunk,
Semhgoy csak egy ferde igét –
Ejtsen ki ajakunk.

’S le térdrehullva, kezöket
Az égre emelék:
’S mindnyája egyező szívvel
Utánaesküvék:

Isten nevére esküszünk!...
Azt nem tesszük soha!
Inkább igya meg vérünket,
Hazánknak szent pora.

Isten nevére esküszünk!...
Hogy inkább meghalunk,
Semhogy csak egy ferde igét –
Ejtsen ki ajakunk.

Elzúg sebes sasszárnyakon
Az eskü’ szent szava:
’S rá a’ mosolygó égi bolt –
Tetszést viszhangoza.

Elő, bakók! szeljétek le,
Makacs fejeiket;
Kivánatuk szerint, a ’ föld
Hadd igya véröket. –

Csak rajta, rajta vad tigris,
Ontasd ki véremet:
Töresd százezer izre bár
Keréken testemet;

Állitsd elém, rémképül a’
Föld’ minden kínpadát:
Esküszöm!... megátkozni nem
Fogom e’ romhazát!...

Így szóltak elszánt bátoran
Jenőnek ajkai:
Vélnék e’ vakmerő szavak,
Mennyödörgés álgyui.

És sírölébe szálltanak,
Inkább a’ hősfiak:
Semhogy csak egy ferde igét,
Csak egy szót szóljanak.

’S most játszi szellő lengedez
Puszta sírhalmukon;
De honszerelmök élni fog
A’ késő ajkakon.

’S olly édes álmok alszanak
A’ sírnak éjjelén;
Mert hőn imádott anyjuknak –
Nyugosznak szent ölén.

Forrás: Nagy Sándor versei  Pest, 1852.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése