A ház falába illesztett emléktábla leleplezése
alkalmával Félegyházán 1867. október 13-án olvasta: Szász Károly
Az üstököst kérded:
honnan jő, hová megy!
Mi űzi őt, mi czél felé,
tova?
Az üstökén vész,
homlokán haláljegy,
Ragadja bőszült,
prüszkölő lova.
Végzettől űzve fut, meg
nem pihenve;
De kérdd: hová visz
útja, úttalan?
- „A végtelenből és a
végtelenbe!”
Annyit felel csak és
tovább rohan.
Kérdd a folyót:
hömpölygő széles árja
Honnan szakadt, kigyózva
merre lejt?
Vizén terhelve úsz
ezernyi gálya,
Kincscsel rakottan mint
megannyi sejt.
Majd szikla körzi, majd
termő vidékek,
Rombolva ott, áldást
árasztva itt –
A földnek jóltevője,
tükre égnek,
Míg sírt neki a tenger
ágya nyit.
Lángüstökösnél rejtelmesb,
csodásbban,
Petőfi jött és távozott
megint;
Mint a folyó, hatalmas
áradásban,
Jött s ment, a róna
jóltevőjekint,
Szülötte mély viszhangos
rengetegnek,
Vonatva mélységek
hatalmitúl –
Nem tudja senki:
bölcsője hol rengett,
Nem senki? sírja merre
domborul.
De mint a csillag, mely
sebes futtában
Az égen fénylő tűzvonalt
mutat:
Ő neki is hol járt,
nyomába láng van,
S fényes dicsőség jegyzi
az utat.
Jó kedve szétszórt égő
sziporkái
Haragja bősz villám: a
dalok;
Tűzpillangokként látván
szerteszállni,
Hol járt, hol élt,
megtudjuk általok.
Itt is van
egy nyom,
elmosódva félig,
Befolyta félig a futó
homok,
De még ahivek ajki
elbeszélik,
Ők frisseségben látták e
nyomot;
Az éveket gyorsröptű évek
válták,
Hány vész söpörte végig
a hazát!
De itt a nyom – s azért
tevők e Táblát:
Mutassa, - hogy a költő
erre járt!
A költő? Óh nem; a kis
csecsszopó csak,
Ringatva bölcső s anyai
kezek,
S hogy ringani megszűnik
ama csónak,
Itt járt el*, itt lőn
„pendelyes gyerek!”
Itt gyügyögé az első
szót, az édes
Magyar beszéd első, tördelt
szavát:
Óh – az a szó! örökre
oly beszédes,
Ajkán jövőkbe hatva,
zúgva át!
Első játékit itt űzé a
porban,
Az első lepkét itt
kergette, itt,
S hogy visszajött,
későn, már férfikorba,
Hogy szedegette szép
emlékeit:
Hogy hallatá a dajka
rímet: ujra,
Ha hallaná még
fölzendülni tán;
Hogy lovagolt, hejh
fűzfa sípot fújva,
Hogy lovagolt, szilaj
nádparipán…
Azóta, hajh, a kis lak
összeomlék,
Vályog falából nincs egy
darab ép,
De minden itt felőle élő
emlék,
Az ő hirében nincsen
omladék.
S épülne bár a kiskunyhó
helyére
Magas tornyokkal büszke
palota:
Amily magasra dicse ér,
- nem érne,
Higyjétek el, nem érne
az oda!
S viszont ha mind, mi
itt körül fennáll ma,
Ház, utcza, város, mind
omolna el
S eltünne mindez, mint
egy reggel álma,
S népről, mely itt élt,
ne maradja jel,
Idő, vihar ha mindent
elsöpörne:
Az ő népét, azt el nem
söprené,
A romok közül az megint
kitörne,
Büszkén, mikép a pálma
ég felé!
Mert mig e róna,melyet
úgy imádott,
Nyilt arczulattal az
egekre néz,
És kőkebelén ringat
délibábot:
Az ő emléke itt el
nem enyész.
Rengő kalász, kövér fű,
évről-évre
Zöld koszorújába fonja
itt, e helyt
S halk suttogással
áldást mond nevére
A Kis-Kunság,m it úgy
megénekelt!
Amig lesz egy rög, - és
hol nincs ilyen hajh! –
Amelyre honvéd vére
csorga le,
S lesz egy keresztke,
fejfa, vagy egy zöld galy,
Jelölni hiveinek sirját
vele;
Míg áll Segesvár
gyászemlékű tére,
Ahol kettétört a kard és
a lant:
Fölzúg a „Talpra magyar”
s az „Előre”,
A vész hárfáján,
szellemkéz alatt.
S míg egy magyar lesz, s
hangzik egy magyar szó
S szerelmes lányka
magyarul dalol,
Míg egy magyar sziv
fölriad, viharzó
Nagy elszánással a
nyomás alól;
Míg nyerve nem lesz a
világ-szabadság,
S küzd egy magyar, hol
érte küzdni kell,
S lesznek kik jelszavát
fennharsogtassák:
- Petőfit addig nem felejtik el!
(* „Eljár”
mondják, a gyermek mikor járni kezd.)
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése