Egy
férfiút temettek el pár nap előtt, kit gyermekkoromtól fogva ismertem, ki jó
barátom volt egykor sok éven át, kivel együtt, egy táborban küzdöttem sokáig a
közlét mezején s kivel sok jó órát töltöttem el a nemes férfimulatság élvei
közt.
Híre,
neve nem volt országos; lelke nem fénylett a lángelme napfényével, de azért nem
közönséges, nem mindennapi ember vala. Előkelő, ősnemes család ivadéka, egykor
tekintélyes vagyonnak tulajdonosa, magas állásokat töltött be a közélet terén,
vármegye főjegyzője, sok ideig alispánja, országgyűlési képviselő, törvényszéki
elnök még egy év előtt is.
Most
már ott fekszik a berhidai temetőben, talán egy kis fakereszttel jelzett
sírban, egykori jobbágyainak, zselléreinek temetősorában. A kereszt elkorhad, a
sírhalmot eltapossák, koszorút nem tesz rá, virágot nem ápol rajta senki, nem
beszélnek róla, elfelejtik végképp, és azok felejtik el legtökéletesebben, akik
egykor szerették és becsülték.
Halálát
nem adták tudtul a nagyvilágnak. Halotti hirdetést nem küldtek szét sem
rokonaihoz, sem barátaihoz, sem egykori tiszttársaihoz. Én magam is csak egy
vidéki hírlap sorai közt véletlenül akadtam rá, hogy egykori barátaim egyike
meghalt és eltemettetett. Még az a hírlap is csak ennyit mondott róla, egy
szóval sem többet.
Mert
e férfiú elveszté vagyonát, aztán elveszté becsületét s végre elveszté életét
örökre. Se vagyont, se becsületét megmenteni nem lehetett, tehát élete nem volt
arra érdemes, hogy megmentessék, sőt, méltó volt arra, hogy meg ne mentessék.
Egy kis adag por, melytől megmerevül a szív, kialszik az élet: erre volt már
csak szüksége. Kétségbeesésében megszerezte azt a port, s azon a poron
megszerezte a halált.
Miért
beszélek én róla? Miért nem feledem el én is, mint elfeledék mindazok, kik neki
jó emberi valának? Miért visz el képzeletem a sírra, hogy megtiporjam annak
porát, s miért emlékezem vissza életére, hogy annak irtóztató bukását
fölidézzem?
Bizony
nem könnyelmű kíváncsiság, nem kegyetlen indulat vezeti tollamat. Hanem szomorú
igazságokat kell elmondanom, melyeket meg kellene hallani a nemzetnek s
melyeken okulni kellene nemzedékünknek. Ahogy ez az egy ember elpusztult: úgy
pusztultak el harminc év alatt százan és ezeren és ha sokáig tartana ez a
pusztulás: nemzetünknek halála következnék be a kikerülhetetlen végzetnek
irtóztató törvényei szerint.
Ámde
járja be valaki országunk vármegyéit s városról városra, faluról falura,
kérdezze meg: hova tűnt el az a faj, mely megalkotta Verbőczy nemzetét, s mely
ezer éven át vészben, viharban, keserű küzdelmek árán s vérének hullásával
megmentette sokszor, s fenntartotta mindig ezt a hont.
Fehér,
Pest, Nógrád, Heves, Szolnok, Szabolcs, Erdély: ím azt a földet járjátok be,
melyet e nevek befoglalnak. Meglelitek a nagy családok neveit, ott állnak még a
nemesi udvarházak, néhol vidám kényelem mosolyog az ablakokból, másutt düledező
falak, korhadozó vén fák törzsei regélik el, hogy az ősi család, a régi gazda
nincsenek többé. A föld idegené, új emberé, s aki igaz örökségként bírhatná e
földet, az rég kihalt már, gyermekei, unokái szanaszét a nagyvilágban. Nem
uraik többé önsorsuknak, nem vezetőik többé honuk közügyeinek, szétzúzta őket a
haladó kor, más keze-lába lett valamennyi.
Más
faj állott a kihalt helyére, - így zeng búsan a rég elmúlt kor rég elmúlt
dicsőségének lantosa.
De
miért kellett kihalni a régi fajnak, miért kellett a tért átengedni
újembereknek?
Miért
rokkant össze a régi faj a demokrácia súlya alatt, melyet ő maga önkényt,
kényszer nélkül alkotott meg egykor? Öreg házi növény volt-e a történelmi
nemzet, melynek a demokrácia szabad levegőjén el kellett sorvadni?
Iszonyú
kérdések ezek, melyekre szomorú a felelet.
Az
én egykori barátom élete és halála adja meg a feleletet. Egy volt ő a sok
közül, s szomorú élettörténete száz meg ezer családnak élettörténete.
Úri
házban növekedett, mint gyermek. A gondot, a nélkülözést, az életnek mindennapi
kenyérküzdelmeit nem ismeré. A kihalt nemesi társadalom vette őt körül, s annak
erényei, bűnei tapadtak lelkéhez. Házi cselédekben, jobbágyokban, zsellérekben
sereget látott az apai hajlék körül, melyről azt hívé, szolgálat a kötelessége,
neki pedig parancsolás és élvezés a joga. Az apa, a nagybátya, a rokonok, a jó
barátok parancsoltak falujában, s rendelkeztek vármegyéjében. S a gyermekkel
együtt nőtt fel öntudatlanul az az önérzet, hogy minden jognak, minden birtoknak,
minden dicsőségnek, minden élvezetnek örökké kell tartani, s örökségképpen őreá
kell annak szállani, mint szállott apjára és apjának őseire nemzedékről
nemzedékre.
A
jogot Pesten hallgatá. Legalább itt szerzé bizonyítványait, melyekre szüksége
volt az életben. De könnyen szerzé. A vagyonos és nemes ifjak jó vérnek és
élénk elmének birtokában, elmefárasztó, nagy munka nélkül is megnyerték azt a
levelet, melyben meg volt írva, hogy ők jognak, alkotmánynak és minden
szükséges tudománynak ismeretében eléggé gazdagok.
Pedig
nem voltak eléggé gazdagok. Hiszen ha a tudomány minden iskolai gazdagsága
birtokukban lett volna is, a munkásság szeretetét, az erények legnagyobb
erényét, mely nélkül minden erény csonka és esendő, meg nem szerezheték. Akire
jó név s nagy vagyon volt szállandó örökségül, az bizton számíthatott jó
hivatalra is. A hivatal kereste őt fel, s nem ő azt. Gyakran ki sem kerülheté.
Ez
ábrándból, e vakságból, ez őrültségből a jurátusvilág nem volt alkalmas őt
kigyógyítani. A nemzeti újjászületés nagy kora csak új, noha nemes ábránddal
szaporítá a régi társadalom hagyományait, de azokat nem törlé el.
Hazament
a húsz-huszonkét éves ifjú végezve, és tudva mindent, amire az öregek hite
szerint szüksége van. A legelső tisztújítás közhivatalra emelte őt.
Megérdemlé-e
azt a közhivatalt? Szolgált-e, küzdött-e, fáradozott-e érte, hogy képességét
bebizonyítsa? Nem tett semmit. És megválasztatása mégis dicsőséggel,
ünnepéllyel történt, mintha már megszerzett nagy érdemeket jutalmazott volna
meg a vármegye közönsége. Pedig nem jutalmazott meg mást, mint az ifjúnak
nevét, s a rá háramló szép vagyon köztudatát. Megjutalmazott olyan dolgokat,
melyek véletlenek, esetlegességek, egyéni vak előnyök, de nem erények.
Az
ifjú józan ész birtokában, de egy kissé könnyelmű volt. A tömjén nem szédíté
el, de odáig felemelkedni nem jutott eszébe, hogy amidőn kilépett a közélet
porondjára, megkísértette volna életének és sorsának üzleti mérlegét. Mivel
tartozik ő az életnek tehetségben, tudományban, munkaismeretekben, s mit
követelhet ő az élettől hivatalban, kitüntetésben, élvezetben?
Az
ifjú elfogadta a hivatalt, és kitüntetést, s élvezé a jelent. A hivatal kevés
munkája nem emészté fel a napokat. Társas mulatság, kártya, vadászat, lovaglás,
látogatások, fürdők: íme, ezek tölték ki a napok és órák ürességét.
Mert
a nemes és gazdag ifjút senki se tanítá arra, hogy a hivatalból maradt üres
idejét ossza meg az élvezet és a munka között. A régi nemesi társadalomban nem
volt ez divat, de eszébe se jutott senkinek. Vagy legalább igen kevés embernek
jutott eszébe.
Az
élet minden nagy előnyeért az ifjú nem adott mást cserébe, mint
igazságszeretetet, jó kedélyt, vidám lelket, szeretetre méltó egyéniséget. Hogy
is lehetett volna rosszlelkű az ifjú, kihez születéstől kezdve mindenki jó
volt: szülő, tanár, vármegye és sorsnak szeszélye?
Mindenki
szerette az ifjút, férfiak, nők egyaránt. Még ez a nagy közszeretet is ártalmas
volt. Elragadozta önnönmagától, s neki sohase engedett időt arra, hogy
megcsinálja az életnek ama nagy üzleti mérlegét. Csak élt öntudatlanul. Az élet
szelíd, de örökös élvei miatt még családalapításra se jutott ideje.
Jött
a forradalom, s vele a keserű harc. A fegyver csattogásai közt nemcsak a múzsák
hallgatnak el, hanem a demokráciának szelíd, házi erkölcsei is, a
munkaszeretet, a takarékosság, a kész vagyon becsülése, a jövendőre való
számítás okossága.
Jött
a fekete kényuralomnak borzasztó korszaka. Most már vármegye sem volt, hivatal
sem volt, de a közszeretet megmaradt. Most már a napnak minden óráját társas
élvezetre kellett és lehetett fordítani. Rokonok, jó barátok és búsuló hazafiak
seregesen látogaták az ifjút, aki azonban már élemedett férfiúvá vált.
Jött
1861, s vele az alkotmány csilláma, mint mikor februári hófelhők közül egy
pillanatra kisüt a nap. Ekkor megint közhivatalt, tekintélyes állást adott a
férfiúnak – pár hónapig. A nap ismét elbújt a felhők alá.
Egy
szép reggelen a mindig becsületességű férfiú számítást csinált, s látta, hogy
adóssága magáért és barátaiért annyi,m int amennyit vagyona ér. Eladta minden
birtokát, lerázta minden terhét, nem maradt egyebe, mint az ősi ház, de nem
volt lekötelezettje senkinek.
Csak
a hazának és a mindennapi megélhetésnek.
Azt
hitte, tartozik a hazának azzal, hogy részese legyen annak a nagy és szent
összeesküvésnek,mely forradalom útján akarta szabaddá tenni a hazát.
S
midőn ez sikertelen volt, a mindennapi megélhetés kötelessége hivatalra
kényszeríté. Könnyen megnyerte ezt, hiszen minden honfi bízott benne, minden
ember szerette őt. Lett alispánja a vármegyének, elnöke a bírói széknek,
országgyűlési képviselője egy kerületnek. utóbb törvényszéki elnökké tette őt a
király.
Előhaladott
a korral, hanyatlott már a férfiú testben, lélekben egyaránt, de a közszeretet
nem hanyatlott irányában. A régi társas körök nem bocsátották őt ki maguk
köréből. Magas egyházi és világi méltóságok gazdag rokonok és jó barátok csak
úgy környezék, mint mikor megvolt a tekintélyes családi vagyon. Könnyelműen
hurcolták magukkal, s ő könnyelműen engedé magát hurcoltatni.
Ám
a demokrata kör szegény közhivatalnoka nem győzi a régi társadalom élveinek
vendéglői számláját kifizetni. Éppen most egy éve kitűnt, hogy a férfiú hitre
bízott közpénzek nagy összege elveszett.
A
rokonok és jó barátok azonban helyre tették ugyan a hiányzó közpénzeket, de ő
szétoszlott becsülettel többé helyén nem maradhatott. Barátai azt hitték:
golyót röpít agyán keresztül. S megvetették, s többé nem szóltak hozzá, midőn ő
ezt rögtön meg nem cselekedte.
Ő
pedig még meg akarta kísérteni az életet, s munkát, hogy jólelkű hitelezőit
megmenthesse. Lehetetlen volt. Midőn pár nap előtt kísérletének hiúságáról
meggyőződött: reggel halva találták ágyában.
Kézsmárky
Józsefnek hívták. Az ő élettörténetét vázolám e sorokban. Az övét és százakét
és ezrekét, kik a rég kihalt társadalom erényeit nem tudták kibékíteni a
demokrata új korszak erényeivel és kötelességeivel.
Most
már ott pihen a herhidai temetőben. Őseinek örökségéből csak egy sírnak való
hely maradt meg számára. Az utolsó örököst s becsületét együtt kellett oda
eltemetni.
Szívem
mélyén rendült meg a sajnálkozás keserű érzete, midőn egy év előtt megtudtam
szomorú esetét. Hiszen barátom és tiszttársam volt sok ideig. Halála
kiengesztelt, bár engesztelne ki mindenkit.
S
bár minden magyar szülő arra oktatná gyermekét: csak egy érdem van, ez a munka;
- s a legmagasabb erény a munkaszeretet!
Forrás: Veszprémi
Független Hirlap II. évf. 19. sz. Veszprém, 1882. május 13. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése