Mikor
a barátságos, meleg szobában kerevetünkre ledőlünk, vagy a nyári hőség elől a
kert bizalmas lugasába menekülünk, hogy elmúlt napok eseményein elmerengjünk, a
kellemetlen tapasztalatok oly erőteljes láncolatban nyúlnak fel
emlékezetünkben, hogy akaratlanul is a költői világban keresünk szórakozást.
Egykori
tanárom is így tett, s neki köszönhetem – hogy naplója után a következő
történetet elbeszélhetem.
Gyulai
költeményeiben kezdünk lapozgatni – úgymond -, ki ne ismerné Erdély dalnokát?
„Vadregényes fenyvesek homálya,
Sziklabérczek felhők közelében!
Üdvözöllek, mint anyát a gyermek,
Hű szerelem forró érzetében…”
Még kezdő író voltam; ezen korban az ifjú arra
törekszik, hogy nagy férfiak társaságában megfordulhasson. Kimondhatatlan
örömmel ragadtam meg az alkalmat, midőn a Rózsahegyen nyaraló Gyulai Pál
családjához kaptam meghívót, annál is inkább, mert Petőfi Sándornak özvegye,
édes nővére volt Gyulai nemes szívű, fiatal nejének, és így ő is künn időzött.
Néhány barátommal többször itt töltöttük el a vasárnapok délutánját. 1866.
szeptember 8-án vidám társaság jelent meg Gyulaiéknál a Rózsahegyen. A család
által imádott, ismerősei által szeretett és tisztelt Gyulainé névnapja volt.
Boldog
Máriát jöttünk köszönteni.
A
társaság részben a kertek Pest felé nyíl részén foglalt helyet, részben a
folyosó pamlagain telepedett le. A beszélgetés az akkor dühöngő ragály: a
kolera körül forgott, és Gyulainé beszéd közben erősen hangsúlyozta, hogy „itt
a szabadban” meg van óva a vésztől, majd ellenkezőleg, enyelegve emlegette,
hogy bizony ez a rút kolera még őt is elviszi magával, oly hirtelen, oly
sebesen, hogy észre sem fogja venni, mikor már csak a másik világból fog
letekinteni. A járvány ekkor szörnyen pusztított és én mindent elkövettem, hogy
a társalgást más útra terelhessem, de sikertelenül. Mert mennél inkább
meglátszott rajtunk a félelem, annál inkább enyelgett Gyulainé jókedvében a
halállal és biztosan várta, hogy a kaszás ember őt már talán holnap el is
viszi. Persze mi erősen cáfoltuk, és ennek lehetetlenségét bizonyítgattuk.
-
„De ha én ma mégis meghalnék, eljönnél temetésre?” – kérdé Gyulainé enyelegve
Szigligetinét, a jeles színműíró nejét.
-
„Bizony édesem, ne tréfálj ezzel a veszedelmes kolerával! Én családanya vagyok,
hét élő gyermeknek anyja, nemigen szeretem hallgatni a halál emlegetését.
Kolera! Ragály! bizony nagyon meggondolnám, hogy ide jöjjek – hátha rám ragadna
és így az egész családra? Ilyemivel nem kell tréfálni” – volt a válasz.
-
„Úgy? pedig én szeretem ám, ha a temetésen sokan, sokan sírnak. Lássa – mondá
felém fordulva -, mily szívtelen, önző a nénikéje, ön csak reménylem ott lesz a
temetésen? Ha meghalok, hát csak szépen énekeljenek koporsóm mellett, ifjak,
karddal fölfegyverkezett ifjak kísérjenek ki a temetőbe. És sokat, sokat
sírjanak. Na, ígérje meg, hogy eljön a temetésemre! – Vagy azt hiszi, hogy
talán nem fogok meghalni?”
-
„Nagyság sem menekszik meg a kaszás ember elől és én igazán meg fogom siratni,
sőt, kardot is fogok kötni, csakhogy már akkor ifjú nem leszek” – felelém
enyelegve.
Petőfiné
még gúnyosan bizonyítgatta, hogy igazam van, mert a halál „a vén kaszás ember,
kit a pokol napszámba fogadott, bérért kaszál – azért nem válogat, vág
egyaránt, virágot és gyomot.”
Ezen
enyelgő, de baljóslatú párbeszéd után egy éj foly le – s Gyulainé az uralkodó kolera áldozata lett.
Egy
nap előtt, vidám csevegés közepette gúnyolódtunk a halállal, és az most bosszút
állott.
Ott
voltam a gyászravatalnál, mint megígérém, de mily lesújtó bánatot éreztem, azt
ki nem mondhatom.
Hisz
ő, a szelíd, igénytelen anya, - férje egyedüli boldogsága volt, s
kimondhatatlan szeretettel csüggött három gyermekén. Szegény, szegény árvák!
És
még egyszer végigolvasom a költő tiszta szeretete ömlengéseit, hogy együtt
érezhessem vele fájdalmait. Felújul előttem a mosolygó jóságtól sugárzó arc, a kedves anya, ki
gyermekei boldog örömében oly ifjú maradt, míg a kérlelhetlen halál a
néma,korai sírba temette. Eszembe jut a pajzán gúnyolódás, eszembe jut azon
igaz részvét, mellyel a borzasztón sújtott atya iránt viselkedém, látva árva
gyermekeit, hallván azok kérdezősködéseit, hogy mikor, mikor jő haza a jó mama
– mit a költő maga oly meghatóan tudott írni:
„Három árva sir magában,
Elhagyott sötét szobában;
Zivataros hideg éj van,
Édes anyjuk kün a sirban.
„Édes anyám, édes anyám!
Altass el már, ugy alhatnám!”
Mondja egyik s el nem alszik,
Sóhajtása föl-fölhallszik.
„Beteg vagyok, édes anyám!
Hol maradtál? Nem
gondolsz rám!”
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.
„Édes anyám, gyujts világot!
Nem tudom én, jaj mit látok!”
Harmadik mond, mindenik sir,
Temetőben mozdul a sr.
Megnyilnak a nehéz hantok,
Kilép sirból édes anyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Hazafelé az ösvényen.
Arcza halvány, hangja régi,
Fia, lánya megösméri:
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne
Az egyiket betakarja;
Másikat felfogja karja;
Elringatja, elaltatja;
Harmadikat ápolgatja.
És ott virraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három.
Majd megindul, széttekintget,
Keresi a régi rendet.
Rendbe hozza a szobácskát,
Helyre teszi a ruhácskát;
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.
Kakas szólal, üt az óra,
El kell válni virradóra!
Visszanéz a véghatárrul…
Sír megnyilik, sir bezárul.
Óha sirsok mindent elfed:
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette,
Gondját sir el nem temette.”
*
A
halál nem kímél senkit s a nemes szívű nő, a szerető anya,kit tisztelői,
barátai, övéi nemes lelkülete miatt annyira szerettek és becsültek: ott
nyugszik a rideg sírhant alatt. A szerető férj, az árvák naponkinti imája most
is felemelkedik hozzá, és ott az égiek között, tekint le reánk az elköltözött…
Boldog Máriát jöttünk köszönteni és… óhajunk teljesült!
Forrás: Veszprémi
Független Hirlap II. évf. 16. sz. Veszprém, 1882. április 22. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése