I.
Te miattad lettem azzá,
Ami mai napság vagyok;
Te miattad lettem én csak
Oly elhagyott, ütütt-kopott.
Te voltál az oka annak
A tengernyi szenvedésnek;
A melyek míg szivem dobog,
El nem mulnak, - nem enyésznek.
Azok a te szép szemeid,
És az a te piros orczád,
Teremték meg ifju lelkem
Elmulását, - hervadását.
Te lész oka annak is majd,
Ha egyszer majd megtörötten, -
Szomoru füz árnya alatt –
Nyugszom ott a temetőben!
II.
Hogy én a bort ugy szeretem,
Ne rójátok bünül nekem.
Azért iszom, egyre iszom;
fájó lelkem csititgatom.
Nincsen olyan búja másnak,
Mint a minők engem bántnak.
Azt fájlalja ez a lélek
Te miattad amivé lett!
Te vittél a menyországba,
Te miattad lettem árva;
Egykor voltál üdvösségem,
Sötét pokol vagy most nékem!
Visszatér a multak képe,
Néha lelkemnek elébe.
S hogy én akkor ugy zokogok
Annak oka sem én vagyok!
Hogy én a bort ugy szeretem,
Ne rójátok bünül nekem!
Forrás: Veszprémi
Független Hirlap II. évf. 21. sz. Veszprém, 1882. május 27. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése